Kiadó: BMG
Megjelenés dátuma: 2022. 4. 29.
Producer: Thunder
Az album hossza: 70.37 perc
Műfaj: Hard Rock
Értékelés: 9.0/10
A Thunder két év után új albummal tér vissza. „Dopamine”. A cím a társadalom jelenlegi állapotából merít ihletet, és annak szatirikus tükre: „A közösségi hálók tömeges ostromlása a pandémiás lockdown idején, a boldogsághormonok újabb pillanatnyi adagjának féktelen hajszolásában.” A „Dopamine” a zenekar koncertmentes tétlenségének idején született. Vagyis a Covid-19 díszletei között.
Amit a legendás brit hard rockerek az új lemezzel letettek az asztalra, az szinte hihetetlen. A Dopamine az első dupla album a hosszú pályafutásuk során. Dupla, tizenhat dallal és több mint hetven perc játékidővel. És? A Thunder nem lassít. Alig több mint egy évvel a kiváló elődje, az „All The Right Noises” (2021, RockLine recenzió) megjelenése után már itt az új, ráadásul dupla stúdióalbum.
A Thunder, amely egyébként a pályafutása alatt egyetlen rossz lemezt sem csinált – 2008-ban csalódottan bejelentették ugyan, hogy nyugdíjba vonulnak, de ezt a rajongók örömére 2014-ben visszavonták –, azóta is tovább kalapálja a izzó vasat. Méghozzá hatalmas, hatalmas magabiztossággal és meggyőző erővel. A Thunderről azt mondhatnánk, hogy a Led Zeppelin és a Bad Company hagyatékának egyfajta sikertörténetű továbbvivője, amely ezt a „blues és hard rock közötti űrt” minden egyes stúdiómunkájával rendkívül hatékonyan tölti be.
A Dopamine intenzíven, kacéran, magabiztosan nyit. Azonnal beindul. Ráillik majd minden eddigi rajongóra. A nyitódalok rögtön meggyőznek róla, hogy az új albumon is kimeríthetetlen az inspirációjuk. A nyitány rock’n’roll lendületét a harmadik szám, az Even If It Takes A Lifetime csillapítja, amelynek az a érdekessége, hogy zeneileg egyenesen a rádiós frekvenciákra tör. Az ötödik dal, az Unraveling még erőteljesebben épít az akusztikára, amelyben különösen szikrázik Danny Bowes egyedülálló érzékisége, a szám záró részében pedig lenyűgöző szólójával ismét rendkívül érzékenyen csatlakozik a Thunder gépezetének másik hajtómotorja, a bámulatos gitáros, Luke Morley. Az akusztikus alapon az elektromos gitárszóló szőtte kontrasztok csak még intenzívebbé válnak.
A Thunder időnként rendkívül csípős, évődő, szarkasztikus, sőt éleslátó, máskor viszont nagyon komoly és melankolikus. Tipikusan brit. A fekete humor ezúttal is megkapta a maga legitim helyét az új Thunder-albumon. A Last Orders különösen lenyűgöző pont, tele érdekes átmeneti kontrasztokkal, enyhén „swingesített” ritmussal, amely a Thunder-gépezet kivételes összeszokottságát, rutinját és tapasztaltságát mutatja. Itt van a Just A Grifter hozzáadott hegedűvel, amely kissé „cigányosan” szól, a zenekar pedig a hagyományokhoz híven az aranzsálásban a klasszikus zongorahasználatban is keresi a támaszt, ahogy azt az I Don’t Believe The World ragyogó kontrasztjai is mutatják, ahol női háttérvokál is csatlakozik. Ravasz.
