Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1968
Értékelés: 3.5/5
A „This Was” a legendás Jethro Tull legelső albuma. Ekkoriban a Jethro Tull – ahogy az énekes, fuvolista és zenekarvezető Ian Anderson többször hangsúlyozta – „egy kis blueszenekar” volt. De rendkívül tehetséges blueszenekar, amely láthatóan vonzódott a folk rockkal, a jazz- és a klasszikus zenei elemekkel való kísérletezéshez. A „This Was” abban az időben született, amikor a brit „fehér” blues a csúcsán járt, a progresszív rock pedig még embrionális állapotban volt. A Jethro Tull ekkor még csak a saját igazi zenei útját kereste, és a zenei ötletek többsége két muzsikus körül összpontosult, akik a zenekarvezetői szerepért küzdöttek. A zenekar jövőjéről alkotott zenei elképzeléseik már az album megjelenése előtt erősen eltértek egymástól. Míg a gitáros Mick Abrahams megrögzött bluesos volt, aki egy tapodtat sem tágított ettől, addig az énekes és fuvolista Ian Anderson eltökélte, hogy a zenekarban sokkal nagyobb potenciál rejlik egy átlagos, kis blueszenekarnál. Kiváló fuvolistaként és a népzene rajongójaként elsősorban a hagyományos brit folk elemek vonzották. Az album címét Ian éppen azért választotta, mert tisztában volt vele, hogy a zenekar akkori stílusa csupán átmeneti, és a banda zenei fejlődése során teljesen új utakat fog bejárni, amelyek túllépnek a blues határain. A zenekar akkori menedzsmentje, amely a blueszenekarként működő formációban nagy kereskedelmi potenciált sejtett, még azért is szurkolt, hogy az énekesi feladatokat Abrahams vegye át, Anderson pedig az éneklés mellett a fuvolát is hagyja el (és vele együtt minden komplex elemet, ami megkülönböztette őket a többi blueszenekartól), és szorítkozzon a kísérőgitáros szerepére. Szerencsére Anderson rendkívül erős, hatalmas karizmával megáldott személyisége döntő volt abban, hogy a Jethro Tull olyanná váljon, amilyennek ma ismerjük. A zenekarnak nem lehetett két főnöke, ezért Abrahams távozott, és megalapította saját blueszenekarát, a Blodwyn Pigt, Anderson pedig a csapat központi zenészévé és lelkévé vált. A fuvolajátéka, az éneke, a színes színpadi fellépései, a szövegelései, a fuvolával előadott vad tánca és a foltozott kabátos „koldus” színpadi imidzse örökre beírta a zenekart a nagyok közé. A zenekar kezdetei a kísérletező blueshoz kötődtek, amelyben már így is csodálhatjuk és érezhetjük az egyes zenészek tehetségét, különösen Andersonét.
A „My Sunday Feeling” az „őskori” mivolta ellenére az album egyik olyan száma, amely egészen máig megmaradt a koncertrepertoárjukban, és amellyel sokszor szívesen nyitják a fellépésüket. Alapjában véve egy élénk blues rocker, amelyben rögtön észrevehetjük Anderson egyedi hangját, ízléses fuvolaszólóit, Abrahams művészi bluesos fogásait a gitáron, valamint Clive Bunker és Glenn Cornick szolid ritmusmunkáját a dobon, illetve a basszusgitáron. Annak ellenére, hogy a zenekar egy olyan arcát mutatja, amelyet ma már nem ismerünk. Azt, hogy Abrahams testestül-lelkestül bluesos volt, és egy tapodtat sem tágított ettől, leginkább a „Some Day the Sun Won’t Shine For You” alatt érezni, ahol a kísérőéneke remekül illeszkedik Andersonéhoz. Ez a hagyományos bluesszám megmutatja, hogy minden adottságuk megvolt egy kiváló blueszenekarhoz. Ian szájharmonikája még egy leheletnyi countrys felhangot is ad neki. A „Beggar’s Farm”, amely Anderson kópéságot sugárzó fuvolájával indul, az album egyik legjobb kompozíciója, Ian kiváló fuvolaszólóival, amelyek összefonódnak Abrahams ötletes riffjével és a színes ritmussal. Ez hangulatában helyenként még kissé hátborzongató is. Így könnyen megértjük az album szellemes borítóját, amelyen a zenekar tagjai öreg gazdának öltözve, kutyáktól körülvéve láthatók. A zenekar összekapcsolása a koldus- és parasztmotívumokkal (ehhez nagyban hozzájárult a tagok külseje is, főleg Andersoné, aki az évek során megszerezte a „tramp” becenevet) az évek alatt a zenekar védjegyévé vált. A „Move On Alone” egy újabb hagyományos bluesszám, amely azonban