Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Buggles, The
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 1980
Játékidő: 47:43
Értékelés: 4.5/5
A brit new wave együttes, a The Buggles a zenerajongók szívébe leginkább a „Video Killed the Radio Star” című mega slágerrel íródott be örökre, amely 1981-ben az akkor még szűz MTV történetének első levetített videóklipje lett. Hogy mennyire látnoki volt ez a rövid életű és gyakran félreértett formáció, amely mindvégig a fent említett sláger árnyékában maradt, valójában csak évekkel később derült ki.
A kultikus csapat ötlete akkor született meg, amikor a producer, énekes, basszusgitáros és zeneszerző Trevor Horn egyre frusztráltabbá vált, mert hiába kereste azt az együttest, amelynek olyan dalai lennének, amelyek illenének az ambiciózus producerötleteihez. Ezért 1977-ben úgy döntött, saját zenekart alapít Geoff Downes billentyűssel és Bruce Woolley gitárossal. Horn és Downes egyébként már korábban ismerte egymást Tina Charles brit popénekesnő kísérőbandájának tagjaként, bár egyikük sem játszott soha a lány egyetlen stúdiófelvételén sem. Útjaik ezt az együttműködést követően egy időre szétváltak, de a The Buggles megalapítása után hamar újra szót értettek. Érdekességként megjegyzendő, hogy az együttes nevének eredetére két különböző történet létezik. Az első verzió szerint Horn azért találta ki ezt a nevet, mert úgy hangzott, mint a lehető legundorítóbb, ami eszébe jutott. A második szerint viszont magánvicc volt közte és Downes között, egyben a The Beatles paródiája.
Első kiadványuk, a „The Age of Plastic” alapvetően koncepcióalbum volt. A szövegek főként az emberi elidegenedésről és magányról szóltak, amelyet a modern technológia rohamos felemelkedése okozott (ekkoriban jelent meg a piacon az első személyi számítógép is). Ezt szépen szemlélteti az album címe és a borító is, amelyen a karizmatikus producer és énekes, hamutartó méretű szemüvegben, különös módon a szeretett vezér, Kim Dzsong Il intelligens változatára hasonlít. A borító az egyik első számítógépes grafikával készült tervezés volt. Az ilyen megoldások a nyolcvanas években végig rendkívül népszerűek lettek az együttesek lemezborítói terén. A The Buggles tehát nemcsak zeneileg volt úttörő, hanem más művészi ötletekkel is hozzájárult a huszadik század utolsó előtti évtizedének arculatához.
A The Buggles hangzását széles körben a szintetizátortechnológia használata határozta meg. Downes már pályája kezdetétől felismerhető billentyűs stílusban játszott, és ezt megtartotta később is a Yes és az Asia soraiban. Az elektromos zongorázás kivételes érzéke és az ízléses szimfonikus hangszerelés mellett mindig is érezte, hogyan kell komplex szintetizátortextúrákat rétegezni, és számos érdekes hangot kicsalogatni a gépekből. Hornt ezzel szemben messze felismerhető énekhang jellemezte, amely valahol félúton volt a romantika és a frenetikusság között. Azóta sem akadt még azonos hangszínű énekes, bár Horn rövid ideig Jon Anderson (Yes) utódja lett, aki szintén hasonló, „angyali” hangú énekes.
Aki esetleg azt gondolná, hogy a „Video Killed the Radio Star” az album egyetlen érdekes dala, súlyosan tévedne. Egyébként még csak nem is a legjobb szám rajta, hiszen az album minden kompozíciója különleges. A nyitó „The Plastic Age” szintetikus lüktetésével és titokzatos aurájával rendkívül vonzó nyitánya ennek a kiváló albumnak. A játékos fő motívum, a pattogó ritmusvonalak és a csipkelődő szintetikus hangok (amelyek úgy szólnak, mintha épp most jöttek volna ki egy Atari vagy egy Commodore 64 képernyőjéből) élénk fúziója, valamint a háttérben szóló női kísérővokálok kontrasztja aligha lehetne jobb. A robotos hangokkal vegyített központi szintetizátorriff hatásosan kapcsolja össze Horn szarkasztikus énekét a műanyagkorról szóló prófétai szöveggel. Downes néhány szintetizátorötletét ebből a dalból a nyolcvanas években könnyen megtalálni a szintetikus pop rockban és a neo prog rockban is.
