Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1983
Értékelés: 3.5/5
A „Performance” azt a pillanatot jelentette, amikor az Eloy két koncepciózus space rock mesterműve után – és ez a két mestermű kétségkívül az előző két album, a „Planets” (1981) és a „Time To Turn” (1982) volt – úgy döntött, hogy kissé „földre száll”. Ez azt jelenti, hogy érezhetően leegyszerűsítették a hangzásukat, és valamivel befogadhatóbbá tették azoknak is, akik amúgy nem a progresszív rock megszokott hallgatói közé tartoznak. Ezt úgy érték el, hogy visszavettek a bonyolult hangszerelésekből, a többi hangzáselemet pedig kissé keményebb, hard rockosabb irányba terelték. A hangzásukba becsorgott néhány new wave hatás is, főleg a ritmikai betétek és a billentyűs textúrák terén. Az Eloy ezen az albumon mindenekelőtt újra közel került korai, hard rockos gyökereihez, természetesen modern produkciós köntösben, a védjegyüknek számító space rockos finomságokkal vegyítve, amelyek még mindig bőséges adag azt a jellegzetes ezoterikus hangulatot adták, amelyről mindig is leginkább híresek voltak. Egy olyan zenekarnak, amely pályája elején fontos szerepet játszott a német hard rock fejlődésében, ez a lépés abban az időben, amikor a heavy metal fénykorát élte, elég logikus húzás volt. Fel akarták hívni magukra a figyelmet a hallgatók újabb generációinak is, akik lemaradtak arról az időszakról, amikor az Eloy elkezdte formálni a német progresszív rock történetét.
Ez a lépés szerencsére nem a hangzás kiárusításához vezetett, hanem üdvözlendő felfrissüléshez az amúgy is felismerhető hangzásvilágban, olyan elemekkel, amelyeket addig egyetlen albumukon sem próbáltak ki. Örökké nem készíthettek csak rendkívül összetett, ezoterikusan hangzó, sci-fi ihlette koncepcióalbumokat. Az egyes hangszerelések terén is újat kellett alkotni, valamit, amit addig még nem csináltak meg. Azt mondhatom, hogy a hagyományos space rock, a hard rock és egy csipetnyi new wave kombinációja jól sikerült a „Performance”-on. Az eredmény ugyan érezhetően kevésbé ambiciózus és hangzásában kevésbé mély termék lett, de így is rendkívül szilárd, jól hallgatható album maradt, amelyet ma is gond nélkül élvezhetnek a rockzene többféle válfajának rajongói, nem csak a progresszív rock kedvelői. A korabeli Genesisekhez, Yeshez vagy Kansashoz képest az Eloy a „Perormance”-on még mindig a komplexitás megtestesítője volt. A gitárvonalak Frank Bornemann és a kiegészítő gitáros, Hannes Arkona között szokás szerint csodásan áthullámzanak egymásba, és ütősen is, finoman is tudnak szólni. A billentyűs Hannes Folberth Frank gitáros mesterfogásai mellett továbbra is a gazdag, többrészes és éteri hangszerelések fő hordozója volt. A szövegek, amelyeket Frank barátja, a német származású amerikai Sigi Hausen írt, szintén érezhetően kevésbé költői-epikusak, mint máskor, személyesebbek, időnként pedig meglehetősen társadalomkritikusak.
Már a nyitó „In Disguise” bebizonyítja, hogy az album érezhetően más megközelítést képvisel, mint amit a zenekartól addig megszokhattunk. A pörgős, de eléggé monoton diszkóritmust acélos gitárfutamok és a többrétegű billentyűk, főleg az elektronikus szintik dübörgő hangja itatja át, amelyek némi space rockos eredetet biztosítanak neki. A refrén vokális harmóniái kiválóak, és sokat tesznek a drámai hangulathoz. Annak ellenére, hogy egész szilárd szerzeményről van szó, a Judas Priesttel több közös van benne, mint a Pink Floyddal. A még ütősebb-drámaibb „Shadow And Light”-ban, amely a prog és a hard rock elemeit ötvözi, hard rockos, szinte metalos gitárriffelésben folytatják. Az egészet kifinomult billentyűs textúrák támasztják alá, amelyek hangzása kissé a kanadai art rock-csúcsbandát, a Rusht idézi abból az időből. A ritmusszekció itt jóval erősebb, mint az előző dalban, Randow hatalmas és változatos dobátmeneteivel a billentyűs futamok kilépőinél. A hamisítatlan space rockos instrumentális dalban, a „Mirador”-ban a lassú, monoton ritmus és a szintik többrétegű palettái dominálnak. Itt Folberthnek a moog szintin Arkona ritmusgitáros is a segítségére siet. A szintifutamok kozmikus hangulatot teremtenek, miközben a zörgő basszus tartja a szerzemény középtempóját. Elég szilárd space rockos darab az elektronikus billentyűhangokra építve, de nem különösebben drámai.
