Előadó: Leverage
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2008
Értékelés: 4/5
Leverage! Finnek! Bevált sablonjukhoz ragaszkodnak, amit rendkívül nehéz jellemezni. Nagyjából szimfonikus hard rocknak mondanánk. De a duplalábdob szórványos kitöréseinél a mérleg nyelve szívesen billen a „metalosság” felé, máskor meg váratlanul, főleg a dalok középső részeibe lopakodik be a ritmustörés, ami egyébként nagyon ritka, de a Leverage ezekkel a trükkökkel is bizonyítja, hogy tud progresszív lenni (pl. a King Of The Night és a Hellhorn középrészei). Azért odáig nem mennek el, hogy „progresszív” hard rocknak kiáltsuk ki őket.
Ami koronaként még rátesz a Leverage-re, az Pekka Heino kivételes hangja. Ideális hard rock énekhang. Bármilyen hard rockhoz, AOR-hoz és mindenhez, ami a kettő között van. Erős, tiszta, minden hangfekvésben kifejező, és elképesztően alkalmazkodik a legkülönfélébb hangulatokhoz (a remek záró power balladában, a Learn To Live nagy refrénjében hihetetlenül érzelmes, meleg és kifinomult tud lenni). Érdekes, hogy a stílus, amit a srácok művelnek, a közepes tempójú daloknál ég a legjobban. A riffek a ragadozó produkcióban erősen előtérbe vannak tolva, és megőrzik az élénkséget, a hátteret a billentyűk szimfonikussága tölti ki, a basszus kitűnően kidolgozott, a dobok igazi ágyúhangzásúak, és szellemes változatosságot hoznak, ami olyan ideálisan illeszkedik az alapvető sablonos kiszámíthatóságba, hogy a Leverage-nek véletlenül se csússzon ki a keze közül a dolog, és így tökéletes hangzási egyensúly jön létre.
A Shadow in the Rain érdekes módon a legkevésbé sikerült dal az albumon. Persze az album leggyorsabb számát tették az elejére. Egy-kettő-három-négy, és gáz. Az őt követő King of the Night alapriffje sokkal érdekesebb, a dal pedig a refrénben nagyobb adag epikusságot hoz. A harmadik szám, a Stormchild viszont egyszerűen ideális arra, hogy a zenekar stúdióbeli szerzői és előadói erényei együtt megmutatkozzanak, amikor szalagra kell rögzíteni őket. Közepes tempójú dal progresszív riffel, a hátteret a drámaiságot hozó billentyűhang tölti ki, a csúcspont pedig maga a bombasztikus refrén, ami egyszerű, de az ultramelodikájával és húsos produkciójával játszi könnyedséggel futtatja végig a hideget a hátadon.
A Leverage a „Blind Fire”-on is megtartotta azt a finom mechanikát, amellyel kompakt dalokat építenek kidolgozott előrefrénekkel, a drámai atmoszféra fokozatos növelésével a refrének felé, ahol a számok csúcspontokban robbannak (a Mister Universe melodikus tökéletességében gyakorlatilag egyenlő a tökéletesség jelzőjével).
A Heikkinen/Spoof páros szólózása kiváló. Összhangban van, kidolgozott, és szervesen ül a kompozíciókban. Malmsteen, csak félj! És ahol Malmsteen, ott a klasszika, de innen nem áll messze (nahát!) Ritchie Blackmore sem (bár nagyon alacsony adagokban). A Hellhorn az album azon pontja, ahol a Leverage gyanúsan a hatalmas Rainbow felé kanyarodik, ugyanakkor olyan jegyeket ad hozzá, amelyeket a Masterplan is magáénak tudhatna Jorn Lande idejében (produkció, billentyűk). Ha már Lande: nem árt megemlíteni, hogy Heino minőségben teljesen egyenrangú vele. A Hellhorn előrefrénjében az énekben még Gillan is hallatszik (persze ultraadag élénkítőszerrel). A Hellhorn az album csúcsa, bár valójában nehéz csúcsot találni rajta, annyira egyenrangúan állnak egymás mellett a dalok.
