Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1982
Értékelés: 4/5
A „Time To Turn” folytatása annak a sci-fi koncepciónak, amelyet az Eloy az előző, „Planets” (1981) című albumával indított el. Az album legfontosabb változása kétségkívül a dobosposzton bekövetkezett hirtelen csere volt. A brit Jim McGillivray, aki nemcsak remek dobosnak, hanem jó szövegírónak is bizonyult, váratlanul faképnél hagyta a zenekart, pedig az külföldön is egész szép sikereket aratott akkoriban. A helyét a dob mögé visszatérő öreg motoros, Fritz Randow vette át, aki korábban már tagja volt a zenekarnak, méghozzá a kezdeti időszakban (73-75). Hét év után újra itt volt, bár a távolléte különösebben nem is hiányzott, hiszen a két utódja is kivételes tehetség volt. Randow eleve ideális választásnak számított, mert Bornemann ezen az albumon még jobban ki akarta emelni a masszív dobhangzást és a ütősök dinamikáját, és közvetve még ütősebbé akarta tenni a szerzeményeket, miközben az előző album hangzásvilágát is meg akarta tartani. Folberth billentyűs témái itt még gazdagabbak és változatosabbak, már ha ez egyáltalán lehetséges, és Frank gitárjával együtt ők viszik a hangzás oroszlánrészét. Frank gitárművészetét továbbra is hűségesen kísérte a ritmusgitáros és alkalmi billentyűs, Hannes Arkona. Az Eloy ez a felállása a 80-as évek első felének végéig stabil maradt. A minőségi szövegekhez ezúttal Frank barátja, Sigi Hausen sietett a segítségére. Ami a sci-fi koncepció folytatását illeti, az angyali Ikareens nép és démoni ellenségeik galaktikus háborúja a Salta bolygó feletti uralomért, a démonok a várakozásoknak megfelelően ebben a részben is alulmaradnak, és a fény ismét győzelmet arat a sötétség felett.
A „Time To Turn” zenei arculata szinte következetesen az elődje hangzását és hangulatát követi. Az egyes feldolgozások egy hajszálnyival kevésbé összetettek, de így is elég változatosak, és végig ott van bennük a jól kivehető dallamos komponens meg az epikus felhang. A zenekar ezen az albumon is a korábbi zenei víziójához igazodott, és olyan zenét csinált, amilyet akart, kapzsi kiadó nyomása nélkül. A modern stúdiótechnikát helyesen használták, gazdagították vele a hangzásukat anélkül, hogy bármilyen értelemben kommerszebbé váltak volna, ami akkoriban igazi ritkaságnak számított. Az ambient billentyűk végig szépen kiegészítik az egyes keményebb vagy finomabb részeket, és gazdag, többszólamú harmóniákat alkotnak. Ami a hatásos space rock varázshoz a legfontosabb, az végig jelen van.
Már a nyitó „Through A Somber Galaxy”-ben Frank kapitány és galaktikus flottájának személyzete izgalmas utazásra hívja a hallgatót egy távoli galaxison át. Első tisztje, Hannes Folberth az orgona és a szintetizátorok festői hangjaival indítja be a hajót. Frank pedig, ahogy az egyik legjobb német rockgitárostól elvárható, egy hosszan elnyújtott, de rendkívül szaftos slide-szólót is belead. A dobátmenetek dinamikával és ütőerővel vannak fűszerezve. Frank drámai éneke sikeresen fogja össze a feszes történetet. A billentyűk domináns textúrái szépen összefonódnak az egyes gitárpasszázsokkal. Igazi nyitó csemege, amely a hallgatót azonnal az album szívébe rántja, és az érzékeit megtölti rengeteg ezoterikus vibrációval. Az Eloynak mindig is gazdag volt a fantáziája, és ezt remekül bizonyítja a kiváló „Behind The Walls Of Imagination” is, amelyet kiszámíthatatlan időváltások, ambient billentyűs textúrák és mozgalmas ritmusvonalak hajtanak. Ebben a számban különösen lenyűgözőek Matziol dallamos basszusgitárjának funkos beütésű futamai. Az ambient billentyűs textúrák itt is rendkívül szépen áramlanak át az egyes gitárpasszázsokon, akár hangulati háttérként szolgálnak, akár az előtérben vannak. Frank költői éneke egy földlakóról mesél, aki találkozott a Salta bolygó mennyei lakóival, és meglepte őket tisztán áradó jóságuk. Az Eloy sosem volt nagy szinglihívő, de ha mégis kiadtak egyet, az általában szépen ropogós és szaftos volt. Ez igaz a címadó „Time To Turn”-ra is, amely tömör dallamosságot, ütős ritmikai váltásokat és összetett zenekari hangszerelést ötvöz. A hintázó ritmusvonal és a nyugodt menet hamar egy fokozódó szakaszba torkollik, ahol a gitár finom motívuma bizony emlékeztet David Gilmour néhány jellegzetes finomságára. A szerzemény legjobb részét a refrénben megszólaló erotikus női vendégvokálok adják, amelyek remek epikus kontrasztot visznek bele. Egyúttal megidézik a koncepció magját is: amikor a konfliktus a csúcspontjára ér, jön az utolsó csata, és a fény a várakozásoknak megfelelően győz a sötétség felett. Frank szólói itt hihetetlenül közel kerülnek David Gilmour néhány trükkjéhez, bár Frank a 80-as években már minden erejével azon volt, hogy levesse magáról híres példaképének látható hatását. Kétségkívül ez is egy újabb Eloy-klasszikus.