néhány jazzelemet is tartalmaz, főként a különleges vendég, a zeneszerző és billentyűs David Palmer hangszerelésének köszönhetően, és a zenekar számára teljesen egyedi. A „Serenade To a Cuckoo” a fuvolán megszólaló számos folk elemmel sokkal inkább a zenekar későbbi irányát tükrözi, és állítólag ez az első kompozíció, amelyben Anderson megtanult fuvolázni. Ugyanakkor a ritmusával valószínűleg a legjazzesebb szám, amit a zenekar valaha készített. A „Dharma For One”-t főleg Clive Bunker dobos színes, pszichedelikus szólói uralják, amelyek sosem válnak unalmassá, elsősorban Cornick basszusának és Abrahams riffjeinek köszönhetően. Az „It’s Breaking Me Up” tiszta brit blues, hamisítatlan, „álmos” bluesritmussal, amely akkoriban rendkívül népszerű volt. Kifejezetten mulatságos ma Andersont hagyományos bluesénekesként hallani. Abrahams itt hamisítatlan bluesos szólókkal ismét kiélheti magát a gitárján. Teljesen jellegtelen Tull-kompozíció, de éppen ezért érdekes. A „Cat’s Squirrel” hagyományos bluesszám, amely elsősorban Abrahams kivételes tehetségének bemutatására szolgál, és amelyben az album legjobb szólóit nyújtja. Kétségtelenül ő volt az akkori idők egyik legjobb bluesgitárosa. Az „A Song For Jeffrey” valószínűleg az album legismertebb és legnépszerűbb száma. Ennek van a legkereskedelmibb felhangja az album számai közül, blues- és folk rock elemekkel is telezsúfolt, és az album összes száma közül ez jelzi a leghitelesebben, merre fog tartani a zenekar Abrahams távozása után. Humoros felhangja van, főleg Anderson „orrhangú” éneklésének köszönhetően, ami egyszerűen nevetésre készteti az embert. A fuvolaszólói megint magukért beszélnek. Bár az évek során sokat fejlődött, már akkor megmutatta, hogy ő a rockzenészek legkiválóbb fuvolistája. Egyébként az „A Song For Jeffrey” az első a zenekar három, Jeffrey Hammondnak ajánlott száma közül, aki Anderson barátja és a későbbi Tull-basszusgitáros volt. A „Round” pedig egyperces lezárás Ian fuvoláján.
Az újrakiadás három érdekes bónuszszámot tartalmaz. Az első az „One For John Gee”, egy érdekes jazzimprovizáció, amelyet a zenekar akkori menedzserének ajánlottak. A folk irányba mutató „Love Story” az utolsó Tull-dal, amelyben még közreműködött Abrahams, így ebből a szempontból kivételesen érdekes a zenekar rajongóinak. A „Christmas Song” pedig hagyományos folkszám, és az első a karácsonyi folkdalok közül, amelyek az évek során rendkívül kedveltté váltak a zenekarnál.
A „This Was” annak ellenére, hogy ma afféle anomáliát jelent az albumaik katalógusában, a Jethro Tullt az akkori idők egyik legkreatívabb blueszenekaraként mutatja be, abból az időből, amikor a blues és a pszichedelikus rock az elsőségért küzdött a rockzenében. Ahogy már említettük, Abrahams távozása után a zenekar a folk rock irányába fordult, a 70-es években a progresszív rock egyik legfontosabb és legkedveltebb zenekarává vált, és hátrahagyta szinte az összes bluesos elemet. Annak ellenére, hogy a Jethro Tull csak a következő albumokon mutatta meg igazi zenei irányát és teljes potenciálját, a „This Was” rendkívül kellemes „progresszív blues” album, amely elsősorban kivételes sajátosságával ragyog. Ezzel nemcsak a zenekar katalógusában, hanem a (blues) rockzenében is egészen különleges darab.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, szájharmonika, claghorn, zongora
Mick Abrahams – gitár, 9 húros gitár, kísérőének
Glenn Cornick – basszusgitár
Clive Bunker – dob
Vendégzenész:
David Palmer – rézfúvós-hangszerelés és vezénylés a „Move On Alone” című számban
Produkció
Terry Ellis és a Jethro Tull
Számlista
1. My Sunday Feeling (3:42)
2. Some Day The Sun Won’t Shine For You (2:49)
3. Beggar’s Farm (4:20)
4. Move On Alone (1:59)
5. Serenade To A Cuckoo (6:11)
6. Dharma For One (4:16)
7. It’s Breaking Me Up (5:05)
8. Cat’s Squirrel (5:44)
9. A Song For Jeffrey (3:23)
10. Round (0:49)
Az album hossza: 38:18
Bónuszszámok az újrakiadáson:
11.) One For John Gee (2:06)
12.) Love Story (3:06)
13.) Christmas Song (3:06)
