Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Yes
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1974
Játékidő: 40:31
Értékelés: 5/5
Ellentétben a „Tales From Topographic Oceans”-szel (1974), a „Relayer” sokkal több igazi rockos riffelést tartalmaz. Ezen a lemezen kezdett Steve Howe először markánsabban gitáros „glissando”-akrobatikát vinni a Yes hangzásába. Először hallhatjuk, hogyan megy a steel pedal gitár használata Steve első szerelmének, a Gibson ES 175-ös gitárnak a szólói elé. Steve, akiről köztudott, hogy nem rajong túlzottan az akkordokért, éppen ezt az elemet építi be az új Yes-hangzásba gyakrabban, mint valaha. A háttérben akkordokra épített hangfüggöny húzódik, az előtérben pedig a steel pedal gitár zseniális dallamai szólnak, igazi multiharmonikus kitörésekkel, olyan módon használva, amilyet a világ addig még sosem hallott. Rick Wakeman a „Tales From Topographic Oceans” turnéja után először elhagyja a Yes-t. A srácok a svájci virtuózt, Patrick Morazt választják a helyére. A „Relayer” mindössze három számával új fejezet a zenekar életében.
A The Gates Of Delirium, a fantasztikus húszperces eposz a lemez gerince. Ez az epikus költemény, amely közvetlen rockos attitűdje miatt ma is sok rajongónak a kedvenc Yes-eposza, a háború teljes képtelenségére figyelmeztet minden formájában, a két ember közötti, utcán lezajló, látszólag ártatlan szóváltástól egészen az végletekig, amikor az őrültek atomfegyvert vetnek be. Vagyis az igazi béke (sajnos illuzórikus – hé, hány nemzedéken át még!!!) tökéletes ellentéte. A „Relayer” szövegvilága az elődjéhez képest sokkal közvetlenebb, egyenesebb és ütősebb. A The Gates Of Delirium végig az őrület és az emberiség reménytelen bolyongásának rezgéseibe burkolózik, azét az emberiségéig, amely rég elfelejtette a saját rendeltetését. Moraz és Howe szólópárbajai szó szerint életre keltik a halálfélelmet, a dühöt, az üvöltést, a borzalmat, az emberiség szenvedését és a repeszek sivítását, amelyek kíméletlenül szétszabdalják a levegőt, a zöldet szürkévé, az égszínkéket pedig vérvörössé változtatva. Amikor Squire és White megvadulva igazi katonai indulót idéz a ritmusszekcióval, egyenesen a pokolba menetelve, ahonnan nincs visszaút! Ám Anderson költészetében megszokott módon a dal végén, a záró Soon részben teljes intenzitással süt át a zenén a fény. Vajon ez a mi újjászületésünk sugara? Hamarosan, nemsokára eljön a vég pillanata, elérjük a saját apokalipszisünket. Aztán újra körülnézhetünk, a szívünk nyitva lesz, megismerjük a saját rendeltetésünket itt a Földön, a régen elküldött célt, hogy az élet dallamának harmóniájában éljünk, a Nap pedig vezet majd bennünket a cél teljesítésében és e harmónia élvezetében, a határtalan szeretet és béke dallamán át.
A Sound Chaser a rock és a jazz fantasztikus fúziójának pillanata. Az alapmotívum minden körben úgy fonódik tovább, hogy az igazi zűrzavar és a zenekar őrült elengedése. A számot a Yes az akkoriban népszerű rock-jazz fúzió hatására írta, a Mahavishnu Orchestra, Miles Davis (az „elektromos” hetvenes évekbeli korszaka) vagy a Return To Forever jegyében. Új kísérlet, Howe pszichedelikus pillanatával a közepén, és azzal a merészen ízléses próbálgatással, hogy mit tud kihozni magából az áramgitárja és a steel pedal gitárja. Mindennek kiváló az egyensúlya. A ritmusszekció gyilkos, a sebessége hangsebesség feletti, ilyen gyors Yes 1974-ig még nem volt ezen a bolygón. A Sound Chaserben Patrick is megkapja a maga pillanatát, és bravúrosan lehozza a záró szólót a Hammondján. Valószínűleg a legszokatlanabb dal a történetükben. De annak a bátorságnak a fényében, amellyel mindenféle zenei dimenziót kipróbáltak, a Yes-től valójában várható csavar.
