Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Savatage
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1989
Játékidő: 52:25
Értékelés: 4.5/5
A „Gutter Ballet” albummal a legendás amerikai proghe metalosok, a Savatage pályájuk egyik legnagyobb fordulópontjához érkeztek (a történetükben egyébként nem volt belőlük kevés), és végleg belelépett a melodikus metal jóval progresszívebb, kifinomultabb, szimfonikusabb világába. Ezeknek a tulajdonságoknak köszönhetően a „metal agyvelővel” rajongói körében a mai napig rendkívül nagyra tartják őket. A szimfonikus törekvéseket már a remek előd, a „Hall Of The Mountain King” (1987) is jelezte, amellyel végre sikerült kitörniük a metal underground világából, a „Gutter Ballet”-vel azonban még egy lépést előreléptek, és gyakorlatilag lefektették a felismerhető Savatage-hangzás definícióját.
A testvérpár, Jon és Criss Oliva, vagyis a zenekar vezetői és alapítói e nagyra törő projekt előtt egyre inkább komolyan vették a hiperaktív producer, Paul O’Neill ötleteit. O’Neill széles zenei érdeklődésével és a klasszikus zene iránti szeretetével arra ösztönözte őket, hogy a Savatage hangzásába egyre több szimfonikus hangszerelést és operettszerűen felépített vokális harmóniát szőjenek, amelyek sok mindenben a legendás Queen hagyományából merítettek.
A színpadias, szimfonikus irányvonalhoz az ihletet állítólag az Az operaház fantomja című musical megtekintése adta, amelyet O’Neill javaslatára néztek meg, miután ő döbbenten megállapította, hogy addigi kulturális horizontjuk nem terjedt túl a meztelen nőcskékkel teli erotikus magazinokon. Ráadásul a „Gutter Ballet”, amelynek eredetileg „Temptation Revelation” lett volna a címe (ez végül az egyik dal neve lett), bevezette a Savatage kedvelt gyakorlatát, a konceptalbumok készítését. A koncepció itt csak a záró, háromrészes szvitben található meg.
Jon énekben ebben az időszakban gyakorlatilag élete formájában volt, hiszen a következő években rohamosan elkezdte elveszíteni a hangját, ami szinte végzetessé vált további énekesi pályájára nézve. Az alacsony, érdes hangoktól a magas, visító fekvésekig terjedő hangterjedelme az érzelmi kifejezőerejét tekintve szinte ijesztő volt, miközben szokás szerint a legmeggyőzőbb akkor volt, amikor legmélyebb érzelmeit fejezte ki azokban a rövid pillanatokban, amikor tiszta hangon énekelt.
Emellett a hangját jóval színpadiasabb és operaibb módon kezdte használni. A szerzemények oroszlánrészét és néhány szöveget is egy pszichiátriai kórházban való lábadozása közben írta, ahol az album utolsó három dalához is megkapta az ihletet; ezek alkotják a konceptszvitet. O’Neill írta a szövegek zömét, és ő adta a címadó dal címét és koncepcióját is, amely a következő, teljesen konceptuális albumuk, a „Streets” (1991) csírájává vált.
Criss ismét igazolta, hogy a melodikus metal egyik legjobb gitárosa, hiszen egész sor viszonylag újszerű gitárfrázist és szólóbetétet vonultatott fel. Hogy tehermentesítsék, felvették a akkor mindössze 20 éves ritmusgitárost, Chris Cafferyt, aki már az 1987-es koncertturnén csatlakozott hozzájuk, a közönség szeme elől elrejtett ritmusgitárosként. Caffery gond nélkül elfogadta a statiszta szerepet a színpadon, és gyorsan Criss legjobb tanítványává vált, ezt pedig pályája folytatásában teljesen be is bizonyította. Criss tragikus halála után ugyanis ő lett a helyettese és ezzel a Savatage fő gitárosa, addigra pedig már alaposan kicsiszolta a technikáját. Az albumot követő turné végén, amelyen a ritmusgitár mellett billentyűn is játszott, több évre felfüggesztette az együttműködést a zenekarral, de Jonnal végig szoros kapcsolatban maradt, és vele dolgozott a Doctor Butcher projektben.
Néhány dal már az új, szimfonikus-színpadias irányt tükrözi, közben azonban még mindig akadnak rövidebb, agresszívabb szerzemények, alapvetőbb heavy metal fogásokkal, amilyenek a nyolcvanas évek nagy részében a hangzásukat meghatározták. A katonai helikopterek militarista zaja és a harci ritmus, amely a háborúellenes kirohanás, az „Of Rage And War” felvezetését adja, már ilyen példa, hiszen kifejezetten agresszív albumnyitányról gondoskodik. Ehhez az oroszlánrészt Jon tajtékzó éneke és Criss ütős, mégis változatos riffjei adják. Jon haragja a háború kutyái ellen a refrénben csúcsosodik ki, amelyben egy pikáns, de itt rendkívül találó szót is bevetettek, a SOAB kezdőbetűivel.
A címadó dallal már megérkezik az album egyik csúcspontja, egy olyan szerzemény, amelyről nyugodtan el lehet mondani, hogy maga a Savatage színpadias-zenekari hangzásának definíciója, amely az összes későbbi lemezüket meghatározza. Jon zongorán először kifejezetten melankolikus-romantikus hangszerelést épít fel, majd pompás átmenettel egy szimfonikus, folyamatosan fokozódó szakasz következik, amely egyszerre táplálkozik Criss intelligens riffelésén és ízléses zenekari hangszerelésein. Jon éneke fenomenális minden lehetséges színpadiasságában. Az a képessége, hogy titokzatos és egyszerre romantikus hangulatot varázsoljon, mindenképpen rendkívüli. Ez az epikus méretű mestermű a Savatage-ot egyedi, de viszonylag homályos heavy metal zenekarból végleg a progresszív metal bajnokává avatta.
