Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nektar
Kiadó: Cleopatra Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 66:53
Értékelés: 3/5
A kultikus brit progrockerek, a Nektar, akik alkotói éveik java részét Németországban töltötték (emiatt néhányan tévesen a krautrock színtérhez sorolják őket), új albummal tértek vissza „Time Machine” címmel. Ez az első stúdiólemezük saját szerzeményekkel a „Book Of Days” (2008) óta, és az első az új basszusgitáros, az amerikai Billy Sherwood (ex-Yes, Conspiracy, Circa) közreműködésével. A rutinos Sherwood, aki egyebek mellett kiváló gitáros is, és a „Time Machine”-en kitűnő produceri munkát végzett, a német Peter Pichlt váltotta, és csatlakozott a banda vezéréhez, az alapító tag gitáros-énekes Roye Albrightonhoz, az eredeti dobos Ron Howdenhez és a német billentyűs Klaus Henatschhoz. Ez az új Nektar-felállás először az „A Spoonful of Time” (2012) című lemezen mutatkozott be sikerrel, ami egy meglehetősen érdekes feldolgozásalbum más kultikus előadók dalaiból. A régi hívek számára persze az volt a legizgalmasabb kérdés, hogyan működik majd az új felállás az új zene megírásában és felvételében.
Az első, amit az ember észrevesz a „Time Machine”-en (az album eredetileg a „Juggernaut” címet kapta volna), még mielőtt betenné a lemezt a lejátszóba, a remek sci-fi borító klasszikus Nektar-stílusban, űrállomással, méhecskével és földönkívülivel. Ez egyértelmű jelzés, hogy a zenekar a gyökerekhez próbál visszatérni, vagyis az „aranykor” hetvenes évekhez, amikor a legjobb dolgaikat alkották. De vajon maga a zene tényleg a legszebb időket idézi, amikor az „A Tab in the Ocean” (1972), a „Remember the Future” (1973) és a „Recycled” (1975) albumokkal számos magas mércét állítottak a progresszív rock új határainak feszegetésében? Sajnos a győztes varázslat felelevenítése ezúttal nem sikerült a legjobban: a banda a legtöbb dalnál többször is unalmasnak és ihlet nélkülinek hat. Az egyes hangszerelések is többé-kevésbé semmi újat nem mondanak, amit ne hallottunk volna már. Túl sok az egyszerű, sokszor lerágott hangzásmegoldásokra való támaszkodás, pedig a régi motorosoktól senki sem várja el, hogy idős korukra is az innováció úttörői legyenek.
Mégis akad sok pozitívum, amely a régi híveket továbbra is megfogja, hiszen a „Time Machine” legalább tökéletesen felismerhető Nektar-lemez. Az új Nektar kivételesen lazán és egyszerre dallamosan szól, különösen Roye éneke a legtöbb dalon; a nyitó energiakatalizátor, az „A Better Way” kifejezetten fiatalosan hat, miközben éteri vokálharmóniák és komplex, ugyanakkor dallamos gitárfutamok kísérik. Albrighton úr bőven használ akusztikus gitárt is, ami pásztoridillikus hangulatot ad egyes részeknek, a szimfonikus függönyök pedig szépen gondoskodnak a változatos, ambientes mélységről.
Meglehetősen szokatlan, szinte bizarr kísérlet a „Set Me Free, Amigo”, amely puha dallamosságával és érzékeny hammondorgona-hangjaival tulajdonképpen közepes tempójú, könnyed latin-pop rock szerzemény. Mindenesetre teljesen komolytalan alkotás, amely határozottan elmarad e legendás zenekar megszokott rangjától, bár a funkys hangszeres rész a második felében egyáltalán nem rossz. A „Destiny”, egy újabb könnyed, közepes tempójú dalocska, amelynek csúcspontja a dallamos refrén, melankolikus gitárszólóval nyit, amilyet csak egy Albrightonhoz hasonló kaliberű gitáros tud megidézni. Semmi különös, főleg ahhoz képest, amire legjobb idejükben képesek voltak, bár a nosztalgikus hangulatnak, amely ezen és még néhány „Time Machine”-es dalon eluralkodik, kétségkívül megvan a maga bája.
