Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Black Sabbath
Kiadó: IRS Records
Megjelenés: 1990
Játékidő: 39:58
Értékelés: 4.5/5
Tyr az északi mitológiában a háború és a csaták istene volt. Egy karral ábrázolták, mert a másikat elvesztette a Fenrisulf nevű démoni farkassal vívott küzdelemben. Az összehasonlítás ezzel az északi istennel és a Black Sabbath akkori felállásával egész találó volt: a zenekar a gitárguru és főnök, Tony Iommi kivételével minden eredeti tagját elvesztette, mintha csak amputálták volna őket, mégis dühödten küzdött a túlélésért.
Amikor megjelent a „Tyr” – ami egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem koncepcióalbum, bár a szövegeket és a dalcímeket az északi mitológia inspirálta, hiszen az énekes, Tony Martin mindig is odavolt a történelemért –, a Black Sabbath lassan újra talpra állt, még ha kereskedelmileg továbbra is elég mostoha sors jutott is nekik. Tony Martin érkezése után elkerülhetetlen tény volt, hogy három kiváló album követte egymást, és mindegyik jobb lett az előzőnél.
Az elődhöz, a „Headless Cross”hoz (1989) képest, amely az okkultizmussal és mindenféle ördögi praktikával, vagyis a hagyományos sabbathos témákkal foglalkozott, ez az album szövegvilágában közelebb áll azokhoz a témákhoz, amelyek általában az epikus power metal zenekarokat lelkesítik. A dalszerkezetek és a hangulat alapján viszont inkább epikus hard rock, mint doom metal, vagyis a Black Sabbath azt a stílushagyományt vitte tovább, amelyet a nyolcvanas évek elején kezdtek kijelölni. A néhai Ronnie James Dio biztosan büszke lett volna az északi mítoszokból merítő szövegekre. Az összes Tony Martin-korszakos Black Sabbath-album közül éppen a „Tyr” áll a legközelebb a legendás Dio-időszakhoz. A Geoff Nicholsra bízott billentyűk dominánsabbak lettek bármelyik másik Black Sabbath-lemezhez képest, ez pedig az egyik fő oka annak az epikus és éteri atmoszférának, amely a dalok többségén uralkodik.
A nyitó „Anno Mundi” rögtön elvisz minket a misztika, a hatalmas harcosok és a rúnák ókori világába. Az éteri kezdést latin nyelvű kórusharmóniák adják, ezt szeli át Iommi gitárriffje, majd megnyílik az út Tony Martin fenomenális hangja előtt, amelynek Dio hangjához való hasonlósága az egyik fő oka volt annak, hogy a Black Sabbath lassan visszaszerezhette elvesztett jelentőségét. Az epikus hangulatot a legendás Cozy Powell leheletelállító dobjátéka támasztja alá, aki a megváltozott produkció miatt ezúttal egy hajszálnyival kevésbé dominál a szokásosnál, de ettől semmivel sem kevésbé elképesztő. A „The Law Maker” erősen emlékeztet valamire, ami a Dio-korszakos Rainbow kincsesládájának rejtett zugában lapulhatott, csak Iommi egyedi gitárstílusa miatt érezhetően sötétebb árnyalattal.
A „Jerusalem” alatt a zenekar rövid időre történelmi ugrást tesz a keresztes háborúk felé, az eredmény pedig epikus fenségesség hatalmas refrénnel és egy csomó lelkesítő harmóniával. Ennek a kiváló számnak az értéke nem merült feledésbe: kissé más formában később Martin „Back Where I Belong” (1992) című szólódebütjén is felbukkant. A „The Sabbath Stones” a következő klasszikus, az epikus metal és a sötét hard rock keveréke, a megrázó power ballada és a pokol kapuin át száguldó gyilkos roham hibridje. Martin hangja itt valóban szédítő magasságokba jut, Iommi pedig ismét bebizonyítja, hogy az ütős gitárfrázisok egész tarisznyája mellett a zsebében egy marék finomságot is hordott, ha úgy tartotta kedve. A libabőrről a látványos power metalos kifutás gondoskodik.
