Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 1994
Értékelés: 4/5
A „The Tides Return Forever” az Eloy, a legendás német space rock zenekar számára nagy pozitív meglepetés volt az átlagon is jóval alulmúló elődje, a „Destination” (1992) után. Feltámasztotta a már-már kihalt progresszív rock gyökereket, és visszahozta a régi formát, amire a rajongók a 80-as évek fordulója, pontosabban a „Metromania” (1984) óta éhesen vártak. A zenekar hirtelen újjászületéséhez bizonyosan sokat hozzátett a „Chronicles I” (1993) és a „Chronicles II” (1994) váratlan kereskedelmi sikere is, amelyeken néhány Eloy-klasszikus újrajátszott változata kapott helyet. Ezeken keresztül páran (újra) felfedezni kezdték a zenekar gazdag életművét, a 90-es években pedig általában is feléledt az érdeklődés a progresszív rock klasszikusai iránt – mindez újabb olajat öntött a rendesen kifulladt zenekari motorba.
Frank Bornemann gitáros-énekes, a zenekar vezetője és régi munkatársa, Michael Gerlach billentyűs úgy döntött, hogy elérkezett az idő az Eloy-hangzás alapos megújítására és a hagyományos space rock örökséghez való visszatérésre – anélkül, hogy kerülnék az újszerű kísérleteket vagy a modern produkciót. Míg az előző lemezen csak Frank és Michael alkotta a zenekar vázát számos alkalmi vendég segítségével, az Eloy a „The Tides Return Forever” lemezen végre ismét zenekarként szól. Basszusgitárosként visszatért az állandó tagok közé Klaus-Peter Matziol, aki az előző albumon már vendégként feltűnt, és ez kétségtelenül fontos erősítés volt. Teljes jogú taggá vált Nico Baretta dobos is, akinek játéka a jobb produkciónak köszönhetően sokkal szervesebben és dinamikusabban szól. Persze most sem maradt el a rengeteg kísérőénekes (főleg énekesnő) és a fenséges kórusharmóniák, amelyek közül különösen kiemelendő a hihetetlen Jocelyn B. Smith, aki a címadó dalban fantasztikus vokális teljesítményt nyújt, valamint Miriam Stockley a záró történelmi eposzban.
A zenekar hangzása a „The Tides Return Forever” lemezen sokkal organikusabb és élőbb lett, az egyes témák ismét teljes gőzzel lélegeznek, és legtöbbször árad belőlük az Eloy jellegzetes „kozmikus” atmoszférája. A ritmikai kombinatorika pedig elég változatos ahhoz, hogy a legigényesebb proggurmékat is lenyűgözze. Frank szerzői ihlete az előző lemez nyilvánvaló alkotói válsága után annyira kivirágzott, hogy az albumon egész sok dal kandidálhat Eloy-klasszikusnak. A zenekar a hagyományos, a space rock és a szimfonikus prog rock határán mozgó megközelítése mellett egyes számokba a dallamos rock, a heavy rock, sőt a német receptre főzött power metal elemeit is belecsempészi. Az utóbbiért Frank egyébként már évek óta nyíltan rajongott. A szimfonikus témák minden összetettsége mellett az Eloy végig magas dallamosságot tart, így a lemez a szélesebb közönség számára is befogadható. A nagy változás jó irányú voltát bizonyítja az is, hogy visszatért a klasszikus Eloy-logó, amely korábban a legjobb albumok borítóját díszítette.
Már a nyitó energiabomba, a „The Day Of Crimson Skies” – a hagyományos Eloy-progelemek és egy csipetnyi AOR remek keveréke a refrénben – bizonyítja, hogy az igazi Eloy-varázslat újra itt van. A hatalmas gitárriffet energikus szintetizátorrétegek és rendkívül élénk ritmus támasztja alá. A dobátmenetek kifinomultsága a dallamos, többrétegű szintetizátorokkal együtt egy-egy pillanatra még a kanadai art rock bajnok, a Rush némelyik alkotására emlékeztet, ami nagyon érdekes és különleges teljesítmény a zenekar történetében. Ebben a rokonságban kissé „bűnös” Frank kiváló éneke is, amely enyhén Geddy Lee-re hajaz. Ez az egyik legjobb a pályafutásán. Itt nem annyira technikai fejlődésről van szó, inkább arról, hogy végre megtanulta jobban előadni az egyes motívumokat. Érdemes megemlíteni a remek dallamos refrént is, amelyben dramatikus AOR-íz van. A prog-ínyencek az egyes témák közti kiágazó, ambiens hangszeres részeknek örülhetnek.
