Kiadó: BMG
Megjelenés dátuma: 2021. 3. 12.
Producer: Luke Morley
Az album hossza: 48.27 perc
Műfaj: Hard Rock
Értékelés: 9.5/10
A Thunder brit hard rock csapat, amelyet sokszor erősen átjár a blues rugalmassága, és 1989 óta tartja magát a színtéren. A 2009 és 2011 közötti szünetet leszámítva stúdióalbumokkal folyamatosan jelen van. A Terraplane 1989 januárjában feloszlott, pontosabban átalakult Thunderré. Velük volt kezdettől fogva Andy Taylor is, aki a rockuniverzumban sokkal többet jelent annál, hogy a Duran Duran aranykorszakának tagja volt. Akkoriban kiváló producerformában is volt, és ő gondozta a Thunder első és második albumát, amelyek a mai napig a legsikeresebbek maradtak. Ugyanez az Andy Taylor 1987-ben egy érdekes című lemezt adott ki: „Thunder”. Mennydörgő és mennydörgően zseniális album volt.
Tekerjünk előre 32 évet. A jelenbe. A fejek megőszültek, a hajzat megritkult, a Thunder mégis gyakorlatilag ugyanabban a felállásban működik, mint 1989-ben. Kivéve Chris Childs basszusgitárost, aki 1996-ban csatlakozott a társasághoz. És ennek a bandának mindig volt mit mondania. Most sincs ez másképp. Ha nem számítjuk a pályájuk klasszikusait újrajátszó válogatást, a „Please Remain Seated” (2019) című lemezt, a legújabb, „All the Right Noises” című album a csapat 12. stúdióalbuma.
A négyéves távolság az elődtől, a „Rip it Up”-tól, és egy rövidebb nosztalgiakirándulás a karrier legfényesebb pillanatai közt az új válogatással: ez a két tényező vitte el a legnagyobb részt az új anyag ragyogásából. A Thunder ugyanis ismét olyan csapatként mutatkozott be, amely messze nem mondta ki az utolsó szót, és ahogy az új album sejteti, még mindig tud és képes teljes hengerszámmal ütni a turbódízel hajtású gépezetet, és beindítani a nagy oktánszámú, magasan lobogó körhintát, a tartalmas, mondanivalós rock’n’roll körhintáját.
Az „All the Right Noises” magán viseli mindazt az egyedi karaktert, ami a Thunder névhez tartozik. Rendkívül tiszta látású teljesítmény, 11 erős, tömören kifaragott szám díszíti, az album egésze pedig döbbenetesen színes és dinamikus kalandot bont ki új, szikrázó, jellegzetes „huncutságok” vegyileg nagy hatásfokú szintéziséből. Dinamitból nincs hiány. A komoly kilométerek és az érettség ellenére a gép egyáltalán nem fáradt ki. Inkább ellenkezőleg. A csapat a rockparadigmáját – amelyet mesterien ültettek át a hatvanas évek végi white blues-boom elemeiből merítve – dacos bölcsességgel legfeljebb érett módon fokozza. Mélyíti. Még mindig tágítja, ha nem egyenesen szélesíti.
Itt van hát megint a tipikus Thunder-vallomás. Az a rosszcsont, ingerlékeny és évődő fajta, amelyben néhány igazán találó frázis dagonyázik a legősibb rock’n’roll vonalból, ahogy rögtön a nyitó Last One Out to Turn Off the Lights esetében is, amelyhez könnyedén csatlakozik a Don’t Forget To Live Before You Die, és nem tudod eldönteni, melyiknek lendületesebb és erősebb a riffje. A fertőző refrénű nyitó rombolót, amely a Brexit nevű tévedésről szól, a következő Destruction keményhangzású zsákmánnyal tetézi. Kifejezetten sötét szám, egyben az egyik legkeményebb dal, amit a Thunder valaha írt. Az üzenethez híven az egyén és belső démonai, a depresszió csatájáról szól. Az album címe e dal egyik versszakából származik. A harmadik, a Smoking Gun hirtelen elkanyarodik a southern rockkal való kacérkodás ölébe, az akusztikus gitárok édes pengése pedig a csapat lágy oldalát mutatja. A számot intenzíven játsszák, és az egyik legmarkánsabbnak számít, éppen a rendkívül hangsúlyos kontrasztok miatt. Luke Morley a finom érzésű szólóban uralkodik a wah-wah effekten át, ami az akusztikus hangpasztellekkel összefüggésben színpadias csúcspontot teremt.