Az új album, amely nem titkol új erősségeket, az 1990-es „Backstreet Symphony” debütálást és annak 1992-es folytatását, a „Laughing On Judgement Day”-t sosem fogja beárnyékolni. Megítélésem szerint három-négy számmal határozottan hosszabb a kelleténél, de a zenekar nyilván úgy érezte, hogy az újonnan született anyag egyszerűen összetartozik, és ebben a tekintetben nem akart „rögtönözni”. Itt van például a Dancing In The Sunshine, amely könnyedén pörög bármikor, bármelyik rádióadón, és amellyel a Thunder 2022-ben is több mint ravaszul kihívja a kilencvenes években kereskedelmileg sikeressé tévő örökzöld slágereinek sikerét. Van viszont egy elem, amely feltétlenül felteszi az i-re a pontot, és amellyel a Thunder kiválik a hasonló irányzatú kortársak közül. Ez pedig Danny Bowes óriási vokális karizmája, amely a „Dopamine” albumon is intenzíven ragyog, és amely mellett minden olyan hatásosan szól, ami a közel 71 percnyi játékidő alatt elhangzik. Minden bűnt megér. Zeneileg a Thunder receptje nem hoz forradalmat. Mégis minden alkalommal úgy van kivitelezve, hogy a szenvedélyesen mohó erotikájú, bluesszal átitatott hard rock szerelmese újra és újra képtelen ellenállni az anyagnak. Nem árt hozzátenni, hogy egy ilyen zenei póz sok mindent képes felszívni az aranzsmanjaiba. Többek között például egy lenyűgöző alt szaxofonszólót a Big Pink Supermoon záró részében. Ismét ott van Morley időnként festői slide gitárja, ahogy azt az Across the Nation című kislemez borzongató nyitánya is jelzi. Itt a sötét, rockosan felcsavart záródal, a No Smoke Without Fire. Színekből és dinamikából az albumon tényleg nincs hiány.
Nem. Ezúttal sem követett el hibát a Thunder. A „Dopamine” a brit rókák (blues) hard rockjának újabb lenyűgöző lemeze, tele erőteljes tesztoszteron-felesleggel és ravasz kis trükkökkel, amelyeket a tapasztalt zenekar látványosan húz elő a zsebéből, és amelyekkel újra meg újra nyerő pókerlapot játszik ki. Betolod a lejátszóba, és egyszerűen élvezed. Egy olyan album, amelyet az első hallgatásra még közel sem fogsz fel teljesen. De a szívedhez nő. Egyre erősödik. Egyre jobban és jobban. Körről körre. És ezzel kézzelfoghatóan megjutalmazza a hallgatót is.
A „Dopamine” tetőtől talpig egy újabb remek Thunder-album, amely minden magas kritikusi elvárást igazolt. Főleg annak fényében, hogy az elődje, az „All The Right Noises” után 13 hónappal érkezik, ami azt jelenti, hogy a Thunder rövid idő alatt hatékonyan kamatoztatta magas fokú alkotói lendületét, amely hála istennek több mint 30 év működés után sem hagyja cserben őket. A „Dopamine” bizonyosan az idei év egyik legmarkánsabban kidolgozott és legéleslátóbban gyújtó rockalbumának jelöltje lesz. Az album kézzelfoghatóan társadalomkritikai, néhány különösen éles szövegével, amelyre már a dalcímek is utalnak, mint például a kiváló One Day We’ll Be Free Again. Egyszóval. Egy ilyen ambícióval, amilyet a Thunder a „Dopamine” albumon mutat, az érett zenekartól a jövőben még sok hasonló „gyönyört” remélhetünk.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. The Western Sky
2. One Day We’ll Be Free Again
3. Even If It Takes A Lifetime
4. Black
5. Unraveling
6. The Dead City
7. Last Orders
8. All The Way
CD2 / LP2
1. Dancing In The Sunshine
2. Big Pink Supermoon
3. Across The Nation
4. Just A Grifter
5. I Don’t Believe The World
6. Disconnected
7. Is Anybody Out There?
8. No Smoke Without Fire
Felállás:
Danny Bowes – ének
Luke Morley – gitár
Ben Matthews – gitár
Chris Childs – basszusgitár
Harry James – dob
Samo dva „stara” banda sta na planetu, katerih nove albume brez razmisleka kupujem tudi v 21. stoletju: Deep Purple in Thunder. Thunder preprosto ne znajo razočarati.
Upam, da bodo prišli kam v relativno bližino, res rad bi jih videl na headlinerskem koncertu, doslej sem jih, sicer velikokrat, videl samo na festivalih.
Thunder sem imel jaz čast gledat samo na dveh festivalih v Nemčiji, zelo rab bi ujel kak klubski špil. spominjam se leta 2008, napovedani so bili v sazlburškem Rockhouse-u, potem pa so nenadoma objavl da se bodo upenzioniral…
Dobro da so to svojo penzijo kasneje preklicali.
Drugač pa jaz isto reagiram na njihove izide, še dobro da so na BMG založbi – to pomen da bo Mueller na Čopovi v Lj ziher dobil kak vinilni izvod albuma, brez da bi ga bilo treba ekstra naročat. 😀