Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1970
Értékelés: 4.5/5
A „Trespass”, a zenekar első progresszív lemeze óriási lépést jelentett az előző albumhoz képest, és megmutatta, hogy a tagok fiatal koruk ellenére az akkori idők egyik legérettebb csapatáról van szó. Pontosabban: az a zene, amelyet ettől a lemeztől kezdve nagyjából a hetvenes évek közepéig csináltak, a „aranykoruk” volt, amikor gyakorlatilag megállíthatatlanok voltak, és alig akadt olyan banda, amely felvehette volna velük a versenyt a szerzemények kidolgozottságában, összetettségében és intelligenciájában. Egy zenekar tehát, amely már ilyen korán, fiatal tagjai ellenére is messze megelőzte a korát, és még ma is megosztja a kedélyeket. Pedig fiatalok voltak, a zenéjük mégis úgy szólt, mintha valami legendás, elfeledett, özönvíz előtti korból, kelta mesék és mondák világából érkezett volna. A „Trespass” egyúttal az első lépcsőfok volt a legendák közé vezető úton.
A zseniális, ma is sokak számára megfejthetetlen énekes és alkalmi fuvolista, Peter Gabriel a „Trespass”-en vált a formáció központi alakjává. Karakteres szövegértelmezéseivel és felejthetetlen, eredeti színpadi fellépéseivel, amelyeken egész sor jelmezt felvonultatott, a csapat lelkévé lett, afféle Lennonná a Genesisben, „életnél nagyobb” személyiséggé.
Anthony Phillips gitáros romantikus, kelta hangulatú szólóival és folkos akusztikus gitárjával a dalokba valami misztikus, angol vidéki hangulatot csempészett. Sötét és titokzatos atmoszférát is. Pontosan ezek a keverékek uralták a zenekar „aranykorának”, vagyis klasszikus korszakának zenéjét, amikor a banda a progresszív rock történelmét írta, és a legjobb műveinek zömét megalkotta.
Banks súlyos Hammond-orgonája és a melotron kiváló használata adta hozzá a legtöbbet a titokzatossághoz és a drámaisághoz. E három elem keveréke döntő jelentőségű volt abban, hogy a zenekar felismerhetővé váljon, és teljesen különbözzön az akkori rockbandáktól. Az első lemezen játszó John Silvert John Mayhew dobos váltotta, ez jelentős előrelépés volt, bár ő sem maradt sokáig a csapatban. Elődjénél sokkal rockosabb ritmusvonalat hozott. Ha valaki véletlenül tudja, hová lett azóta Mayhew, nagyon hálás leszek az infóért.
Mike Rutherford pedig már kialakította a maga jellegzetes, dallamos basszusgitárjátékát, és bár a csapat zseniális zenészei mellett ma gyakran megfeledkeznek róla, nyugodtan kijelenthetem, hogy kétségkívül az akkori idők egyik legeredetibb basszusgitárosa volt.
A „Trespass” a drámai és romantikus eposszal, a „Looking For Someone”-nal nyit, pontosabban Gabriel drámai, magányt kifejező kiáltásával. A Banks-féle orgonából és melotronból épített hangháttér az egész szerzemény csúcspontja felé hajtja a dalt, miközben a sötét és az optimista hangulat egymásba olvad. Phillips ötletes és helyenként melankolikus riffjei, valamint Rutherford és Mayhew remek ritmusvonala a dal utolsó részében tovább emeli a feszültséget. Gabriel melankolikus, drámai hangja pedig az, amitől az egész dal örökérvényű klasszikus lesz.
Még drámaibb és feszültebb, egyenesen tragikus dal a „White Mountain” című eposz, amely egy magányos farkas történetét meséli el A fehér agyar című regényből. Nem nehéz elképzelni a behavazott hegyeket, amelyeken a magányos farkas fut, miközben vad vadászok üldözik. Gabriel melankolikus, helyenként dühös, a nemes állat tragikus sorsa miatt az emberiséget szinte vádoló éneke soha nem hagy hidegen. A számos folkelem és a melotron remekül illeszkedik ehhez a feszült, „téli” hangulathoz.
A „Visions Of Angels” szintén drámai eposz, de a refrénben kissé világosabb, bár a szöveg megint tele van Gabriel szarkazmusával az emberiség rovására, amely megtagadta magában az Istent, és hamis, anyagi bálványokra cserélte. Banks ezúttal is brillírozik az orgonán és a melotronon, Mayhew kiváló dobolásával lep meg. Phillips akusztikus gitárja pedig végig egyenletes.
