Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Arena
Kiadó: Verglas Records
Megjelenés: 2011
Értékelés: 5/5
A „The Seventh Degree of Separation”, amelyet a neo prog rock nagyágyúja, az Arena tagjai busás kamatokkal (ezt rögtön el is mondhatjuk) nem kevesebb, mint hat éven át érlelt, a „Pepper’s Ghost” (2005) régóta várt utódja. Ez a mestermű számos új mércét állított a 21. századi progresszív rock elé. Az album eredeti munkacíme „The Tinder Box” volt, később azonban más döntés született, így ez lett a lemez tizenharmadik, záró dalának „pusztán” a címe. A zenekar két vezéralakjának egyike, a billentyűs és vokalista Clive Nolan (egyben a Pendragon és a Shadowland tagja is), aki a szövegek szerzője és az aranzsmanok többségének megálmodója, még az album megjelenése előtt azt ígérte, hogy a lemez a lehető legsötétebb lesz. Ez így is illik egy olyan formációhoz, amely közismerten szívesen boncolgatja az egyén és környezete szemüvegén át a mind gyorsabban rothadó, modern és „fejlett” világunk komorabb szociológiai és pszichológiai oldalait.
Ezalatt a zenekar felállásában két fontos, szinte drámai változás történt. A hosszú évek óta éneklő Rob Sowden, aki figyelemfelkeltő énektudásával és karizmájával rendkívül népszerű volt a rajongók körében, a több mint tíz évnyi igen sikeres együttműködés után távozott. Helyére Paul Manzi ugrott be, a zenekar történetének immár negyedik énekese, aki nemcsak külsőre hasonlít Sowdenre, hanem hangja is hordoz bizonyos rokon vonásokat az elődével, noha határozottan egyedi a hangszíne. Nagyon nehéz, vagy inkább lehetetlen lenne beskatulyázni. Minden bizonnyal azokat nynyűgözi majd le leginkább, akik Sowden mellett Paul Wrightsont, az Arena harmadik énekesét is nagyra becsülik, hiszen Manzi hangjáról azt lehetne mondani, hogy afféle átmenet a két említett egykori tag között. Mindenesetre ez is egy kiváló énekesszerzemény.
Ian Salmon basszusgitáros is búcsút intett, és helyét a visszatérő Jon Jowittnak (IQ, ex-Jadis) adta át, aki utoljára „The Visitor” (1998) albumon volt az Arena tagja. A közkedvelt és technikailag kivételesen felkészült Jowitt, akit joggal tartanak a neo prog rock nemzedék egyik legjobb basszusgitárosának, magával hozza jellegzetes basszusgitáros dinamikáját, valamint extra karizmát és kiemelkedő humorérzéket is.
Aligha lepődik meg bárki a zenekar rajongói közül azon, hogy ezúttal is konceptalbumról van szó, Nolan szívének oly kedves, rendkívül mély témával: a lélek élet és halál közötti átmeneti állapotáról és az emberi tudat vándorlásáról a fizikai test halála után. A szövegek a lélek fokozatos elválásáról mesélnek a fizikai testtől, és arról, hogyan halad át a halál előtti és utáni tudatosság különböző fokozatain, például szellemi protoplazma, vagyis kísértet alakjában, ami a lélek és a test elválásának hetedik fokán következik be. Rengeteg a vallási áthallás és metafora is, amelyek nem is állnak olyan távol attól, amit a legendás Dante a pokolban, a purgatóriumban és a mennyországban tett skolasztikus útja során leírt. A lényeg végül az, hogy a léleknek az elválási folyamat közepén el kell döntenie, az utolsó pillanatban az életet vagy a halált választja-e. Ahogy az az Arena hosszú hagyományához illik, a komor koncepciót megfelelően sötét hangulat egészíti ki, amelyhez azért olykor ünnepélyességet is adnak a fenséges, epikus aranzsmanokkal, amelyekkel ezúttal sem fukarkodnak.
