Előadó: Rush
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1980
Játékidő: 35.25
Értékelés: 4.5/5
A „Permanent Waves”, vagyis a Rush átmeneti albuma lassan elhagyja a zenekar progresszív rockos szlengjének fantáziavilágát, és helyette szilárd talajra érkezik: egyre inkább az art rock esszenciájával, valamint a nyolcvanas évek „mainstream” rockzenéjének megértésével foglalkozik. Kiváló közbenső lemez, amelynek egyik dala határozottan átnyúlik a nyolcvanas évekbe, és előrevetíti a zenekar további zenei irányát: a rövidebb, motívumokban sűrítettebb és könnyebben befogadható dalok felé tartanak. A Rush két remek elődjével, a „Hemispheres” és az „A Farewell To Kings” albummal kivívta a kritikai tömeg általános elismerését. Ez jótékonyan hatott a stúdióban tapasztalható rendkívüli lazaságra és a zenekar tiszta fókuszára az új zenei kihívások megvalósításában, amelyek gyökeresen átformálták és megújították a Rush-zene jövőbeli arculatát.
Logikus volt, hogy Geddy Lee nem sikoltozhat a végtelenségig, és előbb-utóbb minden hangszála és nyakizma elszakad tőle. Így az első gyökeres változás az, hogy Lee többnyire „normális” hangon énekel, bár maradtak olyan szakaszok, ahol megint „kifeszül” a hangja (például a Freewill elő-refrénjének harmadik versszaka).
A Rush először építkezik egyértelműen a felhasznált ötletek minimalizálására a daloknál. Az új évtized új Rushának tipikus dala rögtön a nyitó The Spirit Of Radio. Már maguk a sorok is abból a személyes felismerésből fakadnak, hogy micsoda varázslatot kínál az alkotás és az önkifejezés szabadsága a zenén keresztül. De reálisan. Rockzenén keresztül, persze. Minden benne van a sorokban, még az is, hogy az egész az „őszinteség” kérdése, de a végén mindez csak illúzió, hiszen a megalkotott zene határtalan szépségét éppen a haszonlesők elkerülhetetlen zörgése értékteleníti el. A dal életvidám cinizmussal és pozitív felhanggal bír, a Rush pedig a vége felé a jól ismert, kutató humorának pecsétjét nyomja bele, amikor beugranak egy odaillő reggae-trükkbe. Ez a dal a zenekar egyik legnagyobb erényét mutatja: sikerült benne ötvözniük az összetett szerkesztést (főleg az összetett ritmusváltásokat) a tökéletes hallgathatósággal! A Freewill is hasonlóan rádióbarát marad a lemezen. Még gördülékenyebb szám, még hangsúlyosabb dallamvilággal és rendkívüli tömörséggel, amely egy pillanat alatt a bőröd alá mászik. Ez a mai napig a Rush egyik fő kedvence a vaskos koncertrepertoárban, ahol különösen Lifeson gitárja lángol fel (ráadásul egy átkozottul gyors szólózáson keresztül).
Mindazoknak, akiknek csuklani kezdett, miután zseniálisan rájöttek, hogy a „Permanent Waves” bizony nem a „Hemispheres”, de még csak nem is az „A Farewell To Kings”, némi reményt ad a Jacob’s Ladder. A szöveg a felhőfátylon áthatoló sugarakról szól, amelyek látszólagos létrát alkotnak a nap felé; eszünkbe juthat a bibliai pátriárka, Jákob is, ahogy létrán mászik, és közelről kacérkodik az angyalokkal (bár ez utóbbi megjegyzés nem a dal üzenete). A hangzás stúdióbeli kifinomítása és csiszolása ellenére a Jacob’s Ladder tipikus progresszív szám, amelyet főleg a hosszabb, középső hangszeres rész jellemez, a miszticizmus hozzáadott árnyalatával, amelyet főként a háttérben megszólaló billentyűk szítanak. A dal a lemez első pillanata, amely a Rush-zene sötétebb oldalát is megmutatja, a habot a tortán pedig Lifeson éleslátó gitáraranzsái adják: képszerűen, dinamikusan és összhangban kapcsolódnak a ritmikai alaphoz és a háttérbillentyűk függönyéhez. Lifeson gitárja szó szerint hajtja előre az egész dalt, a színes, sokféle motívumváltás sorával, a rendkívüli kíséret és a ritmusszekcióval folytatott párbeszéd közepette. A hangsúlyosan misztikus hangulat és a szintetizátorokon megszólaló, nyugodt hajózást idéző éteri pillanat a dal utolsó harmadának elején igazi balzsam a zenekar prog-korszakának rajongóinak.
