Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Wyatt, Robert
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1975
Játékidő: 39:06
Értékelés: 3.5/5
»Ruth Is Stranger Than Richard«, a progresszív rock úttörője és a canterburyi szcéna legendája, Robert Wyatt harmadik szólólemeze, amelyen az énekes teendők mellett a billentyűs hangszerek többségét is ő játszotta, miután dobosi karrierje egy évvel korábban meglehetősen brutális módon idő előtt véget ért. A előzményétől, a melankolikus remekmű »Rock Bottom«-tól (1974) eltérően, amelyet lírailag és zeneileg is nagyban meghatározott Robert balesete, és amelyen minden hangot egyedül szerzett, a »Ruth Is Stranger Than Richard« – a „truth is stranger than fiction” (az igazság furcsább a kitalációnál) szóvicce – Wyatt más zenészek, többnyire zenésztársai szerzeményeinek átdolgozásaiból született, amelyekhez saját szövegeket írt. Nem éppen a legnovatívabb húzás, de a »Rock Bottom«-hoz hasonló remekművet nehéz lett volna megismételni.
A zenésztársak között, akiknek műveit a »Ruth Is Stranger Than Richard« lemezen alaposan átdolgozta, ott találjuk a Soft Machine-korszakból való egykori útitársát, Brian Hoppert (az ismertebb Hugh testvérét), Phil Manzanerát (Roxy Music), Fred Frithet (Henry Cow) és a dél-afrikai jazzzenészt, Mongezi Fezát, aki ugyanabban az évben, amikor ez a lemez megjelent, vagyis 1975-ben váratlanul elhunyt, alig harmincévesen. Azok között a szerzemények között, amelyek Wyatt szerzői stílusát befolyásolták, ott van a „Song For Che” is, az amerikai jazzzenész, Charlie Haden szerzeménye.
Stílusát tekintve a »Ruth Is Stranger Than Richard«, amely koncepciójában és hangulatában két részre oszlik, a könnyebben befogadható „Ruth”-ra és a kísérletezőbb „Richard”-ra, a legtöbb szám humoros, kissé gúnyos természete, valamint az egyes hangszerelések jazzesebb és könnyedebb szerkezete miatt közelebb állt Wyatt korán nyugdíjazott zenekara, a Matching Mole kalandjaihoz, mint a „Rock Bottom” sötét melankóliájához, ami megjelenésekor sokakat megzavart. A nagyobb szerkezeti minimalizmus ugyanakkor néhány olyan ötlet megszületését tette lehetővé, amelyek Wyatt szerzői fejlődését a későbbi alkotói években is jelentősen meghatározták.
Annak ellenére, hogy művészi szempontból a »Ruth Is Stranger Than Richard« lépést jelentett hátra, hiszen az előd érzelmi, hangszerelési és hangulati mélységét közel sem érte el, számos érdekes és szórakoztató pillanattal szolgál, amelyek miatt Wyatt zenéjének nagy része ma is élvezet, még ha nem is a legátütőbb teljesítményéről van szó. Ezúttal is a régi barátok siettek a segítségére: Brian Eno (ex-Roxy Music), az említett gitármester, Fred Frith, a dobos Laurie Allan (ex-Gong) és a szaxofonos Gary Windo – hogy csak azokat említsük, akiket a progresszív rock rajongóinak többsége jól ismer.
A nyitódal, a »Soup Song« szinte kabarés hangulattal, pimasz szaxofonaranzsmanokkal és egy szokatlan levesről szóló tréfás szöveggel indít. A »Sonia« szaftos trombitaszólamokat tartalmaz a korábban említett Feza előadásában, és a jazz mellett a világzene mintái is érezhetők benne. Hasonló lüktetés hallható a »Team Spirit« című számban is, ahol Wyatt dallamosabb oldala kerül előtérbe, bár kereskedelmi potenciált hiába keresnénk benne.
A »Solar Flares«, az album egyetlen teljesen saját szerzeménye, remek példa a kivételes jazz fusion minimalizmusra, kórusszerű, szinte éteri énekkel megtámogatva. A „Muddy Mouse” trilógia klasszikus angol humort tartalmaz, és Wyatt örök rajongását a különféle apró, szőrös kis ragadozók iránt, legyen szó rágcsálókról vagy a vakondok vezette rovarevőkről. Robert kivételes, egyedi énekes kaméleonsága itt ismét teljes pompájában megmutatkozik: a kórusharmóniáktól és a falsettótól egészen a tőle szokatlan tenorig terjed. Wyatt szocialista világnézete ismét világosan megnyilvánul a „Song For Che” című instrumentális számban, amely eredeti változatában is a kubai forradalom ikonjának, Che Guevarának készült. Ennek megfelelően olyan fúvós gyászindulóra emlékeztet, amilyet katonazenekar játszik egy elesett hős temetésén.
A »Ruth Is Stranger Than Richard« – néhány improvizációs provokáció és a korabeli viszonyok között újszerű, jazzel sózott minimalizmussal való kísérletezés ellenére – Wyatt egyik legkönnyebben befogadható szólólemeze, amely azonban a kultikus stúdióelőd, a »Rock Bottom« hosszú árnyékában marad. Wyatt mindazok után, amin keresztülment, alkotóként is kissé kimerült volt, és hosszabb pihenőre volt szüksége. Hét év telt el, mire a nagy kísérletező, társadalmi provokátor és vállaltan szocialista e lemez után újra stúdióba vonult, és megszerezte „The Animals Film” (1982) című dokumentumfilm zenéjét, amely az állatok különféle tudományos kísérletekben való emberi kizsákmányolásával foglalkozott, a következő stúdióalbum, az „Old Rottenhat” pedig csak 1985-ben jelent meg.
Felállás
Robert Wyatt – ének, billentyűs hangszerek, dob
Brian Eno – gitár, szintetizátor
Gary Windo – basszusklarinét, tenorszaxofon, altszaxofon
Nisar Ahmad „George” Khan – tenorszaxofon, baritonszaxofon
Mongezi Feza – trombita
Fred Frith – zongora
Bill MacCormick – basszusgitár
John Greaves – basszusgitár
Laurie Allan – dob
Produkció
Robert Wyatt
Számlista
– Ruth (Side 1) –
1. Soup Song (5:00)
2. Sonia (4:12)
3. Team Spirit (8:26)
4. Song for Ché (3:36)
– Richard (Side 2) –
5. Muddy Mouse (a) (0:50)
6. Solar Flares (5:35)
7. Muddy Mouse (b) (0:50)
8. 5 Black Notes and 1 White Note (4:58)
9. Muddy Mouse (c) Which in Turn Leads To Muddy Mouth (6:11)
