Előadó: Gamma Ray
Kiadó: Ear Music Records
Megjelenés: 2010
Hossz: 48:21
Értékelés: 4/5
Eljött hát az ideje egy új Gamma Ray-albumnak. Vegyük is elő rögtön a végső ítéletet: ihletettebb, mint a zenekar utolsó két stúdiólemeze , és közelebb áll a „No World Order!” (2001), a „Powerplant” (1999) és a „Somewhere Out In Space” (1998) alkotta egymást követő hármashoz. A Gamma Ray immár 12. éve változatlan felállásban dolgozik. Ez a felállás főleg az 1998 és 2001 közötti időszakban szerzett magas rangot és megbecsülést a power metal színtéren, amely őszintén szólva manapság kevésbé népszerű, és az általános metalközönség, amely leginkább a extrémebb ágakra esküszik, sem különösebben kíváncsi rá. De ne sírjunk hiába: ezek ciklusok, amelyek időről időre visszatérnek. Talán éppen az album címe, a „To The Metal” – a lerágott frázis ellenére – hozza el az új ciklust.
A „To The Metal” kiváló lemez, amely visszaviszi a Gamma Rayt a legjobb időkbe. Persze már nem hoz olyan izgalmas tartalmat, mint amilyenben az ezredfordulón részesültünk, de távolról sem fullad bele a már bevált motívumok újrahasznosításának mocsarába („Majestic”, 2005), sem mások – elsősorban az Iron Maiden – klasszikus fogásainak nyilvánvaló átvételébe, amit a „Land Of The Free pt. II” (2007) esetében nem volt nehéz észrevenni.
A nyitó Empathy sokkol a drámaiságával. Nem túl barátságosan csap le, hízelgés nélkül, figyelmeztetés nélkül. A legrövidebb úton, egyenesen állon vágva! Az Empathy főleg a gitárdallamok néhány díszítése miatt érdekes, amelyek „arabeszk” beütésükkel hangsúlyozzák a dal jeges, apokaliptikus hangulatát, szép adag gonoszsággal. A refrén tipikusan „gammarayes”. A Morbida keményen belenyom a hangulatba, főleg a szaftos produkciónak és a középtempós folyásnak köszönhetően. A riffek kataklizmikusan, felborzoltan hatnak, a ritmus erősen magához öleli a gitárriffelést. A legérdekesebb ezek közül mégis a felcsavart basszusvonal, amilyet nem igen lehet megjegyezni a Gamma Ray pályafutásának power metal produkcióiból, ahol a hangzásban általában a hegyesre élezett gitárok és a duplabasszdob dübörgése viszi a prímet. A basszusvonal az albumon többször is jól kivehetően hallható, ami gazdagítja a hangzásbeli dinamikát és a dalok drámáját. Az Empathy azért is érdekes, mert nem sebességre kihegyezett szám, pedig azt várnánk egy nyitányként. Nagyon hasonló energiával, hangszereléssel és produkcióval kerül hozzá közel később az albumon a Mother Angel, amely a számok között még nyilvánvalóbban kacérkodik a klasszikus Judas Priest-riffek gyökereivel.
A vidám refrénű Time To Live-ben Zimmermann virtuozitásával és olykori triolabetéteivel nyűgöz le, amelyekkel megmozgatja a duplabasszpedál munkáját (a versszakban).
Az All You Need To Know, a második szám, amelyben vendégként „illatosított és a metaltól megtisztult buddhista”, Michael Kiske (ex-Helloween, Place Vendome) énekel, a refrénben a tipikus himnikus dallamot idézi, közel az Edguy dallamvilágához vagy ahhoz, amit az Avantasia projektben hallunk. Ehhez sokat hozzátesz Kiske orgánuma, amely Tobias Sammet, az Edguy énekese kategóriájába tartozik. A refrénsorok szórendjének kölcsönzése miatt valaki beleköthet abba, hogy a szám a One With The World-re („Sigh No More”, 1991) emlékeztet. Ez Michael Kiske második közös munkája a Gamma Rayjel 1996 óta, amikor a Time To Break Free vezető vokálját énekelte el („Land Of The Free”, 1996).
Az All You Need To Know mérgesen felpörgetett, arrogáns versszaka, amelyet Hansen énekel, és a refrén említett pompája közötti kontraszt az album más számaiban is megfigyelhető, ez a kettős felépítés végigvonul rajta. Klasszikus Gamma Ray-csomagolás, mondhatnánk. Ez a csomagolás kerül a Shine Forever köré is. Itt a versszakban a zenekar még rátesz egy lapáttal, és tulajdonképpen ezen a ponton éri el az album legnagyobb sebességét és agresszióját. Ilyenként különösen hatásosan gyújtana az album számsorrendjének első helyén. Hansen éneklési módja a Shine Forever versszakában bizonyítja, miért tudja ez a mester ma is előadni a világ színpadain a Helloween-klasszikus Ride The Skyt. A „cookie monster” ének hozzáadása Kai Hansen alapdallamos hangjához a versszakban azt mutatja, hogy az extrém metalformák iránti jelenlegi nagyobb vonzódás röviden a Gamma Rayt is érintette. Ügyes színesítés. A „agresszív versszak – dallamos refrén” kontrasztsort a Deadlands követi. A nyitómotívum dallama futólag még a Helloween Where The Rain Grows (1994) című számát is megidézi, de a teljes Gamma Ray-figura a folytatásban azonnal velünk van. Ebbe a kategóriába gond nélkül bekerül a Chasing Shadows is, amely a közvetlenebb Deadlands után is hatásosan tartja a magas szintet az ütőerő, az epikus pompa és a vezérmotívumok dallamos kiemelése kitűnő egyensúlyában. A gitár és a billentyűk (igen, a billentyűk!) tüzes szólóinak rövid párbeszédét tartalmazó középrész a Stratovarius trükkjeit idézi, de a trükk csak „nyomokban” van jelen. Mint egy üdvözlendő fűszer. Hansen végig dühösen harap az énekével, jeges, magasra célzó hangja egy csipetnyi jellegzetes torokhangúsággal intenzíven megteremti a Gamma Ray metalformájának legnagyobb hatósugarát. A Rise az első néhány másodpercben, a basszusgitáros nyitányban az Iron Maiden The Clansman című számának dallamára emlékeztet. Ez is egy romboló, amelyben a zenekar ismét több mint hatásosan építi fel a leírt kontrasztot.