Az albumot a folytatásban „leegyszerűsítő” dalok az Entre Nous és a Different Strings. Remekül vegyül bennük az akusztikus és az elektromos hangzás, a Different Strings-be pedig ízlésesen szőtték be a klasszikus zongorát. Mindkét dal balladaszerűen hat, benne van valami a korábbi, időben még nem túl távoli efféle próbálkozások esszenciájából, mint például a Madrigal vagy a The Trees, de az elektromos gitár kontrolláltabb hangzása a produkcióban már jelzi, merre tart a Rush a jövőben.
A lemez csúcspontja a végére került. A Natural Sience a lemez második progresszív rockos eposza. Egy szvit, amely megismétli a hetvenes évek eltűnő varázsát, amelyet már a Jacob’s Ladder is megidézett. Ebben a trilógiában felhasználtak néhány olyan motívumot, amelyeket Peart egy hosszabb költemény számára alkotott a Gawain úrról és a Zöld Lovagról szóló történethez (Sir Gawain And The Green Knight), amely a 14. századból származik, vagyis az Arthur király-legenda idejéből; az ötletet végül elvetette. A szövegek vezértémája a mai kor számára is mindig aktuális: a természet tagadása az ember veleszületett igénye miatt, hogy leigázza. Következésképpen az ember elveszíti gyökereit a természettel. A dal három részből épül fel, és majdnem eléri a 10 percet. Az „őszinte ember” az emberi karakterek sokaságának felosztásában a Föld legveszélyeztetettebb fajai közé tartozik. Így volt ez 1980-ban, és így van ma is. Mindettől függetlenül a világ megy tovább. Így vagy úgy. Emberrel vagy nélküle (harmadik rész: Permanent Waves). Apokaliptikus, mégis tárgyilagos. A képzelet vagy a logika világa? A két pólus együttélésének örök kérdése, amely nélkül nem létezhetünk. Mi pedig akkor borítjuk fel az egyensúlyt, amikor az egyik vagy a másik javára billenünk. A dal elágazó, progresszív Rush-harmonika, amelyben a zenekarnak egyszer több sikerült: optimálisan egyesítette saját egyediségének minden tényezőjét. Sok képszerű átmenet, összetett ütemváltások, a motívumváltások kiszámíthatatlan sorrendjének egy csipetnyi spontaneitásával, a magas dinamika és a hallgathatóság bravúros felhangjával.
A „Permanent Waves” 1980. 01. 01-jén jelent meg. Az egyik első album, amely az új évtizedben látott napvilágot, és szerencsésen jelzi, merre fejlődik majd maga a „mainstream” rockzene. Szemléletes példája az átmeneti albumnak, amely egy olyan zenekar képét festi le, amely fél lábbal óvatosan átlépi a további fejlődés új zenei határainak küszöbét, és félelem nélkül kacérkodik az új hangzásbeli és stílusbeli kihívásokkal.
Felállás
Geddy Lee – ének, basszusgitár, basszuspedál, szintetizátor
Alex Lifeson – gitár, basszuspedál
Neil Peart – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Hugh Syme – klasszikus zongora a Different Strings-en
Erwig Chuapchuaduah – fémdobok
Produkció
Rush & Terry Brown
Dalok listája
1. Spirit of the Radio (4:56)
2. Freewill (5:21)
3. Jacob’s Ladder (7:26)
4. Entre Nous (4:37)
5. Different Strings (3:48)
6. Natural Science (9:17)