A zenekar az évek során rendkívül szilárd gerincet épített ki, amelyet a két eredeti tag, Nolan és a dobos Mick Pointer (ex-Marillion), valamint a gitáros John Mitchell (It Bites és számos más előadó) alkot. Ez a három tag kulcsfontosságú abban, hogy az Arena a „The Seventh Degree of Separation” lemezen is jól megkent gépezetként működik. Sajátosságuk egyebek mellett a kemény gitárriffek nem szerény használata, valamint a szimfonikus és a keményrockos elemek összehangolt keverése, ami miatt bizonyos prog metal rajongóknak is érdekesek lehetnek.
Manzi már a nyitó „The Great Escape” elején bebizonyítja, hogy – akárcsak az összes eddigi elődje, akik olyan énekeslegendák hallgatásán nőttek fel, mint Peter Gabriel, Peter Hammill és Fish – hangsúlyos érzéke van a teátralitáshoz és a melodrámához. Az album eleje szépen kiegyensúlyozott a melankolikus hangulat, Nolan pazar szimfonikus aranzsmanjai, Mitchell ütős gitárriffjei és a Jowitt–Pointer ritmusszekció dinamikája között. A „The Seventh Degree of Separation” az elődjével ellentétben valamivel kompaktabb album, a dalok többsége öt percnél rövidebb, és mindössze egyetlen szerzemény hosszabb hét percnél, ami azonban a legkevésbé sem csorbítja zenei-lírai mélységét.
A titokzatos „Rapture”-ben az ünnepélyes hangulat kezet fog a koszos gitárfrázisokkal és a Nolan billentyűs hullámvasútján fokozódó drámával. A „One Last au revoir”, amelynek szövegében a vándorló lélek elbúcsúzik a fizikai test utolsó „béklyóitól”, alkalom arra, hogy az Arena megmutassa, milyen látszólagos könnyedséggel lehet az egyébként bonyolult aranzsmanokból és ritmusokból szép, melankolikus-dallamos refrént kihozni, miközben Manzi énekbeli változatossága percről percre egyre jobban kibontakozik. A „The Ghost Walks” kétségkívül a zenekar történetének egyik legsötétebb alkotása, egyenesen hátborzongató nyitánnyal, amely mintha valami horrorfilmből szólna. A legtöbb prog rock megszállott füle ezen a ponton, a központi motívumon belül gyorsan észreveszi a ritmikai-hangulati rokonságot a klasszikus „The Steppes” című számmal, amelyet a Genesis egykori gitárosa, Steve Hackett jegyez. A szellem lírai útja azonban hamarosan egészen más, jóval ünnepélyesebb vizekre kanyarodik a fent említett klasszikushoz képest.
A „Thief of Souls” az album egyik legnagyratörőbb darabja: lassan építik a drámát, míg el nem érik a forráspontot, és be nem következik az időszerkezeti fordulat, rengeteg epikus aranzsmannal és Manzi újabb kiváló énekteljesítményével. Még jobban sikerült a remek „Close Your Eyes”, amely biztosan az Arena örökzöldjei közé kerül. Ez a kitűnő szerzemény, amelynek legjobb része a romantikus-hipnotikus refrén, olyan ritmikai finomsággal, a gitár és a billentyűk közötti dinamikával, drámai érzékkel és aranzsőri fantáziával épül fel, hogy a mai prog rock zenekarok oroszlánrésze megirigyelheti.
