Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Lucifer's Friend
Kiadó: Lucifer's Records
Megjelenés: 2016
Játékidő: 47:59
Értékelés: 4/5
Valószínűleg még a rajongók legnagyobb optimistái sem gondolták, hogy a Lucifer’s Friend, a kultikus német progresszív hard rock banda, amely hosszú pályafutása során úgy váltogatta a zenei stílusokat, mintha fogadásból tenné, valaha még összeáll, és új stúdióalbumot vesz fel. Legutóbbi újraegyesülésük, amikor 1994-ben Lucifer’s Friend II néven felvették a „Sumo Grip” albumot, majd megint ‘eltűntek’, ugyanis kudarcba fulladt, és úgy tűnt, onnantól végleg a ‘régi szép idők’ tartoznak hozzájuk. 2014-ben a legendás énekes, John Lawton, az eredeti vokalista és az egyetlen angol ebben a német bandában, aki az Uriah Heep tagjaként szerzett világhírnevet, bejelentette, hogy a Lucifer’s Friend eredeti felállásban újra összeáll, és új stúdióanyag rögzítésébe kezd.
Sajnos közben elhunyt az eredeti dobos, Joachim ‘Addi’ Rietenbach, az eredeti billentyűs, Peter Hecht pedig nem akart részt venni az eredeti felállás újraegyesítésében. A régi dalok újrajátszott változatait és néhány új szerzeményt tartalmazó, ‘hibrid’ „Awakening” (2014) albumon a billentyűket maga az eredeti gitáros, Peter Hesslein játszotta. Rietenbach helyére Stephan Eggert ült a dobok mögé, a billentyűk mögött pedig a „Sumo Grip” visszatérője, Jogi Wichmann találta magát. Lawton, Wichmann, Eggert, Hesslein és az eredeti basszusgitáros, Dieter Horns bevonultak a stúdióba, és felvették az új, „Too Late to Hate” címet viselő albumot, amely folytatja a különféle zenei stílusok keverésének gazdag hagyományát.
A Lucifer’s Friend, amely 1968-ban Asterix néven kezdte pályafutását, egész karrierje során a teljes hangzásbeli kiszámíthatatlanságáról volt híres, hiszen szinte minden újabb albumuk más stílusú volt. Leginkább progresszív rockkal, soullal és hard rockkal (a hetvenes évek elején), jazz fusionnel (a hetvenes évek közepén), illetve heavy metallal (a nyolcvanas évek elején, amikor az NWOBHM-szcéna végére még éppen felkapaszkodtak) foglalkoztak, míg a sötét, 1970-es, azonos című debütalbumot elsősorban a doom metal és a korai heavy metal rajongói becsülik.
A „Too Late to Hate” is különféle stílusok keverékét kínálja, a hangsúly a dallamos hard rockon van: nem hiányoznak a hammondorgona szikrázó futamai, a hatalmas gitárpasszázsok, a bravúros szólók és Lawton még mindig csodálnivaló énekesi teljesítménye. John hangja a betöltött hetvenedik életéve ellenére is hihetetlenül erős és hajlékony, és voltaképp ez a kulcsa annak, hogy a „Too Late to Hate” egyszerűen nem sülhet el rosszul, még ha nem is minden dal egyformán érdekes rajta. A nyitány, a „Demolition Man” dallamos heavy rocker néhány szokatlan hangzásbeli ötlettel, például a vokóder időnkénti használatával, a hagyományos hangzást pedig a rücskös gitárfutamok őrzik, amelyek fölött tekintélyt parancsolóan uralkodik Wetton hatalmas hangja, a szintetizátortextúrák viszont úgy szólnak, mintha egyenesen a nyolcvanas évekből csöppentek volna ide.
