Előadó: Nick Cave & Warren Ellis
Kiadó: Mute Records
Megjelenés: 2009
Értékelés: 4/5
A „The Road” egy olyan film, aminek már 2008-ban meg kellett volna jelennie. Rendezője ismét John Hillcoat, akárcsak a „The Proposition” esetében, amelyhez Warren Ellis és Nick Cave szintén szállított zenei alapot. A túlélésért vívott harc, a „The Road” alapmotívuma pedig arra ösztönözte a két zenészt, hogy a film zenéjét nagyon közel vigyék a „The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford” soundtrackjéhez.
Nick Cave és Warren Ellis remek társak. Évek óta ismerik egymást, elválaszthatatlan munkatársak, és kevés zenei titok maradt köztük. Aki ismeri Nick Cave rockzenei életművét, tudja, hogy ezt a zenészt mindig az élettel és a halállal kapcsolatos témák vonzották. Munkái nem rózsaszínűek, mindent fekete lepel és végső pusztulás borít. A fény sugarai ebben a hangulatban csak alkalmanként kukkantanak be. Nick Cave már lelkileg, legmélyén sem áll messze a „világ végétől”. És a The Road zenéje sem áll tőle túl messze.
A „The Road” egy poszt-apokaliptikus víziójú film. Egy valódi bibliai prófécia léptékű katasztrófa misztériuma elnyeli az emberi civilizációt. A túlélők rémtörténetében, akik céltalanul bolyonganak a halott bolygón, ételért ölik egymást, és ebben a maniérban egymást is megeszik, ott van egy apa (a dán színész, Viggo Mortensen) és a fia (Kodi Smit-McPhee) is, akik a puszta fennmaradásért küzdenek. Van még túlélés, vagy nincs? Van egyáltalán értelme életben maradni? És végül: mi számít ilyen helyzetben egyáltalán túlélésnek? Erőszak, kegyetlenség, Isten haragjának végzetes keze és vágyakozás a megváltásra. Egy csúcspont, ami Nick Cave-nek egyenesen testhezálló.
A zenét végig a sötétség és a fény játéka hatja át. Persze ezúttal határozottan a komor árnyalatok sorjázása felé billenve, amelyeken csak olykor dereng át egy-egy elveszett fénysugár. Ha az nyitódal, a Home meg is idézi az otthon küszöbének melegségét és biztonságát, a címadó dal már „kijavítja” ezt a benyomást, és Warren Ellis törékeny hegedűjének meg a mélyen zengő zongorahangoknak a kettősében olyan útra indulunk, amelyet finom fátyolként végig a vágyakozás érzése lengi körül azután, amit elveszítettünk, és ami mindig a legdrágább volt az életben. Valójában ebben rejlik az ilyen filmzenék ereje. Minél inkább finom, törékeny zenei kollázsokból épülnek fel, amelyek közvetlen, minimális, természetesen csengő gesztusokra támaszkodnak, annál inkább megérintik a szívet, és annál erősebb érzelmeket ébresztenek. A Storytime tovább viszi a The Roadban felsorakoztatott hangulatokat, de a dolog hamar megfordul, amikor a The Cannibals mélyen belevágó kontrasztot mutat be a megvadult törzsi ritmusok (zsákmány utáni hajsza) és a maró, disszonáns hegedűk között, amelyek teljes káoszra és zűrzavarra figyelmeztetnek, olyanra, amilyet az emberiség korszakában senki nem merészelt volna álmában sem elképzelni. A civilizáció összeomlása és teljes leértékelődése.
A kollázsok egyszerűen épülnek fel, mezítelenek, és semmit sem rejtegetnek. Szégyen nélkül. Az egész a vágyakozás érzésének sorjázása, amely időnként a remény szalmaszálában talál kiutat, azokban a pillanatokban, amikor a napmeleg sugara átsüt a zenén. De ez a felragyogás pillanatnyi, múlékony, és kifejezetten szorongatónak hat, mert az illúzió valódi esszenciája kíséri, és ebből a szempontból az üres „önkínzás” az emlékekkel, amelyek a múltban tartják az apát és a fiút. Ellis és Cave, a két mester ilyen módon, különösebb erőlködés nélkül oldja meg a filmforgatókönyv által eléjük tett minden helyzetet.
A film pontja pedig, amikor a fiú megkérdezi az apját: „Apa? Milyen színű a tenger?”, mire az apa azt feleli: „Nem tudom. Valamikor kék volt!”, nem is jellemezhetné jobban egy olyan cél keresését, amely talán már nem is létezik.
A zene összességében egyébként ismétlődő, ezért nem várhatunk izgalmas váltásokat a feldolgozásokban vagy forradalmian megkomponált zenei kísérleteket, amelyek valami különösen művészit, izgalmasat, frissen csengőt, még sosem hallottat kínálnának. A filmzene önmagában szikár, és film nélkül nagyon szívesen csak Nick Cave életművének legszigorúbb rajongói fognak majd hallgatni rá. Bár sokkal másképp van hangszerelve, mint ahogy Nick teszi stúdióalbumain a Bad Seeds-szel, az ismerős morbid vibráció biztosan nagyon otthonos lesz nektek. Minden Nick Cave-féle zenei pecsét rajongójának szól. A teljes pusztulás fizikai állapotát tükrözi, amelyet a túlélésért vívott harcként élünk meg (komor, sötétbe burkolt atmoszféra), e forma mélyén pedig finom pillanatok rejtőznek, amelyeket az érzelmek szülnek, és amelyek a remény sugarát teremtik meg. A filmzenén keresztül, akárcsak magán a filmen. A „The Road” zenei alapja tehát elérte alapvető célját.
Felállás
Nick Cave – gitár, zongora, hangszerelés, ének
Warren Ellis – zongora, gitár, hegedű, hangszerelés
Produkció
Nick Cave & Warren Ellis
Számok listája
1. Home
2. The Road
3. Storytime
4. The Cannibals
5. Water And Ash
6. The Mother
7. The Real Thing
8. Memory
9. The House
10. The Far Road
11. The Church
12. The Journey
13. The Cellar
14. The Bath
15. The Family
16. The Beach
17. The Boy
