Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Kick
Kiadó: Escape Music
Megjelenés: 2013
Játékidő: 51:38
Értékelés: 4.5/5
Szeptember közepén digitális formában, az iTunes-on keresztül megjelent a kiváló brit AOR-csapat, a Kick visszatérő albuma. A valódi, fizikai CD-kiadásra még várnunk kell egy kicsit: az Escape Music Records gondozásában 2013. november 11-én, hétfőn jelenik meg a „megfogható” verzió is. Egyet mondhatok: üdv itthon, fiúk! Nick Workman nélkül, ami ugyan kár, de a pasas úgy döntött, hogy ezúttal nem foglalkozik a Kickkel, mert az új zenekarával, a Vegával elért siker túl sok kötelezettséggel jár. Ezért inkább csak a Vegára koncentrál. A „Memoirs” albumot eredetileg a Kick fő hajtóerejének, Mickey Jonesnak, vagyis a basszusgitárosnak és fő szerzőnek az önálló stúdióalbumaként képzelték el. Végül azonban meggondolta magát. Közel tíz év telt el azóta, hogy megjelent az utolsó Kick-lemez, a „New Horizon” (2004).
A hosszú várakozást valamelyest megrövidítette a WildKard nevű projekt „Megalomania” albuma 2007-ben. Ez a lemez pontosan 10 évvel azután jelent meg, hogy az anyag megszületett, és a Jones fivérek mellett Nick Workman is közreműködik rajta, vagyis a Kick működése előtti időszakból származó anyagról van szó. A Kick hosszú csendjét részben Mickey Jones 2006-os önálló stúdiólemeze („The Light Of Day”) is átszellőztette.
Mondhatjuk, hogy a Kicknél semmi sem változott. A „Memoirs” a zenekar első három stúdiólemezének hagyományát folytatja. Kiváló a produkció, kiválóak a hangkép építőelemeinek elrendezései. Ez a hangosan ordító gitárok és a billentyűk szimbiózisa, amelyeket mesterien terhelnek meg a szintetizátorszőnyegek, a hangzás kiegyenlítő tendenciájában ravaszul szembeállítva a ritmusszekció zömök, sziklaszerű formájával. Az alapvető elem, amely változást hoz, tehát Mickey Jones hangja. Ha Workman hangja fényes, az erő kibontakozásában jóval lendületesebb, hatékonyabb a vezető refrének bombasztikus jellegének optimalizálásában, és könnyedén veszi a legnehezebb fekvéseket is, akkor Mickey hangja kissé sötétebb, és Workman fenti énekes tulajdonságainak hiányát úgy pótolja, hogy bőségesen él a torkos, rekedtes megszólalással. A hang kissé haragos, kissé orrhangú, de ettől még megfelel ennek az albumnak a csúcsminőségű dallamos karakteréről alkotott elvárásoknak. Párhuzamokat lehet vonni egyfelől Jon Bon Jovival, Klaus Lessmannnal (Bonfire), sőt a Ratt énekesével, Stephen Pearcyval vagy a sokkterápia nagy öregjével, Alice Cooperrel is (Mickey hangszínében van valami „kölykösség”). Ahol lágyabban kell megszólalni, ott még Darell Whartonhoz (Dare) is közel kerül – ilyen például a Words Of Advice. Röviden: énekesi szempontból ennek a lemeznek semmi sem hiányzik. Más énekesi megközelítés viszont mást a rezgést és más energiát sugároz, mint Nick Workmannel tenné. Ez a sötét összetevő nála biztosan nem lett volna ott.
A „Memoirs” tehát a brit AOR-megközelítés hagyományába vési magát. Határozottan felpörgetett produkciót kapott, és ebben a tekintetben nem ismer tréfát. A gitárok mérgezően húzzák előre a szekeret, és nem hagynak maguk mögött foglyokat! Ne feledjétek, hogy mindeközben az AOR és a dallamos rock világában maradunk. Nem lehet nem hallani a kompozíciós stílust, amelyet a nyolcvanas évek Def Leppardjának erényeiből örökölt (megint csak például a Words Of Advice, meg a Never Lost That Feeling), a refrének kísérővokál-harmóniákkal való finom színezésével és a tipikus „mid-eight” átvezetéssel az utolsó refrén előtt. Egyúttal a 11 dalból álló album szerzői szempontból rendkívül változatos kaland, és egy pillanatra sem unalmas. Nincs rajta egyetlen töltelékdal sem. Hozzáadtak ugyan a végére három bónuszdalt, amelyek nem érik el az album 11 fő dalának színvonalát, de pont ezért viselik a „bónusz” előjelet. A „Memoirs” ezért nagyon kompakt, aprólékosan kidolgozott darab, amelyen nehéz szerzői botlást találni. Mickey Jones 2006-ban megjelent önálló stúdióalbuma, a „The Light Of Day” is egy csomó remek kritikát kapott, a zenész pedig az új Kick-album, a „Memoirs” ragyogó tartalma alapján többnyire kétségtelenül az új időkben is megőrizte nagy alkotói ihletét. A záró Nothing More To Say a „Memoirs” egyik alkotói csúcspontja, és elsőrangú bizonyíték arra, hogy Mickey Jones pontosan tudja, hogyan kell nagy stílusban lezárni egy albumot.
Amíg Mickey ilyen csábító rock ‘n’ roll riffeket farag, mint amilyen például a „bostonos” The Future Oursban rejtőzik, addig világos, hogy a Kick zenei tökéletességének története egyhamar nem ér véget. Reméljük csak, hogy a zenekarnak sikerül „felúsznia a mélyből”, a kereskedelmi érdektelenségből, és kilép egy-két turnéval a régi kontinensen, vagy legalább felkerül valamelyik jelentősebb hard rock fesztivál fellépői listájára a jövő évben. A „Memoirs” ugyanis többet érdemel, mint hogy csak úgy bemutassák a koncertszínpadokon. A tökéletes dallamos kidolgozottság, a pillanatok alatt libabőrt okozó pompás ragadozó erő kedvelőinek, vagyis minden AOR-megszállottnak a lelkükre kötöm, hogy feltétlenül nézzék meg ezt a lemezt. Nick Workman ide vagy oda. Jones éneke a „Memoirs”en kitűnően betöltötte a keletkezett űrt, és megmentette az albumot! Vele együtt pedig a Kicket is. Még egyszer mondom: üdv újra itthon, fiúk!
p.s.: Ha őszintén megkérdeztek, melyik a „Memoirs” albumon a személyes kedvencem, a Thrill Seeking Junkie című dalt azonnal kinevezném a Szlovén Köztársaság elnökévé! „Mérrrrrrgezően” fertőző az első másodperctől az utolsóig. Az a fajta szám, amelyből örökzöld sláger lett volna, ha a nyolcvanas években készül.
Felállás
Mickey Jones – ének, basszusgitár
Chris Jones – gitár
Olli Cunningham – billentyűk
Benjy Reid III. – dob
Produkció
Mickey Jones & Chris Jones
Dallista
1. Doesn’t Take Much
2. Thrill Seeking Junkie
3. Radio
4. Come Back
5. Urban Refugee
6. Round & Round
7. Words Of Advice
8. Highway To The Sun
9. The Futures Ours
10. Never Lost That Feeling
11. Nothing More To Say
12. The Miracle*
13. Devoted?
14. From This Day On*
*… az album bónuszdalai
