Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Yes
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 41:56
Értékelés: 4.5/5
Kezdetben a Yes „pszichések” (psychedelic rock) közé tartozott, akik azokból az alapokból merítettek, amelyeket a The Beatles tett le nekik. Azt sem igazán fogták fel, hogy az Atlantic Records „elengedni” készül őket, ha továbbra is ilyen kereskedelmileg érdektelen albumokat adnak ki, mint az 1969-es „Yes” című debütálás és annak utódja, a „Time And A Word” (1970). A progresszív rock alapjait 1969-ben a King Crimson fektette le, és rögtön az uralkodói trónon találták magukat, míg a Yes csak lassan kanyarodott rá a progresszív vágányra. A Jethro Tull is eleinte csak egy kis blues banda volt, és szép lassan szokott bele a progresszív rockba. A Yes hasonlóan, csak nekik a blues mindig is büdös volt, ezért „enyhe pszichedelikusokként” „startoltak”, ami abban az időben rendkívül népszerű volt, gondoljatok csak a Pink Floydra és ultrapszichedelikus „Ummagumma” (1969) albumukra. Hogy hogyan fejlődött volna tovább a Yes Peter Banks gitárossal, azt talán a legjobban Banks további pályája és zenekarának, a Flashnek az alkotásai szemléltetik.
Ez a kritika leginkább két szón nyugszik. Steve Howe. A metálriff leendő atyjához, Tony Iommihoz hasonlóan a jazzgitáros Steve Howe is 1970-ben állt elő meghallgatásra a Jethro Tullnál. Közben a Yes lázasan kereste Banks pótlását. A Yes énekese, Jon Anderson Robert Frippet (King Crimson) környékezte meg, hátha ő kipróbálná, milyen a Yesben nyúzni a gitárt. Már az is sokat jelentett, hogy Anderson egyáltalán Frippért lelkesedett. A Yes sóvárgott a teljes átalakulás után. Érdekes kulisszák mögötti játszmák. Az egész azonban teljesen előre nem tervezett forgatókönyv szerint ért véget. A Jethro Tull felvette Martin Barre-t, megszületett a Black Sabbath, a King Crimson megmaradt, a Yes pedig teljesen újjászületve támadt fel. A „tüzeslábú” Steve Howe érkezése az állandó gitáros posztjára örökre megváltoztatta a Yes történetét!
Steve Wes Montgomery és Chet Atkins zenéjén nőtt fel! Az utóbbitól vette át a húrok jobb kézzel való egyedi pengetési módját (egyszerre pengetővel és ujjbegyekkel). Még nem fordult elő, hogy egy autodidakta jazzgitáros érkezése ilyen gyökeresen hatott volna egy rockzenekarra és alakította volna át, és hogy egy ilyen házasság egyáltalán működjön. Pedig több volt, mint összeegyeztethető! A földönkívüli „Yoda”, Steve Howe mintha csak a Yesbe született volna. Megismételhetetlen és egyedi. A zenekart ettől kezdve csupa különc alkotta. Jon Anderson az égig érő, mérföldekről felismerhető szoprán hangjával, Bill Bruford, akinek csak egyetlen dolog járt a fejében: határtalan kísérletezés a dobokon! Aztán Chris Squire, aki a rockzenébe friss, csörgő, kissé túlvezérelt, avantgárd ütősségű és vastagon kihangsúlyozott hangzást hozott basszusgitárja kutató dallamvonalaival, valamint a billentyűs Tony Kaye, akire érdekes szerep hárult a zenekarban. Ő lett az összekötő kapocs, aki a dalok kompaktságáról és következetességéről gondoskodott, hiszen Hammond B3 orgonájának masszív, vastag vonalaival jegyezte a lemezt, miközben Howe, Bruford és Squire kísérletezve keringett Kaye formái körül.