Ezután egy északi mitológiából merítő dalokból álló trilógia következik, amelyről sokan könnyen azt gondolhatnák, hogy koncepcionálisan összefügg. A „The Battle of Tyr” Nicholsra bízott drámai instrumentális gyászének, amely közvetlenül átfolyik az akusztikus balladába, az „Odin’s Court”ba, majd a hangulat az epikus klasszikusban, a „Valhalla”ban éri el drámai csúcspontját, amely a Sabbath legkeményebb alkotásai közé tartozik. Powell dobfutamai itt teljesen kibontakoznak, Martin hangja pedig szinte mitológiai méreteket ölt. Ez azon dalok egyike, amelyek még ma is fontos inspirációs forrásai lehetnek a feltörekvő power és prog metal zenekaroknak.
A „Feels Good To Me” power balladát a kiadó kérésére írták, mert mindenáron legalább egy rádiós slágert akart, és ez több mint nyilvánvaló, hiszen sem stílusában, sem hangulatában nem illik az albumra. „Kaliforniai” töltete inkább az „1987”-es Whitesnake-re emlékeztet, mint a Martin-korszakos Black Sabbathra, de ez még nem jelenti azt, hogy félmegoldás lenne. A varázslatos finomság és a zenekaron belüli remek kémia itt is teljes pompájában megmutatkozik, a dal kifutása pedig rendkívül ízléses, sőt kissé még a Dio-korszakos Rainbow illatát is megidézi.
A záró „Heaven In Black” szó szerint vett kemény rocker, klasszikus iommis gitárfrázissal és lelkesítő szólózással, amely az album legtöbb dalához képest meglehetősen egyszerű elvekre épül, de a minősége éppen az egyszerűségében és közvetlenségében rejlik, miközben sikerrel tartja fenn a baljós atmoszférát.
A „Tyr” teljesen egyedülálló darab a Black Sabbath hatalmas életművében. A heavy metal ősatyái ezt az északi égtájakról érkező éteri miszticizmus és a pokol mélyéről előbukkanó sötét víziók alkotta keveréket soha többé nem hozták vissza, pedig itt, az egyik legkeményebb és legepikusabb alkotásukon eddig igazán irigylésre méltó méreteket öltött. Ezen a túl sokáig figyelmen kívül hagyott remekművön a Black Sabbath végleg modern metal zenekarrá vedlett, miközben hű maradt baljós gyökereihez.
Igazán kár, hogy a Dióval való újraegyesülés iránti nyomás túl nagy volt, és Iommi akkor kénytelen volt megszakítani az együttműködést Martinnal, Neil Murrayvel és Powellel (az utóbbival sérülése miatt), de később elismerte, hogy megbánta, és valószínűleg hiba volt, hiszen a Black Sabbath ezen inkarnációja éppen akkor találta meg végre az igazi egymás közti kémiát. A legnagyobb irónia az egészben, hogy a Martin-korszakos Sabbath sokkal inkább a híres 1980–81-es felállás stílusában szólt, mint a zenekar bármelyik verziója a Dióval készített két későbbi stúdiókísérletén.
Ennek a felállásnak a következő találkozása, 1995-ben, sajnos nem végződött ilyen sikeresen. A „Tyr” és a Tony Martinnal készült többi lemez is (a meglehetősen sikertelen „Forbidden” (1995) kivételével) az Ozzy-korszakos Sabbath-mániások hadseregének „érdemei” folytán sajnos még mindig a megérdemelt elismerésre vár, de a zenei gourmand-ok tudják, hogyan ismerjék fel a minőséget, és hogyan jutalmazzák a régóta figyelmen kívül hagyott gyöngyszemeket.
Felállás
Tony Martin – ének
Tony Iommi – gitár
Neil Murray – basszusgitár
Cozy Powell – dobok
Geoff Nicholls – billentyűk
Produkció
Black Sabbath
Dallista
1. Anno Mundi (The Vision)
2. The Law Maker
3. Jerusalem
4. The Sabbath Stones
5. The Battle of Tyr (instrumental)
6. Odin’s Court
7. Valhalla
8. Feels Good to Me
9. Heaven in Black
