Előadó: Ten
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 2/5
Gary Hughes énekes és a Ten többi tagja, a „banda”, összeszedte magát, és kiadta új albumát „The Twilight Chronicles” címmel. Gary szerint ez pályafutásuk legnagyobb teljesítménye és eddigi legambiciózusabb munkájuk. A zenekar nyolcadik stúdióalbumáról van szó! Nos, láthatóan nem sok műfaji és stílusbeli elmozdulás történt a „Return To Evermore” lemezhez képest. Az új album lágyabban szól, és azoknak fog tetszeni, akik a zenekar korai időszakára esküsztök, kevésbé a többieknek, akiknek mondjuk a „Spellbound” áll közelebb.
Ambiciózus albumról volt szó, sőt a legambiciózusabbról! Ez azt jelenti, hogy van egy megfogalmazott koncepció, amely az ókori Róma idejébe röpítene minket. És? A nyitány fenomenális: a zenekari hangszerelések rögtön az album elején monumentális hangulatot építenek fel. Aztán nem sokkal a negyedik perc vége előtt az album váratlanul beindul egy remek gitárriffel, és a Ten felébred! Minden itt van. A semmivel össze nem téveszthető Hughes-hang, a kiváló, tiszta produkció, amely kontrasztot teremt az első vonal – riffek, ének, billentyűk – és a ritmusszekció között. Chris Francis szólógitárja is nagyon szépen illeszkedik a szólókban a dal formájába. Az első szám tehát Ten-klasszikus, a zenekar jól ismert trükkjeivel, amelyet egy szimfonikus zenekar munkája tesz még gazdagabbá. A szám csúcspontja a drámai főriff és maga a refrén.
Érdekes, hogy a „The Chronicles” alatt a hangulat hasonló szinten marad, a banda a bevált formákhoz tartja magát, lágyabb riffközpontúsággal és a „Return To Evermore” lemez hangzásának árnyalataival, és ezt viszi tovább a Ten a The Elysian Fields alatt is. Nos, itt kezd el csikorogni a dolog! A szám kicsit túl hosszú, ismétlődése pedig percről percre idegesítőbb. Hogy a rémálom még nagyobb legyen, a következő szám pontosan ugyanazzal a motívummal nyit. A 10 perces „EP”, a Hallowed Ground esetében ez a húzás szinte teljesen elveszi a lemez hitelét. Gyorsan kiderül, hogy a Hallowed Ground tulajdonképpen a The Elysian Fields, amelynek balladás, billentyűs dominanciájú jellegét ezúttal gitárriffes formára építették át, és a dal közepes tempójában bontakozik ki. A zenészek persze kiválóan játszották el a dolgokat, de a hiba túl súlyos ahhoz, hogy ne zavarjon. A Ten a motívumok ismételt ismétlődése miatt is elveszíti a talajt a lába alól. A szám csaknem 11 perces kalanddá dagad, pedig simán lepörgethetne dobhatna le magát alig jó hét percben is, hiszen a hetedik perc után újra beáll az a bizonyos kellemetlen motívum. Úgy tűnik, a Ten így akarta összekötni a koncepció különböző felvonásait. A Twilight Masquerade, a Torniquet és az Oblivinon, amelyek ezután következnek, mind kiváló „hit single” lehetne, de az embernek legszívesebben lerövidítené és megmetszené őket 4 percesre. Egyébként ezekben a számokban a közepes tempójú melodikus hard rock valóban kiérlelt kombinációját kapjuk, a dalszerkezetek gördülékeny egymásba csúszásával és a refrénekben elért drámai csúcspontokkal. Csak a dallamilag kiszámítható motívumok ismétlődnek újra és újra túl sokszor.
A koncepció elvesztette a célját, és nem sikerült megidéznie a kívánt hangulatot. A dalok túlságosan elnyújtottak. Ekkora játékidőt azok a zenekarok engedhetnek meg maguknak, amelyek kísérletezőbb vizekhez szoktak, a power metalos Virgin Steele-től és Blind Guardiantől egészen a Seventh Wonder- vagy Symphony X-féle progresszív metalosokig, de a melodikus „hard rockerek”, a Ten kezében ez a fajta koncepció semmiképp sem jött össze. Az album epikus méreteket öltött, de csak a hosszát tekintve, egyébként határozottan túl hosszú, és legalább 25 perccel. Ráadásul maga a borító sincs különösebb kapcsolatban a koncepcióval. Jobban illene az Iron Maiden legutóbbi stúdióalbumához, amely az élet és a halál értelmét kérdezi. Az album jó, de nem megrázó, nem bravúros, és sajnos nem győz meg. Egyszerűen csak jó. A zenekar rajongói mégis elégedettek lesznek vele, én pedig azt javaslom a srácoknak, hogy a jövőben maradjanak a rövidebb szerkezeteknél, és azokon keresztül próbálják életre kelteni a kiválasztott koncepciókat. Segíthetnének magukon szélesebb, zenekari-szimfonikus futamokkal is, ahol meztelenül hagynák a dallamot, hogy csak a zenekar játssza, szabadon áradva. Már ezzel a trükkel elkerülhették volna a „The Twilight Chronicles” saját ismétlődéseit.
Felállás
Gary Hughes – ének
John Haliwell – gitár
Chris Francis – gitár, basszusgitár
Paul Hodson – billentyűk
Frank Basile – dob
Produkció
Gary Hughes
Számlista
1. The Prologue; Rome
2. The Chronicles
3. Elysian Fields
4. Hallowed Ground
5. This Heart Goes On
6. Oblivion
7. The Twilight Masquerade
8. Tourniquet
9. Born To The Grave
10. When This Night Is Done; Epilogue
Az album hossza: 73.43
