Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Yes
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 41:15
Értékelés: 2/5
A ‘Tormato’ mind a mai napig érthetetlenül lebecsült album. Miért? Mert a Yes felhagyott a hosszú, álmodozó eposzokkal, amelyekkel addig kényeztette a hallgatóságot, és jobbára rövidebb, fejjel-farokkal bíró dalok írására koncentrált. A hangzás teljesen más, erősen átszűrt, néha úgy szól, mintha egy mosógépen engedték volna át gondosan. Ez főleg Howe teljesen új hangokkal való kísérletezésénél érződik, amelyek jócskán eltávolodnak attól az alaphangzástól, amit a Gibson ES 175-jéből megszoktunk. A hangzás forradalmian friss, és érdekes módon gyakorlatilag minden dal teljesen más produkciót visel.
Az album a Future Times/Rejoice című dallal indul, amelyben a ‘snare drive’ valóságos katonai induló ritmusát idézi. Rick Wakeman nem is titkolja, mennyire lelkesedik a zeneipar legújabb szintetizátor-fejlesztéseiért. Éppen Rick friss ötletei és hangzásai jelezték előre tulajdonképpen, merre fordul majd az akkori mainstream pop-rock produkció a Human Leaguetől a Talking Headsig. Az album két lendületes, tiszta rockakkordokra épülő számot tartalmaz, a Don’t Kill The Whale-t és a Release, Release-t, amelyek egyenesen az előző lemez, a ‘Going For the One’ (1976) nyitódalához és címadójához kapcsolódnak. Igazi hangzásbeli ellenpólust kínál a Yes az Arriving UFO-val, amelynek kicsattanó közepén Wakeman és Howe szólólövedékeinek kereszttüzébe kerülünk. Steve „megcsavart” gitárhangja néha tényleg olyan, hogy az az érzésed, mintha ennél a számnál két billentyűs játszott volna a zenekarban. A ‘Tormato’ a stílus és a hangzás rendkívüli kontrasztossága miatt dinamikus album. Az élénkebb dalok közé két gyengéd szám ékelődik: a barokk csembalós Madrigal és az Onward, egy gyönyörű ballada, amely teljesen más hangulatot hoz, és a sokszínű, szép vokális harmóniákkal szelídíti az Arriving UFO magasan szárnyaló pillanatait. A Yes ugyanakkor egészen könnyedén érinti meg a híres, szuperhosszú kompozíciók korszakát az On The Silent Wings Of Freedom-mal. A katartikus ritmusszekció lövedékekkel árasztja el a hallgatót, a basszusgitár teli torokból dübörög és szeli át a számot. A dal egy részét a Yes ma is játssza élőben, a Whitefish nevű ritmusszekciós instrumentális betét alatt. Érdekes, hogy a Yes „elvágva” fejezi be a dalt, éppen akkor, amikor a legjobban megcsiklandozza a füledet. Pont amikor még legalább tíz percet kívánnál belőle, a Yes a kívánságoddal ellentétben villámgyorsan és váratlanul szembesít a ténnyel, hogy vége a lemeznek. Meggyőződésem, hogy ha az On The Silent Wings Of Freedom klasszikus Yes-eposszá nyúlt volna, a kritikusok sokkal elnézőbben bántak volna a „Tormato” albummal.
A ‘Tormato’ semmiképp sem ízlik azoknak, akik a ‘Relayer’ (1974) vagy a ‘The Yes Album’ (1971) hangzásához ragaszkodnak. A ‘Tormato’ stílusa és hangzása ugyan fejtetőre állítja például a ‘Close To The Edge’ (1972) világát, de a közvetített gondolat különbsége az említett lemez címadó dalának „get ups/get downs” sora és a Future Times/Rejoice „rounds”-a között gyakorlatilag nulla. A zenekar zöld mondanivalója a Don’t Kill The Whale-ben jelenik meg a leglenyűgözőbben, amelynek szövege valóban egy indián bölcs törzsfőnök beszédére emlékeztet. Nem pusztán az állatok tiszteletéről van szó, hanem a nagy szellemről, a nagy tanítóról ebben az anyagi világban. Miközben az indiánokat majdnem kiirtották, mi elfelejtettük a bölcsességet, amelyet valaha ismertünk és tiszteltünk. Uff, majdnem elfelejtettem a bónuszdalokat. Hogy miért, mindjárt elmondom. Tíz van belőlük, de nem túl említésre méltók. A minőségbeli szakadék köztük és a ‘Tormato’ dalai között óriási. A bónuszok többnyire rövidebb számok, szólók nélkül, éppen azon az alapszinten, amikor az ötletet csak „úgy-ahogy” rögzíted szalagra, nehogy elfelejtsd a motívumot, ami eszedbe jutott. Ezek a dalok az igazi rajongóknak érdekesek, a többiek semmit nem veszítenek, ha kihagyják őket. Sokszor egyszerűen másodrangúan felépített rock’n’roll szólal meg, Anderson hangja pedig semmiképp sem illik a rock’n’rollhoz, így ezeket a számokat nagyon nehéz hallgatni. Hihetetlen, hogy ezt az a zenekar csinálta, amelyből a ‘Tales From Topographic Oceans’ kijött. Érdekes bónuszdal a Countryside. Ezt Steve Howe már 1970-ben megírta, és először instrumentális változatban használta Corkscrew címmel a ‘Turbulence’ stúdióalbumán. A dal egy változata, Steve dörmögő énekével, megtalálható a ‘Homebrew 2’ (2000) albumán Resistence Day címmel. A Countryside a „yesesített” verzió, amely az összes változat összevetésében a legszebben mutatja meg, mit jelent valójában Anderson hangja a zenében, hiszen újra előidézi azt az ismert varázst és sajátos hangulatot, ami olyan bűvössé teszi a Yes világát. Említésre méltó bónuszdal a Does It Really Happen (‘Drama’, 1980) korai változata is Everybody’s Song címmel, teljesen más kémiával, mint amit a Yes a következő stúdióalbumán kínál. Az utolsó bónuszszám valódi balzsam a fülnek a többi sablonos kiszámíthatóságához képest. Az Onward instrumentális, zenekari változata ez, kiváló pillanatnyi felüdülést hoz. Mindent egybevéve azonban ezen az újrakiadáson ezek nélkül a bónuszdalok nélkül is senki nem károsodott volna.
A ‘Tormato’ fordulópont-lemez, amely elválasztja a Yes klasszikus alkotásainak hetvenes évekbeli korszakát, és a következő évtizedhez kapcsolódik, amikor a Yes szédítő sebességgel vitorlázott be a születő trendek vizeire, és kezdte beépíteni őket a saját zenei testébe. „Tormato” vagy „Tormentor”! Válassz magad.
Felállás
Jon Anderson – ének
Chris Squire – basszusgitár, ének
Rick Wakeman – billentyűk
Alan White – dob
Steve Howe – gitárok
Produkció
Yes
Dallista
1. Future Times/Rejoice (6:45)
2. Don’t Kill The Whale (4:56)
3. Madrigal (2:23)
4. Release, Release (5:47)
5. Arriving UFO (6:03)
6. Circus of Heaven (4:30)
7. Onward (4:02)
8. On The Silent Wings of Freedom (7:47)