Az album évődő oldalát, azt, amiről az igazi brit fekete humor-kovácsok híresek, a Going To Sin City hozza, amelyben egy futó csipetnyi glam-pillanat is akad. A rosszcsont bácsik ugyanis úgy vélik, örökké maradnak a lányvadászok. A bolondozás és az éles, cinikus évődés a folytatásban sem marad el: a Young Man a vezérfrázisával a T.Rex-klasszikus Children of the Revolutionnek tartozik köszönettel, és ott van még a You’re Gonna Be My Girl is. Az I’ll Be the One-ban a srácok szorongást és melankóliát idéznek, ehhez közelít a vonósaranzsokkal átszőtt St. George’s Day. Az utóbbi megint társadalomkritikus, és megdobja egy kis csípős intoleranciával a bevándorlókkal szemben. A tréfás hangulat csúcsát a záró She’s A Millionairess adja, egy közepes tempójú rock’n’roll-klasszikus „honky tonk” zongorával megtámogatva, amelynél végleg elfelejted, hogy valami képzelt járványban élünk. Egyenesen a végtelen bulira kapcsol át! A Force of Nature Donald Trumpon élcelődik, a „drive” kinetikájában pedig a régi jó Led Zeppelintől merít némi ihletet, a mid-eight szakasz pedig az egyik legszemléletesebb és legragyogóbban megkomponált modulációt tartalmazza.
A dalok semmiképp sem lennének ilyen színesek és élénkek, ha nem egyenesen szemléletesek, Danny Bowes nélkül, aki az új albumon még egyszer bizonyítja, hogy a Thunder nélküle egyszerűen nincs. Morley kivételes szólói és a Les Paul és Flying V erotikájára épülő zsíros frazeálása mellett Bowes a lényegi építőelem, aki jellegzetes énekhangjának fényével egyedi karakterbélyeget ad a daloknak. Ragyogóan beleéli magát minden helyzetbe, amelyet a szöveg üzenete megkíván. Morley ezen az albumon hihetetlenül szellemes. Megállás nélkül. Rengeteg díszítés, betét, ötlet, amelyek nem üres locsogás, hanem ravaszul beépített felvillanások, és gazdagítják a 11 új szám világos, erős identitását. Rengeteg finomság, rengeteg filigrán trükk, úgyhogy az „All the Right Noises” minősége könnyedén összemérhető a lenyűgöző „Wonder Days”-ével (2015). Morley uralkodik a szólókban, bennük finom, lágy, filigrán és nagyon racionális a hangok elosztásában, amelyek mégis egyenként „rengeteget” mondanak. Öröm hallgatni a játékát. A csapat arról is gondoskodott, hogy Bowes dallamait ragyogóan kombinálja a női vokális harmóniákkal. De mindez az erotikus hard rockos és bluesos extravagancia és makacs potencia nem létezne az intenzív ritmikai kinetika, a mélység és az egész térbeli vastagság nélkül, amelyet a Harry James–Chris Childs páros generál. Az album produkciója ragyogóan kidolgozott. Tetőtől talpig. Nem tudsz hozzátenni semmit, elvenni sem.