Howe egyengette az utat az evolúciós lépés felé. Mellette mindenki sokkal magabiztosabb lett, az improvizáció és az új zenei horizontok felfedezése pedig egyszeriben a Yes kifejezésmódjának lényegévé vált. Igazán korszakalkotó az volt, hogy Steve Howe lett ennek a teljes megújulásnak a kezdeményezője: egy csomó újítást hozott, a Yes pedig óriási minőségi ugrást tett a zenei kifejezésmódjában. Steve nemcsak sokoldalúbb volt, mint Banks előtte, hanem a friss ötletek is csak úgy záporoztak belőle egymás után. A stílusában sokszínű gitáros mindenből értett egy kicsit. A boogie-country kirándulásoktól (The Clap, vagy a Starship Trooper Disillusion nevű része) a dalokon belüli szólók jazzes kísérleteiig. Az is egyértelmű volt, hogy az akkordok túl hosszú pörgetése halálra unatja, ezért minden átvezetésben teret keres, amit aztán szólisztikusan átszellőztet, és a feje tetejére állít. Ezért előszeretettel használja ki a háttér dallamát tartó billentyűs vonalakat, hogy mindenféle különlegességet szőjön a dalokba. Steve stílusa alapvetően a jazzből ered. Egy rockzenekarba beépítve ez a stílus igazi forradalmat jelentett. Előtte senki sem szólt úgy, mint ő, és (szerencsére) soha nem is fog. Egyetlen szóval: egyszerűen „howe-os”! A Yours Is No Disgrace közvetlen bizonyítéka Steve sajátosságának és sokoldalúságának, amellyel a gitáros felfegyverkezett. Mindent egyesít abból, amit a Yes akkor jelentett. Rockos ütősséget, remekül kattant kísérletező kitéréseket, jazzes fogásokat, és új asztrális hangzásképek egész palettáját, amilyen kombinációban egybefogva a világ még nem hallotta őket. A Your Move című mini slágerben Howe a portugál vachaliával (egy gitártípus) játszik, a zenekar pedig egészében rendkívüli lágyságot és kifinomultságot sugároz. A banda sem szólt soha többé úgy, mint korábban. Steve mindenkit magával húzott egy magasabb minőségi szintre. T. Kaye a Hammond B3 orgonán nehéz vonalaival gondoskodott róla, hogy a dalok ne hulljanak szét motívumokra, így megőrizték kompaktságukat. A zenekar történetében először cseng valóban adekvátan a „progresszívnek lenni” kifejezés. Steve improvizációjának teljes mértéke tökéletesen földelve van a Hammond-vonalakon át, a ritmusszekció pedig Steve-vel még több manőverezési teret kapott, még több dallamosságot vitt a Yes kifejezésmódjába, és ezzel még egy kontrasztot a Yes zenéjébe. Tele van kiszámíthatatlan stílusugrásokkal, amelyek folyékonyan és zavartalanul mennek át egymásba, ami a „The Yes Album”-ot egy földönkívüli intelligencia alkotásává emeli. Az album a rockzenében lehetséges komponálási zsenialitás minden árnyalatát hordozza.
A „tiszta jazzes hang csomózása és fonogatása”: a Gibson ES 175 a zenekar rockos tartásával ütközve extravagánsan frissen szólt, és a Yes hirtelen újra a tömegek figyelmének középpontjába került, hiszen a „csillaguk” egyszeriben fényesebben ragyogott, mint valaha. Egyszer csak megláttuk, és többé nem tudtunk elfordulni tőle. Fejtől talpig progresszívvé váltak, és a King Crimsonnal meg a Genesisszel avantgárd triót alkottak, a hatvanas évek végi rendkívül forró „progressive rock” szcéna élmezőnyét, amely egészen a „punk rock” nevű vírus megjelenéséig, valamikor 1976-ig megőrizte népszerűségét és a tömegek támogatását.
Érdekes, hogy a Yes az új arculatban fülre még könnyebb is lett: az egész minden része világos formát kapott, a tompa psycho-fuzz hirtelen eltűnt a hangzásból, a ritmusalap pedig rockosan ütősen énekelt. Talán ironikusan hangzik, de a Yes keményebb és könnyebb lett. Hangzásban keményebb, az aranzsmékban könnyebb. Könnyebb főleg abban az értelemben, hogy megtalálták a motívumválasztás harmonikus kombinatorikájának formuláját, amely a dalokon át tökéletes egyensúlyban fekszik, és folyékonyan áramlik. Keményebbek leginkább Squire egyre hangsúlyosabbá váló basszusjátékának hangzása és Kaye említett orgonálási módja miatt lettek. A „The Yes Album”-mal tulajdonképpen elkezdődik a klasszikus Yes története, innen a lemez címének értelme is. Az így újjászületett Yes bátran indult legtermékenyebb időszaka felé. A „The Yes Album” a zenekar számára felejthetetlen, korszakalkotó élmény!
Felállás
Jon Anderson – ének, ütőhangszerek
Bill Bruford – dob, ütőhangszerek
Steve Howe – gitár és ének
Chris Squire – basszusgitár és ének
Tony Kaye – billentyűs hangszerek
Producer
Bill Inglot
Számlista
1. Yours Is No Disgrace (9:36)
2. The Clap (3:07)
3. Starship Trooper: Life Seeker / Disillusion… (9:23)
4. I’ve Seen All Good People: Your Move / All… (6:47)
5. A Venture (3:13)
6. Perpetual Change (8:50)
