Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nektar
Kiadó: Dream Nebula
Megjelenés: 2004
Játékidő: 61:15
Értékelés: 4/5
Az »Evolution« a legendás brit proggerek, a Nektar második stúdióalbuma volt azután, hogy 2000-ben feltámadtak halottaikból, amikor a banda feje, Roye Albrighton gitáros-énekes egy majdnem végzetes vesefertőzést követően úgy döntött, újjáéleszti ezt a kultikus formációt. Az eredeti basszusgitárost, Derek „Mo” Moore-t ekkorra már a Rickenbackert használó Randy Dembo váltotta, a felállást pedig két vén motoros, két eredeti tag egészítette ki: Allan „Taff” Freeman billentyűs és Ron Howden dobos. A régi cimborák és az újonc az „Evolution” kedvéért egyfajta visszatérést céloztak meg az aranykoruk, vagyis a hetvenes évek hangzásához, új, izgalmas dalszerzői ötletből pedig a korábbi album, a szolid „The Prodigal Son” (2001) óta szép számmal gyűlt össze.
A Nektar régóta nem szólt egyszerre ilyen ütősen és energikusan, mint az „Evolution”-on, amiről a hallgató már a kiváló nyitó energiabombával, a „Camouflage to White”-tal meggyőződhet, ez a rengeteg meglepetést tartogató, összetett szerzemény. A nyitószakasz az ingerült gitárfrázisoknak és az ütős dobfordulóknak köszönhetően teljesen metalosan hangzik, az intelligens ritmusváltások és a billentyűk „nemes” hangzása viszont olyan kultikus art/heavy rockereket idéz, mint a Wishbone Ash vagy az Uriah Heep. A Nektar már az album elején lenyűgöz a sok szellemes improvizációval, amelyek addig tartanak, amíg egy agyafúrt váltással át nem csapnak a dallamos részbe, ahol Roye temperamentumos éneke veszi át a kezdeményezést. A produkció rendkívül élő, vagyis a banda minden pillanatban élénken szól, mintha egy koncert kellős közepén tartana. A vokális harmóniák a várakozásoknak megfelelően kiválóak, és tovább mélyítik a drámai, intenzív hangulatot.
Az „Old Mother Earth” nosztalgikus finomság: melankolikus, zongorára épülő balladaként indul, de a hatalmas hammondorgona-hang és a tüzes dobfordulók gyorsan egy temperamentumos részbe röpítik, ahol a ritmikai árnyalatok és a nagyszerű refrén vezette erőteljes vokális harmóniák villámgyorsan váltogatják egymást. Az akusztikus-zongorás hangszerelések ízlésesen kidolgozottak, és pontosan a megfelelő helyre kerültek. A „Child Of Mine” című ballada elsőrangú példája annak a pszichedelikus lüktetésre épülő space rocknak, amilyet a Nektar fiatal, ígéretes zenészként a múlt század hetvenes éveinek elején csinált. A megható szimfonikus hangszerelések ideális társra találnak Roye rendkívül átélt énekében és az akusztikus gitár éteri futamaiban.
Az epikus remekmű, a „Phazed By The Storm”, az egész „Evolution” egyik csúcspontja, erőteljes vokális harmóniákkal és számtalan melankolikus gitárfutammal kérkedik, amelyek együtt valóban ünnepélyes hangulatot teremtenek. Az ambientes szakasz a melotron éteri hullámzásával, a megindító gitárfutamokkal és a megrázó énekteljesítménnyel a Nektar történetének egyik legvarázslatosabb pillanata, ami a legnagyobb dicséret, amit az együttes „Evolution”-inkarnációja kaphat. Ez a rétegzett, hipnotikus atmoszférateremtő képesség olyan erény, amellyel manapság már csak maroknyi zenekar büszkélkedhet a progresszív rock aranykorából, hiszen a legtöbbjük az évek során elvesztette.
Az „Always” a súlyos, epikus szimfonikus hangszerelések és Roye elektromos gitárjának vigasztalhatatlanul melankolikus futamai alatt roskadozik, vagyis a banda ismét remek formában van, és könnyedén hipnotikus hangulatot varázsol. A szerzemények igencsak hosszú játékideje ellenére az „Evolution”-on egyetlen unalmas vagy ihlettelen pillanatot sem találni. A „Dancin’ Into the Void” intelligens gitárfrázisokat és rengeteg éteri szintetizátoros hangszerelést tartalmaz, ami Roye mindent beleadó énekével párosítva ismét kivételes ambientes dimenziókba röpít. Ez különösen igaz a záró szakasz háromszólamú gitárharmóniáira. A szöveg – nosztalgikus és egyben társadalomkritikus, akárcsak az „Evolution” legtöbb szövege – a modern ember otthonunkra, a bolygóra gyakorolt káros hatásáról szól.
A „The Debate” ütős bevezetővel és energikus ritmusvariációkkal kérkedik, amelyek a dal lüktetését előbb egy szellemes funky részbe viszik át harcias refrénnel és sistergő hammondorgona-futamokkal. Itt is erős ökológiai felhang és társadalmi düh jelenik meg a szövegben, ami tökéletes összhangban van a közbeékelt, szokatlanul élesre fent gitárfutamokkal. A záró, melodramatikus ballada, az „After The Fall”, amelyben Roye kifejezetten szívből jövő énekét finom zongorahangszerelések kísérik, igazán szép lezárást ad az albumnak.
Az „Evolution” valódi visszatérés az „aranykor” színvonalához, ami a Nektar-hívek számára 2000 előtt, amikor úgy tűnt, hogy a legendás zenekar örökre a „messzi múlté” marad, abból az időből, amikor a zene nagy része még lélekkel és szívvel készült, csupán álom volt. Sajnos a következő években ismét személyi gondok jöttek, hiszen Freeman már 2004 szeptemberében elhagyta a Nektart, Dembo pedig szintén nem maradt sokáig a bandában. Albrighton és Howden így mind a mai napig az egyetlen eredeti Nektar-tag, akik továbbra is hűek maradtak az eredeti hangzásvilághoz és küldetéshez.
Felállás
Roye Albrighton – ének, gitár
Taff Freeman – billentyűk, melotron, vokál
Ron Howden – dobok, ütőhangszerek, vokál
Randy Dembo – basszusgitár, vokál
Produkció
Nektar
Számlista
1. Camouflage to White (7:03)
2. Old Mother Earth (7:41)
3. Child of Mine (6:43)
4. Phazed by the Storm (9:20)
5. Always (7:03)
6. Dancin´ into the Void (8:18)
7. The Debate (9:30)
8. After the Fall (5:37)
