Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Soft Machine
Kiadó: CBS
Megjelenés: 1970
Játékidő: 75:15
Értékelés: 5/5
A klasszikus Soft Machine a „Third”-del született meg, amikor a dobos-énekes Robert Wyatthoz, a basszusgitáros Hugh Hopperhez és a billentyűs Mike Ratledge-hez csatlakozott a kiváló szaxofonos, Elton Dean, aki korábban a sokoldalú énekesnővel, Julie Driscollal és a jazz-zongorista, zeneszerző Keith Tippett-tel dolgozott együtt. Az ő érkezésével lezárult a Soft Machine átalakulása a kicsapongó pszichedelikus kísérletezőkből agyafúrt, hangszeres jazz fusion improvizátorokká. A négyes ekkoriban sokat hallgatta a legendás Miles Davis jazz fusion kísérleteit, aki éppen akkor adta ki a „Bitches Brew”-t (1970), és ez a „Third” szinte minden szerzeményén érezhető, bár egyikben sincs trombita. Ennek a jazz fusion klasszikusnak az volt a legfőbb különlegessége, hogy 1970-ben dupla LP-ként jelent meg, négy hosszú, rendkívül komplex szerzeménnyel, amelyek – a Wyatt szólókarrierjére jobban rányomta bélyegét hagyó „Moon in June” kivételével – évekre meghatározták a klasszikus Soft Machine-hangzást.
Ez azt jelenti, hogy ekkorra már elfelejtették, amit két évvel korábban Frank Zappa tanácsolt nekik: érdemes minél több rövidebb számot írni, ha szerzőként anyagilag legalább egy kicsit zöld ágra akarnak vergődni. Miután 1968-ban elhagyta őket Kevin Ayers, végleg felhagytak azzal, hogy a kislemezek és a kereskedelmi siker miatt görcsöljenek, és teljesen átadták magukat a zeneszerzői és hangzásbeli spontaneitásnak. Néhány szám vendég fúvós-hangszerelést is tartalmaz: közreműködött a Caravan régi fuvolása, Jimmy Hastings és a harsonás Nick Evans, aki rövid ideig a Soft Machine hivatalos tagja is volt, egyébként viszont leginkább a King Crimsonnal való együttműködéséről ismert.
A „Third” a „Facelift” című klasszikussal nyit, amelynek sötét felvezetését Ratledge billentyűinek arcátlanul torzított hangjai és Hopper megőrült basszusmenetei adják. A vad szaxofon-hangszerelést és a gyilkos dobátvezetéseket időről időre intelligens és egyszersmind homályos improvizációk szakítják meg, köztük kiemelkedik a fuvolaszóló, mígnem létrejön egy rendkívül érdekes motívum. Végig történik valami, és minden másodpercet átitat az a hihetetlen spontaneitás és improvizációs bátorság, amely a nagy hangzásbeli újítók négyesét jellemzi. A „Slightly All the Time” számos kivételesen huncut hangszerelést és a free jazzre jellemző szabad formát tartalmaz, Wyatt bőséges cintányér-használatával, Dean játékos szaxofonmenetivel, Hopper felkavaró basszusvonalaival és Ratledge billentyűs kombinatorikájával. A csúcspont az utolsó percekben jön el, amikor finom billentyűs textúrákra és romantikus szaxofon-hangszerelésre épülő, álmodozó motívum bontakozik ki. Egészében véve ez a szerzemény valamivel hozzáférhetőbb és dallamosabb az ismertebb „Facelift”-nél, és már azokat a finomabb hangzásbeli irányokat tükrözi, amelyek az elkövetkező években uralkodóvá váltak a Soft Machine zenéjében.
A „Moon in June”, Wyatt szerzeménye az egyetlen szám az albumon, amely nem hangszeres, vagyis hallható rajta Robert jellegzetes, „zengő” éneke, és stílusában ez áll a legközelebb a zenekar korábbi megközelítéséhez, azzal a fontos különbséggel, hogy az egész sokkal kifinomultabb és összetettebb. Ezt a teljesítményt elsősorban a Hammond-orgona bársonyos hangja, a dallamos futamok és Wyatt szólókarrierjére jellemző vokális drámaiság jellemzi. Ebből néhány szokatlan, epikus pillanat is születik, így stílusában valóban teljesen más szerzemény, mint a „Third” másik három darabja. A záró részben furcsa, rendkívül homályos improvizációk uralkodnak hegedűvel kiegészítve, valamint groteszk „jajgatások”, így a dallamos pillanatok nem tartanak sokáig. Wyatt zenésztársainak döntése, hogy a Soft Machine teljesen hangszeres formációvá alakuljon, nem igazán tetszett neki, ezért már ekkor az önálló pályát választotta, majd egy évvel később teljesen a maga útjára lépett, és megalapította saját zenekarát, a Matching Mole-t. A jazz fusion útvesztőiben tett vad száguldás a harcias hangulatú mestermunkával, az „Out-Bloody-Rageous”-szal zárul, amelyben elsősorban Ratledge és Dean ragyog. A nyitányt Ratledge billentyűs improvizációi jellemzik, mígnem betör egy kicsapongó szaxofonmenet, amely hozzájárul a játékos, húzóerejű motívum kialakításához; ezt a metszően éles zongora, a hatalmas dobátvezetések és a megvastagított basszusvonalak támogatják. A folytatásban, főként a szerzemény második felében, jóval lazább, álmodozóbb hangulat köszönt be, ahol az olykor fel-felbukkanó viharosságról a megszelídíthetetlen szaxofon-hangszerelések gondoskodnak, amelyek ekkorra már a Soft Machine zenéjének egyik kulcselemévé váltak.
A „Third”, a jazz fusion és a canterburyi szcéna klasszikusa, amely meghatározta a klasszikus Soft Machine-hangzást, kulcsalbum a kultikus együttes rendkívül sokszínű diszkográfiájában, a csapat pedig az ezt követő években még néhány érdekes, igencsak színes hangzásbeli átalakuláson ment keresztül. Egyúttal a Nucleus debütalbuma mellett az egyik első igazi jazz fusion lemez volt a brit progrock-szcénán, amelyet – ahogy már említettem – akkori bravúrjaival teljesen elbűvölt Miles Davis. A minőségi progresszív rock és úgy általában a kísérleti zene minden rajongójának legalább a „Third”-nek ott kellene lennie a gyűjteményében, még ha nem is a Soft Machine megveszekedett híve. A klasszikus Soft Machine-felállás még egy albumot húzott ki együtt, a „Fourth”-ot (1971), amely végleg kitakarította a zenéjükből az utolsó pszichedelikus elemeket is.
Felállás
Mike Ratledge – billentyűs hangszerek
Hugh Hopper – basszusgitár
Robert Wyatt – dob, ének (3), Hammond-orgona (3), mellotron (3), zongora (3), basszusgitár (3)
Elton Dean – altszaxofon, saxello
VENDÉGZENÉSZEK:
Lyn Dobson – szopránszaxofon, fuvola (1)
Jimmy Hastings – fuvola, basszusklarinét (2,4)
Rab Spall – hegedű (3)
Nick Evans – harsona (2,4)
Produkció
Soft Machine
Számok listája
1. Facelift (18:45)
2. Slightly All the Time (18:12)
3. Moon in June (19:08)
4. Out-Bloody-Rageous (19:10)
