Előadó: Empire
Kiadó: AOR Heaven Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 2.5/5
Az Empire kiadja a „Trading Souls” (2003) utódját! Ez az a zenekar, amely felkelti majd a késői Black Sabbath összes rajongójának figyelmét, vagy ha kicsit felületesen foglalom össze, mindazokét, akik szeretik a „sabbathos” albumokat, amelyeken Tony Martin áll a mikrofonnál. Az egykori „sabbathosok” közül ezúttal is társa az Empire-ben a kiváló basszusgitáros, Neil Murray (ő egyébként ex-Whitesnake), a dobok mögött ismét Andre Hilgers (Silent Force, Axxis) ül, a dallamok fő kovácsa pedig továbbra is a Majesty tagja, Rolf Munkes (gitár, billentyűk). A „The Raven Ride” lemezen tehát ezúttal nincs ott a billentyűs Don Airey (Deep Purple). Röviden: olyan zene ez, amely alapjaiban nem áll messze a Black Sabbathtól, és az új Empire-album is hű marad ehhez a hagyományhoz.
Ha közelebbről megvizsgáljuk a „The Raven Ride”-ot, a legjobb, ha az albumot egészében hallgatjuk, hiszen 45 percen át nagyon hasonló hullámhosszon mozog. A produkció kifinomultabb a klasszikus „Martin-korszakos Black Sabbath” lemezeknél, nagyobb adag szimfonikusságot, epikusságot és több tiszta, klasszikus fogást hoz a dallamokba, ami a gitárszólókat és az átvezető részek dallamait illeti, amelyekben az arab skálák használatának köszönhetően igazán magasztos hangulatú kiugrások is akadnak. A billentyűk Martin éneke mellett a legsabbathosabb elemek. Az album közelebb áll például Martin „Scream” című szólólemezéhez, de semmiképp sem lő át annyira a „spagetti hard rock” irányába, mint amit Martin a Giuntini Projectben művel. Félhangos, komor, „doomos” csavarokat gyakorlatilag nem találsz rajta, kivéve a „gonosz” Devil Speaks Sinner Cries című dalt, ahol Martin a refrénben ördögien magasan visít, mint Bruce Dickinson (Iron Maiden) a nyolcvanas évek elején.
Éppen ez a nagyobb adag pompa távolítja el az albumot eléggé a Black Sabbath örökségétől ahhoz, hogy a „The Raven Ride”-ot ne nevezhessük tipikus klónnak. A dalokat kifejezően megkomponált gitárriffek díszítik, amelyek „elsőre” beleülnek a fülbe, ellensúlyként pedig ott a lemezen az ágyúszerű ritmusszekció, amely nem tündököl olyan nyers erővel, amilyet például Powell, Rondinelli vagy Appice vitt a „sabbathos” albumokra. Ebbe a kombinációba tökéletesen illeszkedik Martin erős, rozsdamentes acélból kovácsolt, ultradallamos hangja, amely újra bizonyítja, hogy a zenei pályafutása évei alatt egy szemernyit sem vesztett a fényéből. Szóval a dalok az igaziak: nagy dallamok, amelyektől végigfut a hideg a hátadon, amikor megérzed a riff varázsát, és ráérzel a „heavy metal”, illetve a „hard rock” igazi, megismételhetetlen hullámhosszára.
Az Empire most egy újabb zenekar, amely betölti a Black Sabbath által 1995 után hagyott űrt, ez az űr pedig mára már elég sűrűn be van népesítve. Martin nélkül viszont semmi sem lenne, hiszen minden ilyen megközelítéssel dolgozó zenekar vagy projekt Tony Martint kérte fel közreműködésre. Ő zenei figuraként láthatóan olyan erős ezen a poszton, hogy a Guintini Project, a Rondinelli, a Voodoo Hill vagy az Empire kifejezésmódja egyszerűen kénytelen a Black Sabbath felé gravitálni. A „The Raven Ride” kiváló, technikailag kidolgozott, klasszikusan dallamos árnyalatú, pokolian felpörgetett „hard rock” album, amelyet tapasztalt zenészek szereztek közösen. Gazdag, magasztos hangulat, misztika és az okkultizmussal való kacérkodás jellemzi. Igazi szellemi táplálék Tony Martin minden rajongójának.
Felállás
Tony Martin – ének
Rolf Munkes – gitár, billentyűk
Neil Murray – basszusgitár
Andre Hilgers – dob
Produkció
Rolf Munkes
Számlista
1. The Raven Ride
2. Breathe
3. Carbon Based Lifeform
4. Satanic Curses
5. Al Sirat (The Bridge To Paradise)
6. What Would I Do
7. Changing World
8. Maximum
9. I Can’t Trust Myself
10. The Devil Speaks, The Sinner Cries
Az album hossza: 45:55
