Előadó: Dio, Ronnie James
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2004
Értékelés: 1/5
Hát, ez bizony igazi csalódás, Diótól ilyet aligha vártál volna. Erőtlen és átlag alatti. Ha meghallgatod Ronnie James Dio hatalmas hangját, csak forgathatod a szemed, honnan tör elő ennyi robbanásszerű energia belőle. Minden kiválóság, amelyet sok fiatal próbál megközelíteni és példaként követni, aki a rockzenei éneklésben szeretne érvényesülni, ebben az érett korú úriemberben összpontosul. Érett korú, de lelkében hevesen fiatal. Ronnie James Dio az az ember, aki a Rainbow-nál és a Black Sabbathnál végzett pályafutásával végzetesen meghatározta és definiálta az éneklés kereteit a heavy metalban, a hard rockban és a progresszív metalban – ezekbe kapaszkodik szívesen minden fiatalabb énekes, amikor a saját hangi kifejezésmódjában az erőt és a dallamosságot próbálja ötvözni.
A One More For The Road az egyetlen gyors, pörgős szám, a legtöbb dal stílusában a Dio előző lemezéről, a „Killing The Dragon”-ról (2002). Rövid és mélyen támadó. Ehhez hozzávehetjük még a hetedik számot, a Living The Lie-t, és a többi anyagot áttekintve levonhatjuk a következtetést, hogy a Dio ezúttal végigálmodta a lemezt. Az összes többi dal közepes tempójú. A lemez főleg emiatt szenved a változatosság hiányától, mert a dinamika gyakorlatilag végig ugyanaz. Ronnie James Dio hangja ezért ezúttal a sok kitalált „beat-monotónia” mellett nagyon ismétlődőnek hat a dallamvonalakban.
Persze Ronnie csúcsszinten üvölt, csökkenthetetlen erővel, teljes gőzzel, mint mindig, és bűnös gondolatok nélkül, amelyek holmi csodás kísérletekhez vezetnék, amelyek a múltban csak ártottak neki, a rajongóinak pedig megkeserítették az életét – ilyen volt az „Angry Machines” (1996) minden ügyetlensége. A hangzás egyébként irigylésre méltóan élő, és a ritmusvonal meg a masszív riffelés függönye között hatásosan teremtették meg és hangsúlyozták a hangzásmélységet. De ahogy mondom, a csupa szív játék és éneklés ellenére a lemez változatosság híján szenved, és iszonyú monotonnak hat. Ennek eredménye, hogy a „Master Of The Moon” hallgatása közben nagyon gyorsan mély álomba szenderülhetsz. Elég sok félhangos riffelés akad a lemezen, amely a ritmusvonal lassúságával együtt valami olyasmi felé húz, ami akár doom metal is lehetne. Ez viszont itt csak nyűg. Ronnie James Dio dallamos éneke technikailag egyszerűen túl kidolgozott és tökéletes, sőt túl eleven is, ezért nem illik a félhangokra épülő riffelési keretek közé.
Akik panaszkodtatok a „Magica” (2000) kissé túlzott nyugalmára, hadd mondjam: ahhoz képest a „Master Of The Moon” elsőrangú Persen (nyugtató), a lehető legerősebb hatással. Nem, a lemez nem mozdul sehová a tíz dalnyi játékideje alatt. A „Killing The Dragon” a kiváló Doug Aldrichcsal (Whitesnake) nyilvánvalóan az énekesóriás hattyúdala volt. Ezúttal Craig Goldy ugrott be gitáron, aki már játszott a Dióban a „Dream Evil” (1987) és a „Magica” lemezeken. Goldy szellemességben és riffelésben egyszerűen nem tud versenyezni Aldrichcsal, ez tény. Emellett a legendás basszusgitárost, Jimmy Baint, akivel Ronnie-val együtt koptatták az iskolapadot a Rainbow-ban, a kiváló Rudy Sarzo váltotta, aki arról ismert, hogy az 1980-as években az egyik legjobb ritmusduó, a Sarzo/Aldridge tagja volt a rocktörténelemben. Ezzel a párossal akkori felállásában maga az egyetlen Ozzy Osbourne dicsekedhetett. Sarzo potenciálja a „Master Of The Moon” lemezen teljesen kihasználatlan maradt.
Nyilvánvalóan a Dio az ellentétét akarta elkészíteni a „Killing The Dragon” lemeznek. A dalok alapjában véve nem rosszak, csak az ismétlődés és a hasonlóság foka végzetesen és érezhetően túl nagy közöttük. Ha a Dio ezeket a lassú dalokat több stúdióalbumra szórta volna szét, mindegyikre csak kettőt-hármat használva, az sokkal jobb ötlet lett volna. Vigaszunk így a lemez borítója marad, amely kiváló: egy gonosz, pikkelyes ördög karmai között üveggömb, amely a Holdat hivatott ábrázolni. Ez a sátán napról napra játszik az érzelmeinkkel. A lemez monoton, lassú „beatjére” könnyű elképzelni, ahogy dübörög és tombol körülötte „comp – comp”, miközben jobbra-balra ingadozik. Imbolygó sziluett a sötétben… Tényleg nem hittem volna, hogy Ronnie James Dio hosszú pályafutása során valaha ilyen borzasztóan álmos, unalmas albumot készít, szinte egy szemernyi ütőerő, adrenalinlöket vagy ragadozóan áthatoló riffelés nélkül, ami még a „Killing The Dragon”-on is tévedhetetlenül tökéletesen működött. Dio! Elégtelent érdemeltek, úgyhogy csináljátok meg újra a házi feladatot! Ehhez persze vegyetek hosszú szünetet.
Felállás
Ronnie James Dio – ének
Craig Goldy – gitár
Rudy Sarzo – basszusgitár
Simon Wright – dob
Scott Warren – billentyűs hangszerek
Produkció
Ronnie James Dio
Számlista
1.One More For The Road
2. Master Of The Moon
3. The End Of The World
4. Shivers
5. The Man Who Would Be King
6. The Eyes
7. Living A Lie
8. I Am
9. Death By Love
10. In Dreams
Albumhossz: 46:13