Alan White dobolása, aki zenészként alapvetően a rocknak elkötelezett, itt még kifejezőbb. A srác torpedózása még több élességet és közvetlenséget vitt a „Relayer” hangzásába az elődjéhez, a „Tales From Topographic Oceans”-hez képest.
A To Be Over minden bizonnyal a Yes-zene egyik legszebben megkomponált dala, Steve-vel az események abszolút középpontjában. Ez a steel pedal gitár igazi ábécéskönyve. Gyakorlatilag az egész dallamot Steve szerezte, a befejező szakaszban csatlakozott hozzá Jon, és hozzátette a hihetetlenül harmonikus versszakok vonalát. Kivételes a középső hangszeres rész, amelynél különösen feláll az ember szőre. Az egész csapat ismeretlen irányba sodródik, de mindig világos céllal. Yesnek lenni. Intergalaktikus kutatóflottának lenni. Érzékenyen, gyengéden és kifinomultan.. A másik három tökéletesen összehangoltan követi Howe gitárjának lágyságát és Anderson angyali énekét.
Emlékeztek Tolkien „Silmarillion”-jára? Az Ainurok, a szellemi angyalok, azaz Illuvatar elméjének gyümölcsei megteremtették Ardát (Middle Earth, Középfölde). Tökéletes harmóniájú dalokat énekeltek, és dallammal teremtettek világot. Közöttük azonban felbukkant a semmirekellő Melkor (a mi első számú egyházi emberünk, a monsignore és metropolita felkiáltana: „Bukott angyal!”), a legerősebb Ainu. Ez a nyomorult szándékosan diszharmóniában énekelt, és megszületett a gonosz. Apokalipszisre volt szükség, hogy a világ ismét visszataláljon a szeretet és a béke harmóniájába. És nagyjából így van kiszabva az emberi sors is. A „Relayer” borítója az apokalipszis verseit követi (akárcsak a Yes üzenete), amelyeket Donald Lehmkuhl füzetének oldalain találhattok, és amelyek egyértelműen inspirálták a „Relayer”-t. Roger Dean fegyveres lovasokat (az apokalipszis lovasait), mérges, kövér, zsíros kígyókat ábrázolt, és mindent abszolút szürkeségbe burkolt. Kőszürkeségbe, amelyből egy elvarázsolt város falai emelkednek ki. Roger és a Yes tehát ismét megtalálta a közös nyelvet.
A hangzás teljes, Patrick fenomenális billentyűs hangszereléseket adott hozzá, és a Yes ismét úgy szól, mint egy zenekar. Szinte hihetetlen, de Rick Wakemant tényleg nem hiányoljuk a lemezen. A „Relayer” minden szempontból remekmű. Újabb bizonyíték arra, mennyire erősek voltak a Yes tagjai, mennyivel megelőzték a korukat a rockzenei színtérhez képest. Hangzásban és persze példaként is. Példaként arra, mi mindent lehet egyesíteni a zenében, hogy sosem szabad megállni, hanem menni kell előre, alkotni. Minden lemezzel új hangzást, új kifejezésmódot kínáltak, állandó változásban voltak, és még mindig az avantgárd élén jártak.
Felállás
Jon Anderson – ének
Chris Squire – basszusgitár és ének
Patrick Moraz – billentyűs hangszerek
Alan White – dob
Steve Howe – gitárok és ének
Produkció
Eddie Oford
Számlista
1. Gates Of Delirium (22:55)
2. Sound Chaser (9:25)
3. To Be Over (9:08)