Hiába van a csapat mögött több mint 30 éves pálya, hiába áll előttünk gyakorlatilag a 13. stúdióalbum, érezni, hogy a Thunder még messze nem mondta ki az utolsó szót. Ezekben az érett fiúkban még mindig rengeteg szellemes szikra van, amikor ilyen elemien szívből jövő és őszinte rock’n’rollt komponálnak, és vele eljutnak az igazi buli lényegéig. Az ötös kémiája a ránk kényszerített szociális távolságtartás ellenére, legalábbis a hangzás alapján, teljesen sértetlen maradt. Az ötletgazdagság pedig, ahogy mondtuk, olyan meggyőzően szól hozzánk, hogy az „All the Right Noises” a Thunder pályájának egyik legjobb albuma.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Last One Out Turn Off The Lights
2. Destruction
3. The Smoking Gun
4. Going To Sin City
5. Don’t Forget To Live Before You Die
6. I’ll Be The One
7. Young Man
8. You’re Gonna Be My Girl
9. St George’s Day
10. Force Of Nature
11. She’s A Millionairess
Felállás:
Daniel Bowes – ének
Luke Morley – gitár, billentyűs hangszerek, mandolin, szájharmonika, ‘voice box’, vokál
Ben Mathews – gitár, billentyűs hangszerek
Chris Childs – basszusgitár
Harry James – dob, ütőhangszerek
Vendégzenészek:
Andrew Griffiths – fúvósok
Beth Blade – vokál
Carly Greene – vokál
Julie „The Duchess” Maguire – vokál
Katy Burgess – vokál
The Bryden Quartet:
Katy Rowe – vonósok
Sue Lord – vonósok
Niamh Ferris – vonósok
Emma Bryden – vonósok
Sam Tanner – billentyűs hangszerek, vokál
Izjemen band, ki bi si zaslužil biti veliko večji. Videl sem jih kar nekajkrat, ampak vedno na festivalih, bodisi BYH ali ROA, želel pa bi jih videti na headlinerskem koncertu. Preprosto zato, ker mi je festivalskih 55 minut premalo. Vedno bi šeeee. Ampak se mi zdi, da žal skoraj nikoli ne pridejo blizu našim koncem.
Sem pa bil dolgo nazaj izjemno vesel, da sem jih imel priložnost gledati na njihovem predzadnjem nastopu sploh, preden so band razpustili. Bilo je to julija 2009, na Rock of Ages. Po tistem so imeli samo še en nastop v Londonu. No, seveda, dokler se niso spet aktivirali. 🙂
He he… kot kaže sva svoje dni obiskovala popolnoma iste festivale 🙂 Upam da se ti dnevi kdj povrnejo. Jaz sem jih ujel mislim da leta 2016 oziroma 2017 na enem od ROA festivalov. Wow – 2009…. a je bila takrat zunaj plata „Bang”? Mislim da so imeli takrat na klubski turneji vknjižen tudi nastop v Salzburgu, samo je potem vse skupaj odpadlo. Tko da ja, jaz sem jih ujel šele mnogo kasneje na odru. Dobro da obstajajo takšni festivali v Nemčiji, ki se jih da z avtom iz Slovenije, doseči. Jaz nikdar nisem prisegal na potovanja z letali na koncerte al pa da bi se z busi fijakal … vedno mi je bil največji užitek, ko sem se moral sam prebijat z avtom do destinacij po Evropi in to 99% brez navigacijskih naprav in pametnih telefonov. Vem da smo si z navigacijo pomagali le na nekaj dnevnem roadtripu po Romuniji in Bolgariji 2009, ko smo „lovili” eksotične destinacije takratnih Faith No More koncertov. 🙂
Ah, saj niso bili 2009 nič drugačni, Danny je bil že takrat čisto siv. Razlika je bila samo v tem, da so igrali Love Walked In (ja, 2017 sem bil tudi na ROA) 🙂
Jaz sem tudi večinoma potoval z avtom, z letalom sem šel samo 2x, 2018 v London na Def Leppard in 2014 v Bruselj na Blackberry Smoke. No, pa čaka me še zaradi korone prestavljeni Queen v Anwerpnu. Vse drugo pa avto.
Kapo dol. Za tole morva enkrat skup kak pir al pa dva spit 😀 Malo nas je takšnih „manijakov”,,, u bistvu jih jaz skoraj ne poznam, oziroma tiste ki jih, so se itak z menoj vozili, al pa jaz z njimi, kar pomeni ene pet ljudi 😀
Z veseljem, saj menda bo kmalu konec te norije in se vidimo na prevem koncertu v LJ.
Ja, ni nas veliko manijakov, jaz sem s frendom začel v devetdesetih, včasih se nama je pridružil še tretji frend, zadnjih nekaj let pa sem začel voditi sinova naokrog, dokler še hočeta z mano, potem bo pa najbrž konec.