A fenti bekezdés alapján talán már sejtitek, hogy a dalok kidolgozottak, a vezérmotívumok dallamosan kicsiszoltak, a számok pedig nagyon kontrasztosak és változatosak. Ezért most nehéz kiemelni az album csúcspontjait, és a személyes kedvencek kiválasztása teljesen az egyes hallgatók egyéni zenei percepciójának területe. És higgyétek el: a személyes kedvencek kiválasztása ezúttal elég nehéz lesz.
Ne feledkezzünk meg a To The Metal számról sem, amelynek középtempós, „kovácsos” ritmusa kissé szerencsétlenül idézi a mára alaposan megkopott és „hülyén gyerekes” Manowar-féle izompumpáló nótákat. A számmal magával nincs semmi baj, hiszen megvan a maga igazi célja, és nem is az első ilyen kísérlete a zenekarnak (Heavy Metal Universe, „Powerplant”, 1999), de az album kevésbé izgalmas pontját hozza. Ha figyelmesebben hallgatod a versszak riffjét, nem nehéz kitalálni, hogy valami hasonló díszíti már a Judas Priest Metal Gods című számát is.
A záró No Need To Cry kísérlet arra, hogy újra életre keltse a „Somewhere Out In Space” (1998) albumról ismert Shine On energiáját. A szám kevésbé sikerült: a zenekar a középső, nyugodtabb rész akusztikus hangszerelései közepette elveszti a fonalat (főleg Dirk Schlaechter basszusgitáros rekedtes hangja tolakszik túlságosan előtérbe). Általában is szomorkásabbnak hatnak a „kihúzott” (unplugged) kísérőre fektetett vokális harmóniák. Mindenesetre olyan dal, amely változatos szerkezetével kissé kilóg az albumból, és önmagában különlegességet jelent a Gamma Ray életművében. A zenekar rajongóinak azonban nem kell túlzottan aggódniuk, mert előbb-utóbb különösebb gond nélkül megbarátkoznak vele. A zenekar valószínűleg maga is úgy ítélte meg, hogy ez az albumon egy kitérő, ezért a No Need To Cry logikusan a végére került.
A „To The Metal” sikeresen elkerülte azt az érzést, amely az utóbbi években rátapadt a Gamma Rayre, vagyis hogy kifulladtak, hogy elgázolta őket az idő, és soha többé nem érik el az alkotói aranykor szintjét. A klasszikus versszak–refrén építkezéshez, amely az előző két albumon fáradtan, kevésbé ihletetten hatott, és láthatóan a „már elmondottak” akut önismétlésétől szenvedett, ismét sok érdekes átmenetet, mesterien fűszerezett instrumentális középrészt adtak hozzá, amelyek magas virtuozitásukkal és a Hansen/Richter gitárduó szikrázó szólóváltásaival lelkesítenek. Ez az új albumot nagyon közel helyezi a leghíresebb Gamma Ray-albumokhoz! Még mindig kevésbé változatos és szellemes, mint a „Powerplant”, de összetettebb szerkezetű lemez, mint a közvetlenebbre szabott „No World Order!”. A „To The Metal” jobban nem is definiálhatná a klasszikus „power metal” elvet 2010-ben, német talajba gyökerezve. Kötelező darab minden e műfaj iránt elkötelezett hívőnek és mindenkinek, aki ma „véletlenül” elfelejtette, hogyan kell a metalban az arrogancia és az ütőerő csábító kombinációját tálalni, a lehelyezett dallam maximális kihasználásával!
Felállás
Kai Hansen – ének, gitár
Henjo Richter – gitár, billentyűk
Dirk Schlächter – basszusgitár, ének a 10. számban
Dan Zimmermann – dobok
VENDÉGZENÉSZEK:
Michael Kiske – ének a 2. számban
Nadine Nottbohm – vokál a 2. és 6. számban
Corvin Bahn – billentyűk
Produkció
Dirk Schlächter & Kai Hansen
Számlista
1. Empathy
2. All You Need To Know
3. Time To Live
4. To The Metal
5. Rise
6. Mother Angel
7. Shine Forever
8. Deadlands
9. Chasing Shadows
10. No Need To Cry