Hasonló hangzásvilágban és drámai hangulatban készült a remek instrumentális szám, a „Temptation Revelation” is, amelyet pompás zenekari hangszerelések és Criss kiváló gitárszólója jellemez. Ezután jön a történetük egyik legjobb darabja, a felejthetetlen power ballada, a „When The Crowds Are Gone”, amely egyben az egyik legmélyebb szerzeményük is. A kecses, kifejezetten törékeny zongoradallamot ütős riff és színpadias futamok betörése követi, majd megszólal Jon szokatlanul megindult éneke. Azon túl, hogy néhány fenséges énekregisztert is elér, nyugodtan elmondható, hogy ezúttal a lelkét és a szívét is beletette az éneklésbe. Jon ezt a remekművet Criss halála után a tragikus sorsú gitáros emlékének ajánlotta, és többször mondta, hogy azóta a dal előadása közben gyakran az az érzése, mintha a testvére szelleme leszállna az égből, és hálásan megveregetné a vállát. Jon amúgy régóta ismert mélyen vallásos emberként, így az ilyen kijelentések nem szokatlanok tőle.
A „Silk And Steel” romantikus, akusztikusgitáros instrumentális, Criss művészi pásztori akkordjaival, amely megmutatja, milyen kivételes érzéke volt ennek a kiváló gitárosnak a különféle játékstílusokhoz, és hogy könnyedén megtalálta volna a helyét más irányokban is, a metalon kívül. A „She’s in Love”-val a Savatage visszatér hagyományos heavy metal hangzásához, vagyis a dalt felcsavart riffelés, Wacholz romboló dobátvezetései és Jon tajtékzó visítása jellemzi (ezt az énekstílust akár „rémkiáltásoknak” is nevezhetnénk). A szöveg szintén a régi, „kulturálatlan” módon készült, amilyen a következő albumra gyakorlatilag teljesen eltűnik. A „Hounds”, amelyben Jon ismét hihetetlen átmenetet hajt végre a tiszta énektől az érdes visításig, visszatérés az összetettebb vizekre, de a lázadó ütősség megtartásával. A melankolikus gitárvonalak és a háttérben finoman lebegő billentyűfüggönyök gondoskodnak arról, hogy a dal az album egyik legjobbjaként maradjon meg az emlékezetben.
A „The Unholy”-t melodikus gitárfrázisok és gyors, szinte brutális tempó összefonódása jellemzi, amelyet Wacholz dupla lábdobbal fokoz. Jon újabb remek énekteljesítményt nyújt, amelyben az őrület és a pimaszság keveredik. A kiváló záró füzért, amelyet sorrendben a „Mentally Yours”, a „Summer’s Rain” és a „Thorazine Shuffle” alkot, egy diszfunkcionális szereplőről szóló konceptszvit adja. A szvitet részben Jon és pszichiátriai kórházi tapasztalatai ihlették, és ez adta az alapot a további konceptprojektjeikhez.
A „Mentally Yours” Jon pszichiátriai klinikán átélt téveszméire utal, a „Thorazine Shuffle” pedig az amerikai egészségügyi rendszer általános korruptságáról mesél, ahol az orvosok szándékosan tömik a betegeket thorazin nyugtatóval, hogy azok aztán függővé váljanak, és a nagy gyógyszeripari vállalatok kísérleti nyulaivá legyenek. E két említett szerzeményt, amelyeket többnyire klasszikus, megélezett riffelés, agresszív tempó és mániákus visítás jellemez, a melankolikus ballada, a „Summer’s Rain” köti össze, amelybe Jon ismét legmélyebb érzelmeit és a nehéz napokról szóló emlékeit önti bele, amelyeket a pszichiátriai „cellában” töltött, miközben a háttérben Criss síró gitárfutamai hömpölyögnek.
A „Gutter Ballet” albummal a Savatage újabb sikeres lépést tett a hangzásbeli átalakulás útján, és lassan egy jóval szimfonikusabb vizekre evezett: összetettebb dallamokat, hosszabb szerzeményeket és különféle énekstílusokat vetett be. A korai albumaikat meghatározó alapvetőbb heavy metal formákkal szemben új, érezhetően gazdagabb hangzásukkal rengeteg új követőt sikerült szerezniük. Az album néhány dalnak köszönhetően, amelyek könnyedén szerepelhettek volna az előző öt lemezen is, még mindig kissé átmeneti jellegű, de másrészt csodálatos hidat képez a régi és az új Savatage között. Ezzel a nagyszerű teljesítménnyel kétségkívül megalkották első mesterművüket, amely a mai napig joggal élvez halhatatlan státuszt a melodikus metal rajongói között.
Felállás
Jon Oliva – ének és zongora
Criss Oliva – gitár
Steve Wacholz – dob
Johnny Lee Middleton – basszusgitár
Chris Caffery – gitár és billentyű
Produkció
Paul O’Neill
Számlista
1.Of Rage and War
2.Gutter Ballet
3.Temptation Revelation
4.When the Crowds Are Gone
5.Silk and Steel
6.She’s in Love
7.Hounds
8.The Unholy
9.Mentally Yours
10.Summer’s Rain
11.Thorazine Shuffle
