Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1984
Játékidő: 70:45
Értékelés: 4/5
Csak egy Frank-formátumú művész és zenei zseni állhat elő olyan címmel, hogy „ők vagy mi”, mellé pedig egy ilyen remek borítóval, amelyen egy szimpatikus kiskutya napszemüvegben és barokk szerelésben ücsörög egy üveg paradicsomketchup és egy üveg bébitej közé szorítva. Ezt a két italt metaforának használta az amerikai társadalom általános polarizációjára a nyolcvanas évek közepén, amikor Reagan Amerikája – miközben fojtogatta a másként gondolkodók személyi szabadságjogait, és általánosan nyomta el a munkásosztály jogait – elkezdte az intenzív neoliberalizmus-infúziót, amely sajnos ma is a világ nagy részét uralja.
Az ilyesfajta, rég túlélt keresztes ideológia Franknek folyamatosan kifogyhatatlan ihletforrást nyújtott szatirikus leszámolásaihoz a hitványsággal, hiúsággal, képmutatással, gőggel és falánksággal, amelyet a neokonzervatív veszett háborús kutyák és héják testesítettek meg, akik mindenféle módon igyekeztek megakadályozni a zenéje lejátszását, és ezzel azt, hogy az amerikai fiatalok ráébredjenek: talán mégsem igaz minden, amit a média, a prédikátorok mondanak, és ami a Szentírásban áll.
Mindennek ellenére a „Them Or Us”, amely Frank egyik utolsó társadalmi szatírája rockos kísérőzenekarral, a „Thing-Fish” (1984) dupla konceptes groteszkjével szemben viszonylag „békülékeny” lemez: az intézmények és az amerikai életforma szüntelen kigúnyolása helyett elsősorban azt mutatja meg szépen, hol tartott akkoriban, a nyolcvanas évek közepén zeneileg a rockos oldala. Ez pedig évről évre kevésbé érdekelte, hiszen addigra egyre jobban lelkesedett a Synclavierért, az új hangszeres szerelméért, és a zenekarra írt kamarazenéért.
Egyben ez az egyik utolsó rock irányultságú lemeze, amelyen Frank néhány kedvenc munkatársa brillírozik az 1980-as években vezetett zenekaraiból, például a gitárhős Steve Vai, a gitáros-énekes Ike Willis, a dobos Chad Wackerman, a billentyűs Tommy Mars és a basszusgitáros Scott Thunes, de néhány régi The Mothers-cimbora is, mint a szaxofonos-énekes Napoleon Murphy Brock, a billentyűs George Duke és a basszusgitáros-énekes Roy Estrada, az eredeti The Mothers of Invention tagja.
Érdekes, és Franktől teljesen szokatlan, hogy a lemez egy másik előadó dalának feldolgozásával nyit és zár, hiszen ezt a gyakorlatot sokféle okból általában hevesen kerülte, különösen a stúdiólemezeken. Persze mindkét feldolgozást a maga teljesen egyedi, ugratós-humoros módján fűszerezte. A nyitó „The Closer You Are”, Earl Lewis és Morgan Robinson balladájának átdolgozása, amelyet eredetileg a The Channels adott elő, visszarepít az ötvenes évek végére, amikor Frank, akkor még suhanc Frankieként, különféle doo-wop zenekarokkal lépett fel a helyi klubokban, és könnyed táncdallamokat játszott émelyítően szerelmes szövegekkel. Érdekes, hogy ezúttal a szövegben nyoma sincs szatírának vagy öniróniának, ellentétben Frank korábbi, a nyálas doo-wop banalitását kifigurázó paródiáival. Az egyetlen szemernyi szarkazmus Frank szándékosan maró éneklésében és a vokális harmóniákban fedezhető fel.