A romantikus, mégis még mindig ütős „Jokers & Fools” melankolikus gitárfrázisaival és finom billentyűs futamaival, az epikus refrénben csúcsosodva sokakat egy pillanat alatt az Uriah Heep felejthetetlen Lawton-korszakára emlékeztet majd, bár Hesslein gitártechnikája jócskán különbözik a ‘wah-wah’ mester Mick Boxétól. A „When Children Cry” társadalmi ébresztőt fújó hibrid az energikus rockdal és az érzéki power ballada között, amely Lawton fenomenális, végsőkig átélt éneklésének szárnyán sokkal jobban sikerül, mint egy kevésbé jártas és tehetséges énekes kezében. A „Straight for the Heart” korrekt, dallamos irányultságú nehézrocker nyolcvanas évekbeli retró beütéssel, de különösebb báj nélkül, a „Tell Me Why” viszont, amely az Uriah Heep Lawton-korszakának minden tisztelőjét leginkább érdekelheti, főként a zongoraaranzsmák miatt, valamivel bluesosabb karaktert kapott. A kissé funkosan fűszerezett „Don’t Talk to Strangers” epikus refrénnel rendelkezik, és az album egyik legizgalmasabb pillanata. Lawton éneke nélkül valószínűleg teljesen átlagos szám lenne, így viszont élvezet az elejétől a végéig hallgatni.
Az AOR felé húzó „I Will Be There” epikus többszólamú vokálokat tartalmaz, amelyek teljesen az Uriah Heep stílusában szólnak, és a dallamos refrénben csúcsosodnak ki. Voltaképp az egész dal elég jó választ ad arra, mi történt volna, ha Lawton a nyolcvanas években is kitart az Uriah Heepnél. A „This Time” katartikus power ballada, amely Lawton énekesi mesterkurzusának köszönhetően ördögien jól sül el, bár hangszeres szempontból, ha leszámítjuk a megható hammondorgona-futamokat, nem különösebben nagy durranás. John egyszerűen azon kevés énekesek egyike, aki minden szerelmes balladából, a szerkezetétől és a szövegétől függetlenül, igazi csemegét csinál.
A „Tears” tiszta AOR ultradallamos refrénnel és pozitív lüktetéssel, amely már a pop rockkal határos, és egyformán tetszeni fog az Uriah Heep és az olyan zenekarok rajongóinak, mint a Mike + The Mechanics. A „Sea of Promises”-ban újra a hard rockos gitárfutamok és a hammondorgona masszív rétegei uralkodnak, Lawton pedig visszatér a harcias énekstílushoz. A „Brothers Without a Name” nosztalgikus karakterével, ünnepélyes refrénjével, epikus gitárszólójával és az érzelmi csúcson éneklő Lawtonnal a „Too Late to Hate” csúcspontjai közé került. A végén bónuszszámként még egy rövid ballada, a „When You’re Gone (Live) kapott helyet, amely inkább egy koncertalbum zárásába illene.
A Lucifer’s Friend a „Too Late to Hate” albummal lenyűgöző ‘visszatérő’ lemezt készített, amely elsősorban az (még mindig) hihetetlen John Lawton kivételes énekesi tehetségének köszönhetően jobbra sikerült, mint amire a legtöbben számítottak egy olyan zenekartól, amelyet már annyiszor leírtak. Ezúttal retró produkció mellett döntöttek, a megközelítés pedig javarészt hard rockos, illetve dallamos rockos, a progrock- és metalelemek csak elvétve bukkannak fel, ugyanakkor a „Too Late To Hate” több olyan pillanatot is tartogat, amely Lawton Uriah Heep-es időszakát idézi. Kár, hogy a jó rock sok kedvelője még csak nem is hallott a Lucifer’s Friendről, a régi albumaik pedig a lemezboltok polcain továbbra is meglehetősen ritka kincsnek számítanak. Talán a „Too late To Hate” megjelenése után, amely a zenekar saját kiadójánál látott napvilágot, ez a helyzet legalább egy kicsit jobbra fordul, ami a minimum, amit a Lucifer’s Friend megérdemelne.
https://www.youtube.com/watch?v=gUxpXWrVgAE
Felállás
John Lawton – ének
Peter Hesslein – gitár
Dieter Horns – basszusgitár
Jogi Wichmann – billentyűs hangszerek
Stephan Eggert – dob
Produkció
Lucifer’s Friend
Számlista
1. Demolition Man
2. Jokers & Fools
3. When Children Cry
4. Straight for the Heart
5. Tell Me Why
6. Don’t Talk to Strangers
7. I Will Be There
8. This Time
9. Tears
10. Sea of Promises
11. Brothers Without a Name
12. When You’re Gone (Live)
