Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nektar
Kiadó: Bellaphon
Megjelenés: 2008
Értékelés: 4/5
A Nektar, a space rock ízű progresszív rock megsemmisíthetetlen legendái négy év után új stúdióalbummal tért vissza „Book Of Days” címmel, immár a tizenegyedikkel. Csekély esemény a nyöszörgő modern zeneipar számára, de hatalmas minden progresszív rock-gurmandnak, aki a digitális korban sem veszítette el a hitét a hetvenes évek egyik legjobb és legnagyobb hatású brit zenekarában. A frontember, Roye Albrighton gitáros-énekes, aki Ron Howden dobos mellett az egyetlen megmaradt eredeti tag, a 21. században is tartja magát a saját víziójához: az ezoterikus hangulathoz, a fenséges hangszeres tájakhoz és a műfaji keretek átlépéséhez.
A Nektarra pályafutása nagy részében ráragadt a német zenekar címke, nem a tagok miatt, hiszen mindannyian kivétel nélkül tősgyökeres angolok voltak (kivéve a két amerikait, a rövid ideig működő énekes-gitáros Dave Nelsont és a billentyűs Larry Fastot, aki amúgy is csak hivatalosan vendégzenész volt), hanem mert pályafutásuk nagy részében Németországban éltek és vettek fel lemezeket (és ott érték el a legnagyobb kereskedelmi sikereiket is a 70-es évek közepén). Két német újonc érkezésével azonban, Klaus Henatsch billentyűs/vokalista és Peter Pichl basszusgitáros (ex-Running Wild) csatlakozásával, akik közvetlenül az új album felvételei előtt álltak be, történetük során először valóban félig némettá váltak.
A „Book Of Days” már 2006 végén megjelenhetett volna, de a akkori menedzsmenttel kapcsolatos gondok miatt a kiadás egészen 18 hónapot csúszott. Fontos változások következtek a menedzsmentben, ezek a zenekar teljes függetlenségéhez vezettek, és ahogy ez az album mutatja, rendkívül pozitív eredményt hoztak. Akárcsak a szolid előd, az „Evolution” (2004), a „Book Of Days” is koncepcionális album, amely az ember mindig aktuális helyzete és hatása körül forog a modern világban, az életmódja minden pozitív és negatív mellékhatásával együtt. A „Book Of Days” bizonyítja, hogy a Nektar új tavaszt él, hiszen nem hiányoznak róla a hagyományos space rock erények, számos motívummal, amelyek az aranykort idézik, és néhány kiváló melodikus rock pillanat sem. Ugyanígy van bőven hangszeres kitérő is, szaggatott ritmusszekciókkal és fenséges billentyűs hangszereléssel. A központi „sztár” szokás szerint Albrighton, aki továbbra is sikerrel bizonyítja, hogy nemcsak korunk egyik legjobb és legeredetibb gitárosa, hanem a progresszív rock egyik legszebb hangjával is rendelkezik.
Az album az energikus „Over Krakatoa” számmal indul, amelyet szolid hard rockos riffelés és drámai, mégis a következő pillanatban finomra hangolt szintetizátorrétegek jellemeznek. A Krakatoa egyébként vulkanikus sziget Indonéziában, Jáva és Szumátra között valahol, és ennek megfelelően a szám tele van határozott gitárriffek kitöréseivel. Roye éneke itt teljes egészében vokóderen megy át, és a kezdeti sokk után, amelyet ez kivált a hallgatóból, aki a meleg, dallamos hangját szokta meg, remekül illeszkedik a szám hangulatába, amely nem fukarkodik a szaggatott ritmusokkal és az űrös gitár- és billentyűsszólókkal. Roye továbbra is mestere az energikus riffek előcsalogatásának és az ínycsiklandó szólóknak, amelyek tökéletesen simulnak a rétegzett billentyűk dallamos hátteréhez.
A zenekar energikus és változatos ritmusokkal folytatja az epikus „King Of The Deep” című számmal is, amelynek intróját Klaus Hammond-orgonájának hangjai és kiváló, dallamos gitárfutamok itatják át. Roye éneke itt ismét úgy szól, ahogy megszoktuk, és bizonyítja, hogy az elmúlt évek alatt alig veszített egykori melegségéből és dallamos színességéből, drámai érzékét pedig megőrizte. Még mindig a progresszív rock történetének egyik legmeghatóbb és legkarizmatikusabb hangja. A második részben a kompozíció teljesen más hangulatba vált, nyugodtabb, ambient fázisba, titokzatos billentyűhangokkal, miközben Roye pásztorias akkordváltásokkal fokozza a drámát az akusztikus gitáron. Idővel az elektromos gitáron remek szólót kezd szőni, amely a Hammond hangján át visszahozza a központi refrént, ami akár a klasszikus albumaik valamelyikén is szerepelhetne.
A rövid „Lamorna” hangszeres darab, finom, pásztorias alkotás akusztikus gitáron, amely egyben nyitányként szolgál a következő számhoz. A Lamorna egyébként egy kis halászfalu neve az angol Cornwall vidékének szélén, és egy hagyományos brit népdal címe is. Utána jön a kiváló, több mint 11 perces „Doctor Kool”, újabb epikus kompozíció, amely tele van a hagyományos Nektar-finomságokkal, leginkább a melodikus rockkal kacérkodik. Ezért elsősorban a többszólamúságból, kiélezett riffelésből és funky ritmusból épülő dallamos motívum „felelős”. Roye különös pátosszal megkoronázott éneke ismét olyan, mint legjobb korszakában, a többszólamú vokális harmóniák pedig felidézik azt a nosztalgikus Nektar-romantikát. A refrén, akárcsak a szám címe, valóban „kúl”. Kétségtelenül az album egyik legjobb darabja, amelyen még néhány stiláris párhuzam is felfedezhető a halhatatlan Nektar-klasszikussal, a „Remember The Future”-rel.
