Előadó: Levin, Tony
Kiadó: Narada Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 4/5
Tony Levin az egyik első név a világon, ha basszusgitározásról van szó: újításaival forradalmi fellendülést hozott a basszusgitározás népszerűsítésében, a Chapman Stick esetében pedig különösen, hiszen Tony valójában részt vett magának a hangszernek a kifejlesztésében. Az új lemezen Tony Levin – az összes korábbi szólóanyagához képest – eddig a legnagyobb mértékben énekesként is megmutatkozik.
A dalokat rendkívüli sokszínűség jellemzi, és mire a harmadik számhoz érsz, gyakorlatilag már nem is tudod, mi történt az elején, ha szabad kicsit bizarrul fogalmaznom. Mindez nem az első hallgatás után van így, hanem többszöri meghallgatás után is. Tony bebizonyítja, hogy minden zenei műfajban otthonosan mozog. Munkatársaival könnyedén sorakoztatja egymás után a meggyőző hangulatváltásokat.
Az album egy pörgős rock’n’roll nótával indul, amely a basszusmenetével arra a Levinre emlékeztet, akit a „krimzonokból” ismerünk, aztán a szám a refrénnél váratlanul átcsap a tiszta „hendrixizmus” világába, ami feldobja a dalt. Ezzel a lemezen azonnal megjelenik az a jellemző, amelyet a szellemes, újító kísérletezésnek nevezhetünk, és amely innentől a lemez elejétől egészen a végéig végigkíséri az albumot. Ez mindenképp azt mutatja, hogy a „Resonator” tipikusan progresszív album. Progresszív abban az értelemben, hogy teljesen más, mint bármi, amit eddig hallottál, vagyis a „progresszív” szó – ha eltekintünk attól, hogy gyakran félrevezető módon egy rockműfaj elnevezése – ebben az esetben valóban a helyén van.
A második szám, a Places To Go már az őrült nyitány teljes ellentétét hozza. Ez Levin zsenijének közvetlen bizonyítéka. A számban az viszi el a lélegzeted, mennyi teret képes betölteni pusztán a basszusgitározás. Ütőhangszerekre építve, a versszakok szellemességével vezetve Levin az énekével győz meg, a legnagyobb figyelmet viszont egyidejűleg bonyolult basszusjátéka kelti. Levin minden lehetséges trükköt bevet, a lenyűgöző pull off-októl a tüzes flažuleteken át, a játék tehát robbanékony, ugyanakkor Levin hihetetlenül finom, lágy fogásokkal nyúl hozzá, ami álmos élvezkedés és pimaszul incselkedő lazaság árnyalatát viszi a dalba. Ismét tökéletesen talpra állít a Throw The God A Bone, amelyben Adrian Belew (King Crimson) vendégszerepel: behozza a dalba a gitárja hagyományos hangzását, a szólója pedig – a számban és az egész lemezen is – további változatosságot és szigorú eltérést ad az ismert sztenderdektől. Hagyd már békén a kutyát, hogy ne kattanjon be, és dobd oda a szegénynek azt a csontot (az istennek, aki ugat)! Nevetéstől dagadó tál. Jön az Utopia, ahol a hangulat megint teljesen más tészta. Közepes tempójú, popos felhangú dal Steve Lukhaterrel (Toto) a gitáron, aki főleg a refrén hátterében építi a atmoszférikus hangfüggönyt, amitől úgy érzed, mintha hallgatás közben csillagos galaxisokon át lebegnél. A Beyond My Reach-en fretless licckek és pull offok uralkodnak, mellettük klasszikus zongora és Tony éneke. Füstös éjszakai kabarék dala, amikor az éjszaka búcsúzik, új nap születik, mindenki hazament aludni, vagy a söntéspult alatt kókadt el. A hangulat jeges, már-már enyhén hátborzongató, de az ének hoz bele egy sugárnyi meleget. Rendkívül kontrasztos mélységű dal. Hihetetlen, hogyan hozhat létre néhány rövid, tiszta vonás ilyen tökéletes spektrális hangkitöltést. A Shadowland pedig egyenesen valamilyen sci-fi filmzenének íródott. A dobok