A „Surrender” szerintem a zenekar karrierjének egyik legérdekesebb hangzáskísérlete. Szórakoztató keverék space rockból, popból és funkból. A szintik gazdag, rétegzett szőnyegét tüzes gitárfutamok szövik át, a háttérben pedig számtalan hangeffekt hallatszik funkos ritmusra építve. Frank hangja itt filozofikus szöveget ad elő, amely a szervezett vallások és a túlzott racionalizmus kritikája. A szerzemény a folytatásban, főleg a refrénben rendkívül érdekes fordulatot vesz: a szintik kifinomult szimfonikus hangszerelései remekül áthullámzanak a gitárvonalakkal, és az énekkel együtt egyszerű, de diadalmas dallamot alkotnak. A „Heartbeat” intrója hihetetlenül hasonlít a Pink Floyd-klasszikusra, a „One Of These Days”-re, főleg a zörgő basszusvonal és a billentyűk hasonló visszhangeffektjei miatt, amelyek a nyitórészben hallhatók. A háttérben ismeretlen emberek felvett beszéde is kivehető. Nem sokkal azután, hogy a többrétegű szintik, a gitár és az ének berobban, a dal bonyolultabb vizekre evez, bár a dallamos hangszerelések végig megmaradnak. A vokális harmóniákat néhol külön effekten eresztették át.
A „Fools” megint csak elég szokatlan, a zenekarra nem jellemző kísérlet prog, hard rock és new wave között, szinte diszkóritmussal, amely a Bornemann/Arkona-féle többrétegű gitárvonalak hangjával párosul, ezek pedig a két Hannes szintijeinek elektronikus hangjaival kerülnek kölcsönhatásba. Persze nem hiányzik belőle az ütős-drámai, hard rockos refrén sem. A szerzemény középső részében jól kivehető a két gitáros hatásos együttműködése. Míg Frank az ujjai alól drámai slide-szólót csal elő, Hannes szétszórt akkordokkal csatlakozik hozzá, majd együtt szép kétszólamú harmóniákat hoznak létre. A záró epikus remekművel, az „A Broken Frame”-mel, amely szerintem az album legjobb darabja is, az Eloy bebizonyítja, hogy még mindig a bonyolult space rockos kompozíciók, a számtalan kiszámíthatatlan fordulat és a mágikus hangulat mesterei. A szintik éteri hangjai és a titokzatos ének a bevezetőben hatásosan készítik elő a talajt a drámai folytatáshoz. Ezután kiváló átmenet jön, majd belép a zörgő basszus a szintik dübörgő textúráival és a drámai énekkel keveredve. Az epikus-romantikus refrén kiváló, és remekül illeszkedik az amúgy is futurisztikus hangulatba. Dicséret illeti Frank énekteljesítményét is, amely itt az egész album legjobbja. Síró slide-futamai a gitáron kulcsfontosságúak a szerzemény hihetetlen kifejezőerejéhez. Ezt Eloy-klasszikusnak nevezhetem, amely az én fülemben és szememben a végén érezhetően feljebb tolja az album végső értékelését.
A „Performance” újrakiadása három élőben játszott felvételt is tartalmaz az albumról, mégpedig a „Shadow And Light”-ot, a „Heartbeat”-et és a „Fools”-t. Mindhárom az 1983-as turnéról származik. Talán nem lett volna baj, ha nem csiszolták volna őket ennyit stúdióban, mert az én ízlésemnek túlságosan hasonlítanak a stúdióváltozatokra, és alig érezhető, hogy élőben játszották őket.
A „Performance”, amely az addigi Eloy-viszonyokhoz képest meglehetősen közvetlen, ugyan közel sem érte el a legtöbb elődje hangzásbeli és koncepcionális tökélyét, amelyek büszkén viselhették a space rock mesterművei címet, de legalább nagyon szilárd, ha nem kifejezetten jó terméket alkottak vele. Ez szerintem teljesen méltó volt egy olyan zenekar nevéhez, amely a zenéjében soha nem kötött komoly hangzásbeli kompromisszumokat, és Frank gondos felügyelete alatt a saját szíve szerint alkotott. Olyasmi ez, amiről a kortársak közül sokan csak álmodtak az 80-as években, miközben slágert slágerre halmoztak, és közvetve egyre kevésbé emlékeztettek a saját legjobb korszakukra. A „Performance”-szal az Eloy a hagyományos éteri space rockos hangszerelések, a megfent hard rock és az alig érzékelhető, teljesen ártalmatlan csipetnyi new wave rendkívül hatásos ötvözésével a korban igencsak szükséges hangzásbeli felfrissülést élte át, miközben sikerült megőriznie azokat a felismerhető space rockos finomságokat is, amelyek meghatározták a hangzásvilágát. Ezzel a megjelenéssel olyanok érdeklődését is sikerült felkeltenie, akik amúgy nem tartoztak a hagyományos hallgatói közé, ezért nyugodt lelkiismerettel ajánlhatom minden, a rockzene keményebb formái iránt nyitott hallgatónak is.
Felállás
Frank Bornemann – ének, gitár
Hannes Arkona – gitár, billentyűk
Klaus-Peter Matziol – basszusgitár
Hannes Folberth – billentyűk
Fritz Randow – dob, ütőhangszerek
Produkció
Frank Bornemann
Dallista
1. In Disguise (4:29)
2. Shadow And Light (5:17)
3. Mirador (3:44)
4. Surrender (5:38)
5. Heartbeat (6:26)
6. Fools (5:10)
7. A Broken Frame (8:10)
Az album hossza: 38:54
Bónuszdalok az újrakiadásról (2005):
8. Shadow And Light (live 1983) (5:08)
9. Heartbeat (live 1983) (6:00)
10. Fools (live 1983) (4:49)
