Előadó: Bonfire
Kiadó: LZ Records
Megjelenés: 2008
Értékelés: 1.5/5
A „Double X” (2006) után, amely a „Free” (2003) fényében nagyon szép „come back” lemez volt, a fiúk úgy döntöttek, hogy eljött az ideje valami teljesen újnak. Ebbe maga a színház lódította bele őket a „szülővárosukban”, Ingolstadtban, ahol megkérdezték a srácokat, benne lennének-e, hogy a Bonfire megzenésítse az első európai melodrámát, a „Die Räuber”-t, amelyet Friedrich Schiller írt, és két fivér, Karl és Frantz történetét meséli el. Karl szabad szellem, a német Robin Hood egyfajta változata, ráadásul jóképű is, a bátyja viszont a tökéletes ellentéte, ami magából a nevelésből fakad: apjuk, Maximillian már az elején különbséget tett közöttük az atyai szeretetben. Frantz ezért hideg, racionális figura, elfojtott érzelmekkel, kizárólag a hatalom és a pénz érdekli. A „The Räuber” a korabeli német társadalom bírálata.
Mit szóltok ehhez? Hard rock banda koncepcióalbummal. Furcsa, nem? Mindenesetre minden jogos joguk megvan hozzá, még ha egy új gyerekcipő-reklámot zenésítenének is meg. Igaz, hogy egy hard rock zenekarnak nehezebb egy történet hangulatát zenével életre kelteni. Persze sokat számít a történet és maga a banda „intellektusa”, de ebben azért előnyben vannak a progresszív rock és a progresszív metal csapatok. A Bonfire is így gondolta eleinte, és egy emberként kiáltották: „Utáljuk a színházat!” Aztán mégis az történt, hogy azonosultak a koncepcióval, és 14 dalon keresztül zenésítették meg! Az azonosulás olyan erős volt, hogy kettő közülük németül szól. Ha hozzávesszük a nyitó The Räuber instrumentalt és a negyedik helyen álló The Oath-ot, az elemzésre érdemes igazi dal a szokásos 10 marad.
Hát igen, egy történetnek egésznek kell lennie. Az anyagon látszik, hogy ami szépen nem ment, azt erőszakkal passzírozták össze. Hihetetlen, mennyire nem való a német nyelv a rockzenéhez! A Blut Und Todt és a Lass Die Toten Schlafen is kényelmetlen Claus Lessmann számára, akinek lerobbant hangja, amely mára szigorúan az orron át történő elgyötört gargalizálásra egyszerűsödött (ha szabad egy kicsit pimasznak lennem), még tovább szűkíti a mozgásterét a dallamkeresésben, pedig a hard rockban az énekesnek éppen ezt kell hoznia. A kemény „R”? Horror. Ráadásul mindkét német dal refrénjéhez csatlakoznak a kórusban éneklők is, és az embernek az az érzése támad, mintha egy csapat megőrült hobbit tombolna vele valami német sörözőben, miközben együtt zabálják a sörkolbászt…
Az album akaratlanul is két minőségi részre szakad. Az elsőben a Bonfire még jogosan az az igazi, kemény hard rock harcosokból álló csapat, és a lemez a Bells Of Freedom és a Refugee Of Fate rohamdalaival teljesen igazolja a megszokott színvonalukat. A Love Don’t Lie sikerült ballada, amelyet az album egyik fényes pontja, a Black Night követ, ahol a fiúk bombasztikus atmoszférát teremtenek. A gond a második részben jön, vagyis a Hip Hip Horray és a Father’s Return közötti dalsorban. Míg a Hip Hip Horray úgy van felépítve, hogy már csak egy hajszál hiányzik ahhoz, hogy a The Dubliners magáénak érezhesse, addig a hangulat teljesen elpárolog a középszerű Do You Still Love Me és Let Me Be Your Water balladák alatt. Szerencsére a The Good Die Young visszahozza a reményt. Igazi Bonfire-rocker, klasszikus felépítésű, a koncerteken tomboló tömegekre szabva. Kolomp, közepesen gyors tempó, rá kacérkodó, kidolgozott riffáradat és ragadós refrén. A koncepció folytatásaként itt van még a Time, nagyon közhelyes motívummal, teljesen jellegtelen, számtalanszor lemásolt dal, de Ziller érdekes „slide” szólójával, és végül a záró töltelék, a Father’s Return, amelyet „ijesztő” mennydörgés, eső és egyéb morajló zajok kísérnek, és ez a mindig derűs, mosolygós Bonfire kezében valahogy elvizesedik a drámaiság megfestésében.
Szép dolog, hogy az érett korú urak új zenei kihívások mellett döntenek. De a „The Räuber” messze van az elődtől, a „Double X”-től (2006). Afféle közbeeső kísérlet, alig a felével azoknak a valódi Bonfire-daloknak, amelyeket egy ilyen neves bandától elvárunk, és ezért hamar el is felejtjük, miközben várjuk az új klasszikus hard rock lemezüket. Nyilvánvaló, hogy a fiúk nagyon gyorsan dolgoztak a koncepció anyagán, hogy a koncepcióválasztás ötlete nem az ő kertjükben termett, és sajnos az album azt is bizonyítja, hogy a Bonfire srácai a sokféle hangulat felvonultatásához (legalábbis ennél a választott koncepciónál, ha nem általában) rendkívül tehetségtelenek. A „The Räuber” tényleg csak a Bonfire legnagyobb rajongóinak való. A többiek inkább tegyék fel a „Don’t Touch The Light” (1986), a „Ready 4 Reaction” (1987) vagy a „Point Black” (1989) lemezt, és várják az együttes új albumát.
Felállás
Claus Lessmann – ének
Hans Ziller – gitár
Chris “Yps“ Limburg – gitár
Uwe Köhler – basszusgitár
Jürgen “Bam Bam“ Wiehler – dob
Produkció
Claus Lessmann & Hans Ziller
Dallista
1. The Räuber
2. Bells of Freedom
3. Refugee Of Fate
4. The Oath
5. Blut und Tod
6. Love Don’t Lie
7. Black Night
8. Hip Hip Hurray
9. Do You Still Love Me
10. Let Me Be Your Water
11. Lass die Toten schlafen
12. The Good Die Young
13. Time
14. Father’s Return
BónuszdalOK:
15. Love Don’t Lie (Acoustic Mix)
16. Do You Still Love Me (Acoustic Mix)
17. Hip Hip Hurray (German Version)
Az album hossza: 71.09