A „Stagnation” különböző motívumokkal és hangulatokkal teli dal. A bevezető világos, pozitív, Phillips akusztikus gitárja nyitja, mögötte Banks melotronja szól. A dal legjobb része a középső szakaszban jön el, amikor az egész hangulat teljesen lecsendesedik, és egy nyugodt, szinte transzcendentális ritmus követi az akusztikus gitáron, miközben Gabriel ezekkel a sorokkal lép be: „and each will find a home, and there will still be time, for love in my friend…”. Ezt orgonák, melotron, dobok és gitár rohama követi, majd újra dallamos, nyugodt rész jön fuvolával és többszólamú, pozitív refrénnel. Összességében éppen ez a dal a lemez központi darabja, és ez tükrözi a legjobban a misztikus, titokzatos szellemét, valamint Gabriel szövegeit, amelyek az ember örök konfliktusáról és a jó és a rossz közötti személyes harcáról szólnak.
A „Dusk” a refrénben háttérénekkel nagyon szép dal, amely kissé megnyugtatja a lemez hangulatát, és afféle felvezetés a záró finálé előtt. Phillips dallamos akusztikus gitárja, Gabriel fuvolája és Banks melotronja építi fel, no meg a már említett vokális harmóniák.
A „The Knife”, a záró dráma a felügyeleti intézmények brutalitásáról, nemcsak az album egyik legjobb dala, hanem a Genesis történetének egyik legnehezebb, legheavysebb szerzeménye is. Egyben a lemez legkevésbé misztikus, legföldközelibb darabja. Tükrözi a zenekar tagjainak többségének akkori szellemiségét is, akiknek a zene többek között menekülést jelentett a megcsontosodott brit rendszer elől, amely az ilyen művészeknek alig kínált perspektívát az életben. A dal hosszú ideig kötelező záróakkordja volt a koncertjeiknek. Anthony Phillips, aki a lemezen többnyire akusztikus gitáron játszik, itt elektromos, nyers riffekkel és a középső részben egy kiváló, tercharmóniákkal teli szólóval egyenesen a sötétség és a fény, az ellenőrzés és a szabadság erőinek összecsapására szólít. Szerintem ez a legjobb munkája a zenekarral, vagyis a legjobb bizonyítéka kivételes zenei tehetségének. Utódja, Steve Hackett sokat tanult tőle. A tempó gyors, náluk az egyik leggyorsabb, Mayhew dobos pedig szintén megmutatja, hogy nem volt utolsó, és hogy mégis széles körben figyelmen kívül hagyták, ellentétben utódjával, Phil Collinsszal, aki az egyik legismertebb zenei ikonná vált. Gabriel szarkasztikus bírálata a brit társadalomról és a rendszer elnyomásáról pedig csak egy volt a sok leszámolása közül az emberiség „begyepesedettségével”. A lemez epikus szerzeményeivel az elejétől a végéig ragyog.
Ahogy már korábban említettem, az eredeti, kiváló gitáros, Anthony Phillips ezen a lemezen után elhagyta a zenekart, hivatalosan gyenge egészségi állapota miatt, nem hivatalosan és saját szavai szerint pedig a színpadi fellépések előtti nagy lámpaláz miatt. Később mégis szólókarrierbe kezdett, és több remek szimfonikus progresszív rock lemezt készített. Első albuma, a „The Geese And The Ghost” (1977) kötelező hallgatnivaló a korai Genesis minden rajongójának, hiszen stílusában a leginkább a „Trespass”-re emlékeztet. A Genesisnél ekkor két nagyon fontos személycsere következett, amelyek kialakították a „klasszikus” Genesist, és végül a műfaj csúcsára, a legnagyobbak mellé repítették őket, a rock- (és a pop-) zenének pedig két halhatatlan ikont adtak.
A „Trespass” kiváló lemez, szinte klasszikus, amely a klasszikus, progresszív Genesis kezdetét jelenti, és éppen azért, mert olyan albumok követték, amelyekre hosszú ideig az volt jellemző, hogy mindegyik jobb volt az előzőnél, ma a rajongók igazságtalanul kissé figyelmen kívül hagyják.
Felállás
Peter Gabriel – ének, fuvola, harmonika, tamburin és nagydob
Anthony Phillips – akusztikus 12 húros gitár, elektromos gitár, dulcimer, háttérének
Anthony Banks – orgona, zongora, melotron, gitár, háttérének
Michael Rutherford – basszusgitár, akusztikus 12 húros gitár, nylon, cselló, háttérének
John Mayhew – dobok, ütőhangszerek, háttérének
Produkció
John Anthony
Számlista
1. Looking For Someone (7:06)
2. White Mountain (6:42)
3. Visions Of Angels (6:50)
4. Stagnation (8:48)
5. Dusk (4:13)
6. The Knife (8:56)
Játékidő: 42:35