Az album percről percre jobb. A kissé sötétebb „Where Are You Now?” szokatlanul indul, mert rögtön egy sírós gitárszóló és a Hammond kiélezett hangzása nyitja. Rövid időre avantgárd szekcióba vált, amelyet fűrészelő riffelés és Roye titokzatos éneke szakít meg, és a szintetizátor-minták és különleges effektek bevonásával egyre fokozza a drámát. A romantikus, ambient billentyűfüggönyök beözönlése után, amikor Roye éneke magasabb régiókba csap át, a space rock varázs tökéletes, és a hallgató itt teljesen átadhatja magát egy lelki utazásnak egy másik dimenzióba. Ennek vége, amikor homályos effektek lopakodnak be, majd szinte metalos futamok következnek kiélezett riffeléssel és hatalmas dobütésekkel. Ekkor érkezik a kompozíció legjobb része, amikor Roye érzéki gitárszólót játszik, miközben a háttérben billentyűfutamok és még mindig ütős ritmus hullámzik. A zárlat visszahozza az álomszerű, ambient motívumot. Újabb kivételes kompozíció, amely idővel kétségtelenül kivívja a Nektar-klasszikus státuszt.
A „The Iceman” újabb csúcspont, amely két szekcióra osztható. Az első rész kiváló hangszeres intróval indul, funky ritmusvonallal, amelyre Roye felfűzi gitáros mesterműveit, a kiélezett riffeléstől és dallamos arpeggióktól számos kivételes szólóig. Idővel beúszik Roye éneke, amely itt érezhetően szarkasztikus, gúnyos hangvételű, és remekül illik a basszusgitár funky ritmusaihoz és a felcsavart riffekhez. A szám folytatásában álmodozó, romantikus énekkel és atmoszferikus zenekari hangszereléssel teli rész következik. Utána a zenekarnak (ismét) sikerül néhány felejthetetlen hangszeres betétet felmutatnia, amelyek az aranykoruk space rockjának szintjén vannak. Ez számos zenei elem és hangulat fenséges kompozíciója, amely hangjaival a hallgató szellemét felejthetetlen utazásra viszi a végtelen kozmikus síkságokon. A zenekar helyesen döntött, amikor az egyébként energiától túlcsorduló albumot kissé nyugodtabban zárta. A „Book Of Days (Between The Lines)” varázslatos, romantikus ballada Roye szívszaggató énekével és gyönyörű akusztikus gitárakkordokkal, amelyek rendkívül nosztalgikus dallamot teremtenek. Hasonló recept szerint halad a folytatás, a „Book Of Days” is, egyszerű zenekari billentyűs hangszereléssel, Roye melankolikus énekével és a kötelező, „síró” gitárszólóval a végén.
A „Book Of Days”, amely mellesleg a legjobb albumuk a 70-es évek vége óta és egyfajta hangzásbeli újjászületés, a Nektar persze nem fedezett fel vele új zenei horizontokat. A szélesebb zenei közönség érdeklődését sem sikerült elnyernie, amivel nem is számoltak, hiszen már csak a saját örömükre alkotnak, és rendkívül hűséges rajongótáborukért, amely ezekben az időkben a fő hajtóerejük. Világos, hogy a legjobb időiket már a megismételhetetlen „Recycled” (1975) után maguk mögött hagyták. A 90-es évek végi színre való visszatérésük óta azonban egyre jobb termékekkel erősítik a trendet, és ez az album a legszebb bizonyíték erre. Ha a „The Prodigal Son” (2001) még meglehetősen átlagos volt, az „Evolution” pedig rendkívül szolid, a „Book Of Days” már kiváló termék, amely a két említetthez képest minden bizonnyal megérdemli a mestermű státuszt minden igazhitű tisztelőjük számára. A Nektar a „Book Of Days”-szel megerősítette, hogy megőrzi zenei alkotásainak kiszámíthatatlanságát és magas színvonalát. Hogy mindenféle külső nyomás nélkül született, az több mint nyilvánvaló, hiszen a zenekar végig úgy szól, mint aki régen nem vágyott ennyire a bizonyításra. Nincs értelme azon rágódni, milyen szomorú tény, hogy a fiatalabb generációk többsége ma (ha egyáltalán) csak az Iron Maiden „King Of Twilight” klasszikus feldolgozása miatt ismeri őket. A rendkívül hűséges rajongótábor mindig mögöttük fog állni, és új vállalkozások felé ösztönzi őket, hogy egyszer örömmel emlékezhessenek a (jelenlegi) jövőre.
Felállás
Roye Albrighton – ének, gitár
Peter Pichl – basszusgitár, vokál
Klaus Henatsch – billentyűs hangszerek, vokál
Ron Howden – dob
Produkció
Nektar
Számlista
1.) Over Krakatoa
2.) King Of The Deep
3.) Lamorna
4.) Doctor Kool
5.) The Iceman
6.) Where Are You Now
7.) Book Of Days (Between The Lines)
8.) Book Of Days
Az album hossza: 54:36