A funkos „In France” vendégszereplőként a híres blues/funk gitáros és énekes, Johnny „Guitar” Watson közreműködését tartalmazza éneken. Ő remekül interpretálja a szöveget, amely csak úgy ficereg a jellegzetes zappás vécéhumortól, és egy csintalan szájharmonika-szólóval van átszőve. Frank szavai szerint Watson 1956-os száma, a „Three Hours Past Midnight” ihlette meg, hogy gitáros legyen. Watson korábban már közreműködött Frank mesterművén, a „One Size Fits All”-on (1975), valamint a „Thing-Fish” (1984) és a „Frank Zappa Meets the Mothers of Prevention” (1985) című lemezeken, ami újabb bizonyíték arra, mennyire nagyra becsülte a legendás zeneszerző ennek a gitárnagyságnak a munkáját. A „Ya Hozna” mennydörgő hangokkal és diszharmonikus, visszafelé felvett énekkel van átitatva. Valójában korábbi dalok vokalizációinak groteszk kollázsa, többek között a „Sofa No. 2”, a „Lonely Little Girl” és a „Drafted Again” kiadatlan változata, Frank idősebbik lánya, Moon Unit főénekével, aki a felejthetetlen burleszkjével, a „Valley Girl”-lel lett a legismertebb.
A „Sharleena” érdekes feldolgozása Frank saját 1970-es klasszikusának, amely először az ikonikus „Chunga’s Revenge” albumon jelent meg. Ez a közkedvelt szerelmes ballada, amely egyben Frank egyik legbarátságosabb szerzeménye, bájosan szellemes vokális harmóniákkal gazdagítva, egy festői gitárszólót tartalmaz idősebbik fia, Dweezil ujjai alól (az első hivatalosan kiadott gitárszólója egyáltalán), miközben Steve Vai csupán tartja a ritmust, és időnként beszór néhány fennhéjázó, de mégis szórakoztató improvizációs szeszélyt. A fusionös instrumentális „Sinister Footwear II” a második balettmotívum rockváltozata, titokzatos hangulattal és számos harcias kedvű gitárszólóval átitatva. A szétszórt improvizációk és drámai zenekari motívumok elágazó szövetsége valamilyen horrorfilm zenei aláfestésére emlékeztet.
A „Truck Driver Divorce” társadalmi burleszk, bőséges gallon vécéhumorral megbolondítva, amely Frank fintorgó éneklésén keresztül érvényesül a legjobban. Ezúttal sem hiányzik belőle a mester ujjai alól előbújó, csiszolt gitárszóló, amely helyenként egy elszomorodott kiskutya nyöszörgésére emlékeztet. A „Stevie’s Spanking”, ahogy a címe is mutatja, a „kis olasz virtuóz” szólóorgazmusa az elektromos gitáron, amelyet ezen a címen élőben is gyakran játszott, sokszor a Frankkel vívott gitárpárbajok közben. A multiinstrumentalista Bobby Martin énekében elhangzó szöveg külön fejezet, mert Vai bizarr, szadomazohista szexuális kalandjáról mesél. Hogy mennyi igazság van ebben a históriában, azt járjon utána, aki akar. A „Baby, Take Your Teeth Out” kurta-furcsa burleszk Ike Willis és a női kísérők vokáljaival, amely többek között egy remek billentyűs szólót is tartalmaz Tommy Mars tolmácsolásában.
A rendkívül kísérletező instrumentális „Marque-son’s Chicken” igazi fusion-bomba Frank megőrült gitárszólójával, amely még sokáig a hallgatás után sem megy ki a fejedből. A „Planet of My Dreams” rövid burleszk az egyre korruptabb földi életformáról Bob Harris énekével, amely úgy hangzik, mintha a fürdőszobából szólna. A „Be In My Video” valószínűleg a legviccesebb szám az egész lemezen, amiről már Frank nyitó „ram-bam-bam-bimbo” vokális betétje gondoskodik. Bobby Martin eközben csíntalan falsetto betéteket és tréfás szaxofon-szeszélyeket szállít. A szöveg kifigurázza a 80-as évek popkultúráját, és közvetve gúnyolódik a politikusok és papok hamis erkölcsén, akik a nyilvánosság előtt eltakarják a szemüket a tévés „sztárocskák” testétől, miközben titokban vágyakoznak utánuk.