Jön a következő érdekes keverék a space rock és a dallamos rock között, a „Fatal Illusions”, amellyel a zenekar bebizonyítja, hogy nem felejtette el, hogyan kell megható, ambiens billentyűfüggönyöket és „síró” gitárszólókat írni – Frank most egyáltalán nem fukarkodik velük, és sikeresen követi stílusbeli példaképe, David Gilmour (Pink Floyd) hagyományát. A gitáron és billentyűkön szóló hosszabb ambiens bevezető után belépnek a hatalmas riff és az ütős dobátmenetek, amelyek egyre erősebb drámaiságot építenek. Remek átmenet következik egy lazító, szinte funk ritmusú részbe szellemes gitárriffel és vastag basszusgitárvonallal. Ez a dal is remek, dallamos rockos refrént tartalmaz. Közben a háttérben végig ambiens billentyűfüggönyök hullámzanak, kiváló kontrasztot adva az ütős riffeknek és határozott dobátmeneteknek. A zárás az óramutató ketyegésére emlékeztet.
A melankolikus „Childhood Memories”, amelynél az album egy pillanatra megnyugszik, nosztalgikus etno ütős bevezetővel indul, majd fenséges szimfonikus részbe csap át: magasztos ambiens billentyűfüggönyök, könnyed akusztikusgitár-futamok és Frank újabb nagyon jó énekteljesítménye hallható benne. Az Eloy hosszú idő után újra igazi mestere a fenséges space rock atmoszférának, amely képes a hallgatót kellemes spirituális extázisba repíteni, ha az eléggé átadja magát neki. A pörgős „Generation Of Innocence” ritmikailag nagyon gazdag szerzemény érdekes motívummal, amelyet a billentyűk és a központi gitárriff alkot. Ez a motívum jócskán emlékeztet egy-egy Yes-darabra (a Trevor Rabin-féle korszakból). Ehhez hozzájárul Frank falsetto éneklése is, amely kissé Jon Andersont idézi. A középső részből nem hiányzik a remek hangszeres rész ínyencfalat gitárszólóval, tele melankolikus rezgésekkel, és a billentyűs szóló sem kevésbé kiváló.
Következik a fenomenális címadó eposz, a fenséges „The Tides Return Forever”, az album központi kompozíciója és kétségkívül a zenekar egyik legjobb és legmélyebb alkotása. Ez a klasszikus sok mindenben osztozik a halhatatlan Pink Floyd-klasszikussal, a „The Great Gig In The Sky”-jal, főleg ami a szenvedélyes vendég női ének kiváló alkalmazását illeti a dal második felében, amely hihetetlenül fenséges méreteket ölt. A bevezetőben Frank melankolikus és kissé titokzatos éneke szól, amely az akusztikus gitár pásztorias kísérete és a háttérben húzódó billentyűfüggönyök segítségével lassan építi a drámai hangulatot. Eleinte úgy tűnik, csak pásztorias balladáról van szó, aztán fenséges módon betörnek a gazdag szimfonikus hangszerelések, az ütős gitárriff és a többszólamú énekharmóniák, amelyek leírhatatlan space rockos drámát teremtenek. Ez azonban semmi ahhoz képest, amikor egy rövid akusztikusgitár-futam után a dalba belép Jocelyn B. Smith monumentális soulhangja a női kísérőkórus segítségével. Fenséges éneke még egy minőségi osztállyal feljebb emeli a szerzeményt, és szinte olyan magasztos méreteket ér el, mint egykor Clare Torry a „The Great Gig In The Sky”-ban. Egyes szőrszálhasogatók emiatt (mint pályafutása során már oly sokszor) túlzott Pink Floyd-másolással vádolják majd az Eloyt, pedig tényleg nincs semmi oka, hogy egy jó ötletet/motívumot ne lehetne teljesen új színekben újra felhasználni. Ezzel a számmal az Eloy hosszú idő után ismét megalkotta egyik klasszikusát, amelyet nem lehet eléggé dicsérni.
A nagyon szolid „The Last In Line” szinte hagyományos Eloy-szerzemény hatalmas szintetizátorhangszereléssel, pörgős ritmussal és határozott gitárriffekkel, szellemes hangszeres futamokban sincs hiány. Nem marad el a szinte AOR-os refrén sem, remek többszólamú énekharmóniákkal és ínyenc dobátmenetekkel, amelyek minden dallamosrock-rajongónak tetszeni fognak, hiszen ez nyilvánvalóan az album legkönnyebben befogadható dala.