Az album második felében aztán még több hely jut a drámának. A Don’t Touch the Sun újabb ütős ballada, keleties billentyűs beütéssel! Tökéletesség modern köntösben, a Whitesnake (énekdallamok) és a Rainbow (billentyűk, ritmus, riffek, az első szóló) örökségének érintésével. A Run Down the Hell az album második és utolsó rohamdala (a nyitószám mellett). A középső része teljesen „malmsteenes”, a két gitáros között kivételes párbeszéddel, amit szupergyors (de filigrán) pontossággal kimért hangsorozatok közvetítenek.
Az albumot tulajdonképpen két lassabb szám zárja, amelyek ismét a melodikus tökéletességben brillíroznak. A sötétebb Heart Of Darkness eleje gyanúsan emlékeztet a Deep Purple Soldiers Of Fortune című számára, de ennyi is az egész, mert a Leverage a folytatásban újra teljesen önmagát mutatja. Ezt követi az ünnepélyes záró Learn To Live, ami kerekre zárja ezt a lenyűgöző albumot.
A Leverage nem tipikus finn zenekar, azon kívül, hogy a munkájuk során minden lapot a dallamra tesznek fel. Nem ismerik a vékony, Stratovarius-féle „filteres” produkciót, és nem zargatnak szintetikus billentyűszólókkal. Újkori hard rockerek, kivételes lendülettel. Mégiscsak skandinávok. A skandinávok pedig manapság a hard rockban a legerősebbek a bolygón, ami az új zenekarokat illeti, amiket a skandináv térség újabban kitermel. Itt történik valami. A skandinávoknál pedig nincs helye felszínes összecsapott munkának. Minden általában a legapróbb részletig tökéletesre van csinálva. A Leverage-et megszeretik majd mindazok is, akik nagyra tartják a skandináv progresszív metal rohamos fejlődését (a Platitude, Darkwater, Circus Maximus, Seventh Wonder, vagy akár a kicsit komplexebb Mind’s Eye), és azok is, akik a „szimfonikus” hard rock burjánzását szeretik (Allen/Lande, Starbreaker, Codex, Work Of Art, The Poodles, Brother Firetribe). A „Blind Fire” a melodikus tökéletesség kisiskolája. Mindenkinek, aki az ütőerő, a drámai atmoszféra és a dallamosság ideális egyensúlyát keresi, egy leheletnyi komplex prog metal ihletéssel! Kötelező megvenni a „Blind Fire”-t!
Amikor ezek a forró vérű finnek két éve kiadták a remek bemutatkozó lemezüket, a „Tides”-t (2006), természetesen egy pillanat alatt az egekbe szöktek az elvárások azzal kapcsolatban, mi lesz a folytatás. Másfél év sem telt el, és a srácok már hozzák is az első lemez utódját. Tényleg gyorsak. És mégis, vajon a „Blind Fire” hozta az első album szintjét?
Igen. Minőségben (hangzás és ötletek terén) teljesen egyenrangú. Tehát ezúttal is tele van lendülettel, fantáziával és szellemességgel! A „Blind Fire” megerősítette azt, amit a srácok az első lemezzel megmutattak. Egy kvintettről van szó, amelynek tagjai kivételes zenészek, akik a filigrán iskolai drill mellett persze azzal is rendelkeznek, ami a zenében a legkeresettebb. A kompozícióik valóban az övéik. Mindent pedig az összhang és az ihlet ment meg, amiből a Leverage-nél nincs hiány. Lényegtelen, de azért: ilyen kiváló zene sokkal jobb borítót érdemelne.
Felállás
Pekka Heino – ének
Tuomas Heikkinen – gitár
Torsti Spoof – gitár
Marko Niskala – billentyűk
Pekka Lampinen – basszusgitár
Valtteri Revonkorpi – dob
Produkció
Torsti Spoof, Tuomas Heikkinen & Jari Mikkola
Számlista
1.Shadow In The Rain
2.King Of The Night
3.Stormchild
4.Sentenced
5.Hellhorn
6.Mr. Universe
7.Don’t Touch The Sun
8.Run Down
9.Heart Of Darkness
10.Learn To Live
Az album hossza: 53.00
Az album értékelése: 9/10