fémes dübörgése és a masszív mellotronok kontrasztja a 2001: Űrodüsszeia körvonalait idézi. A számba belopakodik Gress szólója, amely mindössze néhány hangra épül, mégis tovább feszíti a dalt, és az izgalmas csábítás új pontját adja hozzá. A számba visszhangos hangeffektek vannak mintavételezve, a dalt pedig a ritmusszekció újkori, „krimzoid” szörnyetegének kolosszális robajlása vezeti. A „Resonator” valószínűleg első progresszív csúcspontja. Ezt követi a Crisis Of Faith „a capella” pszichedelikus betétje, amely valójában a Shadowland meghosszabbítása, és mint ilyen akár a dal második része is lehetne. A „krimzoid-skizoid feel” tehát itt teljes vonzerejében, meggyőzően folytatódik. Jön a megint blues-rockos fűszerezésű What Would Jimi Do?, amely tulajdonképpen főhajtás Jimi Hendrix előtt. Innen a dal kissé hasonló versszakai, amelyeket maga Jimi Hendrix szeretett használni, a fő gitárriffről pedig szót sem vesztegetek. Röviden: újabb hangulatváltás. Következik a lemez második instrumentális száma, a Khacsaturján zseniális feldolgozása, a Sabre Dance, ahol a zenekar újra felrobban, a lemez pedig ismét megjutalmazza a hallgatót kísérletező, kalandvágyó oldalával, amely néhány rövid, teljesen különböző motívumot egyesít a szólista-extravaganciák közepén. Ezek külön-külön teljesen összeférhetetlennek tűnnek, itt viszont úgy vannak egymás mellé fűzve, hogy jobban nem is illeszkedhetnének. Ez a lemez második progresszív csúcspontja. Az albumot a Fragile As A Song zárja, egy balladaszerű szám, Levinnel a billentyűkön és az éneken. Ez a lezárásként üdvözölt szám lecsillapítja az album általános jellemvonását, amely a megvadult udvari bolond természetéhez áll közel, ami a bátor kutatói packázást és a berögzült zenei sztenderdek kihívását illeti. Vagyis a „Resonator” mint lemez külön zenei fejezet és önálló történet, amely minden zenei gurmenak jól jön, akiknek elkényeztetett füle folyton a hallgathatóság és az avantgárd kutatómunka együttélésének ideális képletét keresi, a láthatatlan fátyolok lebbentésében, amelyek új zenei dimenziók felé vezetnek, a szabad improvizáció állandó bátorságán át. Tiszta tízes, mert a „Resonator” megtalálta az ideális képletet annak, aki csak lep és lep a merészségével.
Ez egy olyan album, amely mindenkit kielégít. Kiváló, egészséges adagban ötvözi a rendkívüli hallgathatóságot, ami vonzó lesz mindenkinek, akinek nincs kedve belemélyedni a zenébe és a „beyond horizons” információk logikai elveinek keresésébe, másrészt végtelenül vonzó lesz mindenkinek, aki virtuozitást, szellemességet, találékonyságot, frissességet, spontaneitást és „őrült jam session” pillanatokat keres, amelyeknek látszólag bonyolult motívumai kifinomult módon egy rendkívül csábító kirakóvá olvadnak össze. A „Resonator” Levin messze legérettebb albuma a pályafutásában.
Felállás
Tony Levin – ének, cselló, basszusgitár, Chapman Stick
Jesse Gress – gitár
Pete Levin – billentyűs hangszerek
Larry Fast – billentyűs hangszerek
Jerry Marotta – dob
Tony Levin – billentyűs hangszerek a Fragile As A Song (10) című számon
Vendégzenészek:
Adrian Belew – gitár a Throw The God A Bone (3) című számon
Steve Lukhater – gitár az Utopia (4) című számon
Produkció
Tony Levin
Számlista
1. Break It Down (7:02)
2. Places To Go (5:46)
3. Throw The God A Bone (5:23)
4. Utopia (6:20)
5. Beyond My Reach (5:16)
6. Shadowland (4:57)
7. Crisis Of Faith (2:10)
8. What Would Jimi Do? (4:32)
9. Sabre Dance (5:05)
10. Fragile As A Song (4:31)
Az album hossza: 51:18