A „Video Killed the Radio Star” érkezésével az album legismertebb pillanata következik. Horn szövegét egy rövid társadalmi szatíra ihlette egy néma fiúról, aki egy olyan világban, ahol minden zenei tevékenység szigorúan tilos volt, titokban hallgatta kedvenc előadóját, séta közben pedig összefutott egy operaénekessel, aki a kanalizációban bujkált az elnyomás elől. Ugyanakkor Horn szavai szerint a dal az új hangtechnológia, és ezzel a zene új korszakának szimbolikus hírnöke. Hangulatilag kifejezetten a nostalgia esszenciáját hordozza, a hatvanas évek elejét idézi, amikor a rádió még fontos szerepet játszott egy zenész karrierjének és népszerűségének felépítésében. Ebben némileg „bűnös” a vokóder használata is, amely annyira eltorzítja Horn hangját, hogy az egykori rádiós műsorvezetők stílusára és a hatvanas évek eleji rádiójel minőségére kezd emlékeztetni.
A bevezető szinte klasszicista zongoraszerkezetet tartalmaz, majd Horn éneke egy kifejezetten csipkelődő, fokozódó ritmusba vezeti a hallgatót. A csúcspont a női kísérővokálok belépésével jön el Debie Doss és Linda Jardim előadásában. Ők gondoskodnak a kultikus, szinte táncolható refrénről, amely egyszerre sugároz fiatalos lendületet és nosztalgiát egy rég elmúlt romantikus kor iránt. Ez az örök klasszikus, amelyet Downes az Asia tagjaként még ma is játszik, szimbolikus és gyakorlati értelemben is a rádió hanyatlását és a zenei videó diadalát jelezte előre, mint amely az új előadók széles tömegek számára történő bemutatásának központi médiuma lett.
A „Kid Dynamo” című számban a The Buggles agresszívebb oldalát mutatja meg, amiről a gyors tempó és a kiélezett gitárfutamok és drámai többszólamúság energikus összefonódása gondoskodik. Horn éneke ismét vokóderen keresztül szól, miközben Downes a háttérben szintetizátorpalettájából számos világűrszínezetű elektronikus hangot csal elő. Az „I Love You (Miss Robot)” szövege ismét a modern technológiától körülvett mai ember teljes elidegenedését tükrözi. Figyelembe kell venni, hogy az album már harminc évvel ezelőtt megjelent, amikor még nem létezett olyan információs telítettség, mint manapság, ezért az efféle üzenetek még inkább korukat megelőzőnek hatnak. Itt sem hiányzik a vokóderrel való kísérletezés, amelyen keresztül robothangok szólnak. Horn hangszíne ezúttal szándékosan szokatlanul hidegen cseng, szinte mintha egy hűtőszekrénybe zárták volna, miközben a háttérben a többszólamúság újra a központi dallamhoz kapcsolódik. Könnyen mondhatnánk, hogy ez a dal szinte prototípusa a nyolcvanas évekre jellemző szintetikus pop rocknak, de a The Buggles egyedi báját viseli magán.
A „Clean, Clean” közvetlen, popos alkotás könnyen fülbemászó dallammal, hipnotikus refrénnel és számos szintetikus függönnyel a háttérben, amelyek másodpercről másodpercre emelik a hangulatot. A tempó kifejezetten kissé punkosan szól, miközben Horn éneke aligha lehetne még romantikusabb-nosztalgikusabb. A középső részben egyfajta katonai induló lép be, amelyet Downes Korg és ARP szintetizátorai „elferdítenek”. Horn szívesen dalolt a szintetikus tisztaságról, és a korábban említett észak-koreai szeretett vezért is mindig megszállottan foglalkoztatta a tisztaság, ezért vele gyakorlatilag mindenkinek csak kesztyűben kell kezet fognia.