Az ütős „Echoes of the Fall”, az album legrövidebb darabját elsősorban Jowitt dübörgő basszusmenete, Mitchell „gonosz” gitárriffje és Manzi dühös hangkifejezése jellemzi. A fokozottan melankolikus „Bed of Nails” szövegében a lélek azt kívánja, hogy a halála után a hozzá legközelebb állók pozitív fényben emlékezzenek rá. Nolan úr fenséges szimfonikus aranzsmanjai és az emelkedő refrén koronázza meg, amely felragyogtatja az egyébként komor hangulatot. A kontemplatív „What If?” szám, amelyben a melankolikus akusztikus gitáraranzs ragadja magával a hallgatót, felveti a lélek kételyét, jól döntött-e, amikor végül, az élet és halál közötti átmeneti állapotban a halált választotta. A szöveg itt tágabb társadalmi problémákat is érint, amikor a lélek csalódottan ismeri fel, hogy az emberiség az anyagi bőség hajszolásában eltékozolta a lehetőségét, hogy elérje a „csillagokat”. A fenséges refrén a drámai felismerés közepébe talál, és az Arena tagjainak ismét sikerül „megidézniük” egy felejthetetlen hangulatot.
A „Trebuchet” – ez a francia eredetű szó egy középkori ostromgépet (katapultot) jelent – szimfonikus drámaisága gazdag mellotronos aranzsmanokkal és vokális teátralitással új dimenziókat nyit. A „Burning Down” ütős szerzemény, számtalan kihegyezett gitárriffel, a szimfonikus hullámzás közepén váratlan hangulatváltásokkal és ritmusváltásokkal, melyeket Manzi tajtékzó éneke irányít. A „Catching the Bullet”, amely valamivel több mint hét percével az album leghosszabb és legösszetettebb darabja, egyben az egyik legjobb is rajta, ezzel folytatva az Arena régi hagyományát a záró eposzokkal. A drámai, feszült hangulat fokozását ezúttal is rendkívül finom módon oldják meg ünnepélyes szimfonikus aranzsmanokkal, a gitárriffek temperamentumos csiszolása mellett, amelyeket végig remekül köt össze Manzi gazdag énekregisztere. Nolan itt valamivel több szólót is megenged magának, mint a legtöbb másik számban, miközben Pointer tüzes dobfutamokkal ismét meggyőzően bizonyítja, hogy még korántsem „vén cserép”. Mitchell is gazdagítja az általános drámaiságot egy gasztronomikus, a teljes hangzáskollázsba kivételesen szépen illeszkedő gitárszólóval.
A záró „The Tinder Box”, az album melankolikus csúcspontja, amely zongorával indul, a lélek zárszava, illetve felismerése, hogy ott, ahová érkezik – legyen az örök béke vagy a túlvilág –, minden bizonnyal jobb lesz, mint amikor a fizikai test foglya volt. A záró versszakban a zenekar még egy kisebb utalást is megenged magának saját magára, ami manapság ritkaság a zenei világban, az ő fajtájuk jellegzetes angol fekete humorát ismerők számára viszont semmi szokatlan.
Még egy konceptalbum, még egy mestermű az elmúlt évtized legjobb neo prog rock zenekarától, egyúttal a progresszív rock egyik legfenségesebb teljesítménye 2011-ben. Az Arena ismét lesöpörte a „konkurencia” szinte egészét, és olyan albumot alkotott, amelyről még sokáig számos élénk, „magas szintű” vita fog folyni. Ha minden következő lemezük olyan jó lesz, mint az előző, mesterműszinten, akkor mindenképp megéri ismét kivárni újabb hat évet, bár a „The Seventh Degree of Separation” azt az érzést kelti, hogy a zenekart új alkotói lendület és frissesség járta át, ezért a következő stúdióalbum valószínűleg hamarabb megjelenik, mint ahogy a többség gondolná.
Felállás
Paul Manzi – ének
Clive Nolan – billentyűk és vokál
John Mitchell – gitár és vokál
John Jowitt – basszusgitár és vokál
Mick Pointer – dobok
Producer
Clive Nolan
Számlista
01. The Great Escape
02. Rapture
03. One Last Au Revoir
04. The Ghost Walks
05. Thief Of Souls
06. Close Your Eyes
07. Echoes Of The Fall
08. Bed Of Nails
09. What If?
10. Trebuchet
11. Burning Down
12. Catching The Bullet
13. The Tinder Box