A „Magic Mirrors” szinte jazz fusion bevezetőt kínál szép dallamos basszus- és dobvonallal egészen addig, amíg be nem csapódnak a szintetizátorok finom futamai és a drámai ének, amelyek a számot a megszokott space rock vizekre vezetik. A szerzemény menete meglepően nyugodt és könnyed, a szellemes szintis motívumok és a melankolikus gitárpasszázsok váltogatják egymást. Itt jól hallhatóan elkülönül a két gitár munkája. Amíg Frank a szólót szövi, Hannes Arkona a ritmusgitáros részekről gondoskodik. Újabb nagyon jó darab, változatosság kedvéért meglehetősen könnyed hangulatban. Ezután jön az album központi műve, az epikus remekmű, az „End Of An Odyssey”, amelyben lezárul az űrodisszeia. A szintetizátorszólók bevezetője rendkívül ízléses és szellemes, kiválóan ül Randow kiélezett cintányérjátékán. Azt mondhatom, hogy Folberth ezzel a számmal és ötletes motívumaival végre a legjobbak mellé zárkózott fel – Tony Banks, Peter Bardens, Eddie Jobson és társaik közé. Rendkívüli űrtextúrái és szólói különösen fenségesek a záró szakaszban, amikor összeolvadnak a két gitár passzázsaival, és hihetetlen epikus-melankolikus varázst teremtenek. A többi hangszeres egy cseppet sem marad el a billentyűk csodálatos munkája mögött. Frank énekteljesítménye szokatlanul energikus, helyenként szinte agresszív. A szöveg azt az üzenetet hordozza, hogy az ember megismerheti önmagát, ha mer túllépni az ismert megszokott határain. Szerintem az Eloy történetének egyik legjobb szerzeménye, és ezzel az album legjobb darabja is.
A „The Flash” megint ütősebbre hangolt szám, rengeteg erőteljes dobátmenettel, perzselő gitár riffekkel, a szokásos eklektikus billentyűkkel és dühös énekkel. Az első átmenet után itt életre kelnek a zenekar metálos hajlamai is, ami különösen igaz a két gitár munkájára és az egyes ritmikai szakaszokra. Folberth szintis szólói ismét ujjnyalogatóan jók, és kulcsszerepük van az epikus-kibernetikus hangulat megteremtésében. Az egyes billentyűs passzázsok semmiképp sem szólnak úgy, mint a Super Mario dallamai, ahogy az a 80-as években a legtöbb prog zenekarnál megszokott volt, hanem tökéletesen eltalálják a határt a szimfonikus hangzás és az elektronika között. A záró „Say, Is It Really True” szép akusztikusgitáros ballada. Tekintve, hogy az Eloy története során nem írt sok balladát, itt remekül vizsgázott, és megható szerzeményt alkotott gyönyörű akusztikusgitár-dallammal, szimfonikus háttérrel és epikus énekkel, amely idealista szöveget, vagyis egy hazugságok nélküli világról szóló álmodozást mesél el. Azt mondhatom, hogy Frank itt a pályafutása egyik legjobb énekteljesítményét nyújtja. A gitár központi dallamának és a háttérben szóló zenekari hangszerelésnek a kombinációja pedig egyszerűen elbűvöli a hallgatót a szépségével. Nehéz lenne szebb zárlatot elképzelni ennek az albumnak, illetve koncepciónak.
A „Time To Turn” nemcsak a „Planets” több mint méltó folytatása, hanem egy nagyon jó, önálló album is, amely túlságosan gyakran marad a kiváló elődje árnyékában, amellyel hangzásban és koncepcióban is rokon. Bár nehéz volt méltó utódot csinálni egy olyan remek albumhoz, mint a „Planets”, az Eloy ezt a feladatot tökéletesen megoldotta. A két album között jól érezhető valamilyen összekötő szál, nemcsak a koncepcióban, hanem a legtöbb hangszerelés epikus szerkezetében is. Ezúttal sincs az albumon egyetlen gyenge szám sem, mindegyik legalábbis jó, ha nem kiváló. A „Time To Turn” biztosan az Eloy legjobb albumai közé tartozik, és az akkoriban megjelent progresszív rock termés legjobbjai közé. Az Eloy csak a következő albumán kezdi majd észrevehetően keményebb és valamivel kevésbé összetett vizekre terelni a hangzását, de megtartja az összes felismerhető jellegzetességét, így azon kevés progresszív rock zenekar egyike marad, amely radikális stílusváltások nélkül vészelte át a 80-as éveket.
Felállás
Frank Bornemann – ének, gitár
Hannes Arkona – gitár, billentyűs hangszerek, ütőhangszerek
Klaus-Peter Matziol – basszusgitár, basszuspedál
Hannes Folberth – billentyűs hangszerek
Fritz Randow – dob
VENDÉGMŰVÉSZNŐK:
Amy, Anna & Sabine – ének (3)
Produkció
Frank Bornemann
Számlista
1. Through A Somber Galaxy (6:00)
2. Behind The Walls Of Imgination (6:25)
3. Time To Turn (4:32)
4. Magic Mirrors (5:25)
5. End Of An Odyssey (9:25)
6. The Flash (5:34)
7. Say, Is It Really True (4:45)
Az album játékideje: 42:06