A közel 10 perces „If Only I Could” újabb példa arra a dalra, amely hosszas játékideje és összetett ritmikai szerkezete ellenére sem tud igazán felszállni, ha izgalmas hangulat megteremtéséről van szó, pedig éppen ebben voltak a Nektar a múltban igazi mesterek. Még a vokálharmóniák is kissé unottnak és erőltetettnek hatnak ezúttal, miközben a gitár, a billentyűk, a basszus és a dob ügyes improvizációi az egyetlenek, amelyek igazán lekötik a figyelmet ennél a rendkívül átlagos szerzeménynél. A címadó dal az album kissé ihletettebb pillanatai közé tartozik, bár meglehetősen kiszámítható és ismétlődő refrént tartalmaz. Amit a meglehetősen banális szöveg és a nagyon fáradt énekteljesítmény nem hoz, azt annál jobban pótolja a nagyon jó hangszeres rész, ami különösen igaz az ínycsiklandó hammondorgona-szólóra.
A „Tranquility” ígéretes gitárimprovizációval és éteri vokálharmóniákkal indul. Ezt érdekes átmenet követi egy éteri részbe, kiemelt szintetizátoros textúrákkal. A kompozíció folytatása sajnos nem váltja be a kezdeti reményeket. A „Mocking the Moon” pásztoridillikus, jól megfűszerezett ballada vidám refrénnel és pozitív hangulattal, amire nem lenne szabad túlzottan büszkének lenniük, hiszen hangszerelés szempontjából a pályafutásuk egyik legegyszerűbb alkotásáról van szó. A „Talk To Me” egy újabb power ballada Roye remek énekteljesítményével és ínycsiklandó gitárszólóval, vagyis szokatlan kísérlet, ami nem feltétlenül rossz, bár egy ilyen rangú zenekarnál a power balladák gyártása elég könnyed lépés a „szent egyszerűség” jegyében.
A fúziós instrumentális „Juggernaut” könnyedén a „Time Machine” legizgalmasabb száma; elsőrangú bemutatója a banda izgalmas hangszeres tehetségének, megható improvizációk sorával. Egy kis jazz rock fúzió sosem árt, és itt Henatsch billentyűs teljesen kiereszti a gőzt. Az átlagos Nektar-rajongó a több mint 10 perces „Diamond Eyes”-tól a legjobb alkotásaik szintjén álló eposzt várna. Sajnos az album zárásaként a Nektar mindössze egy funkos ritmusokra épülő, meglehetősen széthúzott darabot tudott felmutatni, amely néhány ígéretes motívum ellenére egészében hangulatilag semmiképp sem száll el.
A Nektar a „Time Machine”-en, a 2000-es „feltámadásuk” óta negyedik saját szerzeményekből álló stúdiólemezükön nem találják fel a spanyolviaszt, sőt helyenként elég fáradtan szólnak, mintha kifogytak volna a friss dalszerzői ötletekből, ennek ellenére ez az album hangzásában még mindig a régi hívek ízlésére van szabva. Sherwood érkezése nyilván nem hozott új szerzői lendületet, még ha hangszeres és produceri feladatait teljesen tisztességesen el is végezte, ezért a következő Nektar-stúdiómunkánál alapos szellőztetésre lesz szükség a dalszerzői ötletek terén, ha a space rock legendái releváns stúdiózenekarok akarnak maradni.
Felállás
Roye Albrighton – gitár, ének
Klaus Henatsch – billentyűk
Billy Sherwood – basszusgitár
Ron Howden – dob, vokál
Produkció
Billy Sherwood
Számlista
1. A Better Way (9:17)
2. Set Me Free, Amigo (5:01)
3. Destiny (5:17)
4. If Only I Could (9:55)
5. Time Machine (8:07)
6. Tranquility (5:06)
7. Mocking The Moon (5:24)
8. Talk To Me (3:55)
9. Juggernaut (4:37)
10. Diamond Eyes (10:14)