Az „Elstree” a fülbemászó refrénnek és a klasszicista hangszerelések kifinomult rétegezésének köszönhetően az album egyik legérdekesebb darabja. A központi dallam kifejezetten melankolikus, bár Trevor ismét nem tudott ellenállni a vokóder használatának, ami újra a modern technológiák diadalának hangulatát teremti meg. A fenomenális „Astroboy (And the Proles on Parade)” egyenesen az album legjobb alkotásának nevezhető. Szerkezetét és hangulatát tekintve itt akár progresszív rockról is beszélhetnénk, vagyis ez a kiváló szám nem lógna ki a Horn/Downes-féle Yes-érás „Drama” (1980) albumról sem. A szinte space rockos hangulatot a romantikus, éteri többszólamúsággal koronázott refrén és a melotron hipnotikus függönyei közötti kivételes harmónia építi. Downes itt, főleg a lezárásban pentatonikus skálákat is használ, amelyek enyhe keleties báj-t visznek a kompozícióba, miközben az elektromos zongorán játszott drámai hangszerelés és a temperamentumos gitárriff összefonódása a dráma szellőjét hozza.
A záró „Johnny on the Monorail”, amely az album leghosszabb dala, szintén szerencsésen mutatja be az együttes számos kísérletező ambícióját. A refrént ismét női többszólamúság jellemzi, a legjobban pedig a központi hangszerelés sikerül, amelybe Downes a billentyűs kincstárának legjobbját szőtte bele. A középső részben váratlan fordulat jön, majd a női kísérővokálok vezetésével lassú hangulatfokozás vezet a dal kijárata felé.
A „The Age of Plastic” gyakorlatilag forradalmi album, amely a következő években jelentősen meghatározta az új hullámot és a szintetikus popot, egyúttal pályára lökte két kivételes tehetség zenei, illetve producerkarrierjét, akik az elkövetkező évtizedekben még igencsak fontos szerepet játszottak a populáris zenében. A „Video Killed the Radio Star” hozta siker akkora volt, hogy sokan még ma is tévesen egynyári csodaként, egyetlen nagy slágerrel rendelkező együttesként beszélnek a The Buggles-ről, noha a „The Age of Plastic” megjelenésekor felkapaszkodott a brit slágerlista huszonhetedik helyére. Szép sikert értek el kislemezként a „Living In The Plastic Age”, a „Clean Clean” és az „Elstree” dalok is. Horn és Downes útjai a Yesszel való rövid kalandjuk után szétváltak. Míg a legendás billentyűs a szupergroup Asiának szentelte magát, Horn az „Adventures in Modern Recording” (1981) albummal próbálta újra életre kelteni a csapatot, amely a legnagyobb sikert hozta neki. Az album egyébként szolid folytatása volt a debütnek, de kereskedelmi sikerét nem tudta megismételni, ezért Horn inkább a produceri munka felé fordult, ahol számos nagy visszhangot kiváltó eredményt ért el.
Felállás
Trevor Horn – ének, basszusgitár, gitár
Geoff Downes – billentyűk, dob, ütőhangszerek
Richard James Burgess – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Debi Doss – háttérvokál a „Video Killed the Radio Star” dalban
Linda Jardim – háttérvokál a „Video Killed the Radio Star” dalban
Bruce Woolley – gitár a „Living in the Plastic Age” és a „Video Killed the Radio Star” dalban
Produkció
The Buggles
Számlista
1. The Plastic Age
2. Video Killed the Radio Star
3. Kid Dynamo
4. I Love You (Miss Robot)
5. Clean Clean
6. Elstree
7. Astroboy (And the Proles on Parade)
8. Johnny on the Monorail