A címadó szám instrumentális, Frank szólójából és Thunes mini-moogjának hangjaiból áll, Wackerman dobimprovizációja támasztja alá. A „Frogs With Dirty Little Hipps” Ahmet Zappa, a fiatalabbik fiú énekét tartalmazza, ami azt jelenti, hogy a lemezen a Zappa család minden tagja képviselteti magát, kivéve a fiatalabbik lányt, Divát és a feleséget, Gailt. Az egész gyerekdalra hasonlít, békabrekegés diszharmonikus hangjaival, fintorgó vokális harmóniákkal, a legendás Arthur Barrow vastag basszusvonala mellett. A záró „Whippin’ Post”, amely messze a legrockosabb, ezért a legkeményebb szám a lemezen, az Allman Brothers klasszikusának feldolgozása, Bobby Martin remek vokális interpretációjával. Persze ezúttal sem hiányoznak a különféle fusionös elemek, élükön egy borzas gitárszólóval. Ez azon kevés feldolgozás egyike, amelyet Frank a közönség kívánságára játszott, ha különösen jó kedve volt.
A „Them Or Us” remek keresztmetszete Frank életművének abból az időszakából, mielőtt az elektromos gitáros párbajok iránti érdeklődése lassan alábbhagyott, és előnyben kezdte részesíteni a jazz fusiont, a klasszikus, sőt a számítógépes zenét. Annak ellenére, hogy nem tartozik a klasszikus lemezei közé, és még a rajongók is gyakran elsiklanak felette, ez mégis egy kiváló album, amely megérdemli a rendkívül kísérletező zene és a jó humor kedvelőinek teljes figyelmét. Frank zeneszerzői, hangszerelői és gitáros zsenialitása mellett túl gyakran megesik, hogy sokan elfelejtik: Frank mindenekelőtt utánozhatatlan szórakoztató volt, sajátos és sokszínű humorral, akinek a legfontosabb az volt, hogy a közönsége élvezze a jó mulatságot, és esetleg valamilyen új zenei vagy filozófiai felismerésre is jusson.
Felállás
Frank Zappa – gitár, billentyűs hangszerek, ének, hangszerelő, producer, fő előadó, asszisztens
Tommy Mars – billentyűs hangszerek, háttérvokál
Patrick O’Hearn – basszusgitár, szél
Scott Thunes – ének, Minimoog, szintetizátor, basszusgitár
Johnny „Guitar” Watson – ének, gitár
Ray White – gitár, ének, háttérvokál
Moon Unit Zappa – ének
Ed Mann – ütőhangszerek
Chad Wackerman – dobok, háttérvokál
Ike Willis – ének, háttérvokál
Arthur Barrow – basszusgitár
Napoleon Murphy Brock – szaxofon, ének
Brad Cole – zongora
Roy Estrada – ének, háttérvokál, basszusgitár
Bob Harris – billentyűs hangszerek, ének, háttérvokál
Thana Harris – ének
Steve Vai – gitár
Dweezil Zappa – gitár
George Duke – billentyűs hangszerek, ének, zongora
Bobby Martin – billentyűs hangszerek, ének, háttérvokál, szájharmonika
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. The Closer You Are
2. In France
3. Ya Hozna
4. Sharleena
5. Sinister Footwear II
6. Truck Driver Divorce
7. Stevie’s Spanking
8. „Baby, Take Your Teeth Out”
9. Marque-Son’s Chicken
10. Planet Of My Dreams
11. Be In My Video
12. Them Or Us
13. Frogs With Dirty Little Lips
14. Whippin’ Post