Zárásként jön az orgazmikusan fenséges progresszív rock/power metal eposz, a „Company Of Angels”, amely a templomos lovagok viszontagságairól szól, főleg véres „hőstetteikről” a keresztes háborúkban (a történelmi témák mindig is kedveltek voltak a zenekar hagyományában). Ez a magasztos kompozíció tulajdonképpen a hab a tortán az albumon, és egyben újabb Eloy-klasszikus. Zenei felépítése rendkívül érdekes, az Eloy megszokott világához képest szokatlan. Úgy lehetne leírni, mint a szimfonikus prog rock és a power metal elemeinek keverékét, a műfaj néhány legjobb német zenekarának hagyományából merítve. Ez nem is annyira meglepő, csak idő kérdése volt, tekintve, hogy Bornemann már régóta afféle mecénása volt az ilyen metalszínternek, és annak idején a kultikus német power metal zenekar, a Heavens Gate producere is.
A Frank énekével és az akusztikus gitár finom kíséretével induló pásztorias-barokkos bevezető már jelzi, hogy valami fenséges alkotás nyitánya következik, amely még sokáig rendkívül erős benyomást hagy a hallgatóban. A power metalos „harci” pillanatok a hatalmas refrénnel érkeznek, amelyben pompázatos kórusharmóniák, ütős gitárriff és kíméletlen dobcsapások vannak. Ez a motívum erősen emlékeztet némelyik Gamma Rayre, és ezzel ez áll a legközelebb ahhoz, ameddig az Eloy valaha is eljutott a power metalhoz. A középső részben összetett hangszeres szakasz következik Gerlach remek billentyűs szólójával és Frank többrétegű gitárkirohanásaival. Miriam Stockey női kísérőéneke remek kontrasztot ad a harcias hangulatú férfikórusnak, miközben az ambiens billentyűminták fokozzák a pompázatos drámaiságot. A space rock betét többszólamú gitár- és billentyűszólókkal érkezik. Ha az Eloynak a „Jeanne d Arc” című középkori eposzban az előző albumról, amely szintén erős női kórusharmóniákat tartalmazott, nem sikerült teljesen elejétől a végéig magas atmoszférát teremteni, a „Company Of Angels” ezt több mint sikerrel teljesítette. Az album legjobb alkotása és időtlen Eloy-klasszikus, amelyet tényleg nem lehet eléggé dicsérni. Egyúttal példa lehet minden power metal zenekarnak arra, hogyan lehet intelligens és hangszeresen gazdag történelmi eposzt írni felesleges teátralitás nélkül.
A „The Tides Return Forever” fenséges visszatérés volt a régi dicsőség útjára, és olyan album, amely megerősítette, hogy az Eloy az öregedő éveiben is képes meglepni friss, változatos és izgalmas kompozíciókkal, amelyekben egyesül a klasszikus hangzásuk és a „kozmikus” atmoszféra, amelyet oly sokáig nélkülöztünk, valamint néhány teljesen új, korábban használatlan ötlet, főleg a dallamos rock és a power metal világából, és ezek több mint jól sikerültek. Ha az Eloy a múltban nem alkotott volna már néhány magasztos művet, amelyekkel a progresszív rock történetét is formálta, a „The Tides Return Forever”-t túlzás nélkül mesterműnek nevezném. Az album ugyanis a progresszív rock történetének egyik legjobb visszatérése a régi dicsőséghez. Nem sok hiányzott neki a mesterműstátuszhoz, talán csak egy összekötő és érdekes koncepció (amiben mindig a legjobbak voltak) és több lebegő space rockos hangszerelés, amilyeneket a 70-es években alkottak. Ezt viszont sikerül majd elérniük a következő albumukkal, a magnum opusuk, az „Ocean” (1977) folytatásával, amely túlszárnyalja a legőrültebb várakozásokat is, és végre meghozza nekik az első mesterművet a „Time To Turn” (1982) óta. Az Eloy e lemez után új virágkort élt, úgy tűnt, a zenekar még sokáig fennmarad, de sajnos a jövő másként alakult.
Felállás
Frank Bornemann – ének, gitár
Michael Gerlach – billentyűk, kísérőének
Klaus-Peter Matziol – basszusgitár
Nico Barretta – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Peter Beckett – kísérőének (5-6-7)
Tom Jackson – kísérőének (5-6-7)
Bettina Lux – kísérőének (6)
Steve Mann – akusztikusgitár-szóló (5)
Dirk Michaelis – akusztikus gitár (3)
Suzanne Schätzle – kísérőének (6)
Jocelyn B. Smith – kísérőének (5)
Miriam Stockley – kísérőének (7)
Ralf Vornberger – akusztikus gitár (5)
Producer
Frank Bornemann
Számlista
1. The Day Of Crimson Skies (5:02)
2. Fatal Illusions (9:22)
3. Childhood Memories (6:22)
4. Generation Of Innocence (6:10)
5. The Tides Return Forever (6:40)
6. The Last In Line (4:01)
7. Company Of Angels (9:45)
Az album hossza: 47:22
