Helyszín: Festivalgelände / Wiesen / Ausztria
A koncert dátuma: 2006.07.07.
Látogatók száma: 6500
Jegyár: 39,00€-tól 65,00€-ig
A Legends Of Rock utáni nap! Reggel a kempingben! Uuuu, a fejem! Mintha áthajtott volna rajta egy tank. Emerson előző éjjel felmosta a padlót a konkurenciával! A reggeli séta Wiesenen át nagyon jót tett a lassú, fokozatos kijózanodásnak. Mondjuk, aki ezt a reggeli sétát az életben soha nem teszi meg, az semmit sem veszít. Wiesen „törpe” hely, pontosabban falu, ahol kis emberek élnek „kis tetteket”, és „kis szavakat” mondanak. Összeegyeztethetetlen azzal a szlovén lüktetéssel, amit én ismerek. Wiesenben van két templom, mellettük egy óriási hársfa, egy fodrász, sőt városháza is (!), posta, trafik, vegyesbolt, meg egy 1937-ben szabályozott patak, amely örökre csatornába zárva csordogál át a falun – szégyenletes gúnyolódás az emberrel és a természet leigázásával! Bljak!
Rögtön a főútról lekanyarodva, a minden évi wieseni fesztivál főbejárata felé, van egy étterem, amit semmiképp se látogass meg! Ha betérsz és leülsz enni valamit, a kocsmárosné átkiabál a pulton: „Bitte!!!”. Aztán kérsz egy étlapot, és kiderül, hogy az étterem jobbára pizzéria. Hmm… Természetesen beletörődtünk, hogy az osztrák pizza kétszer annyiba kerül, mint nálunk, és fényévekre van a Szlovéniában sütöttek minőségétől, de olyan éhesen, hogy a világ összes bosszantó legyét felfaltam volna, mégis rendeltünk. Rendelsz egy pizzát, és egy óra várakozás után odajön ugyanaz a kocsmárosné megkérdezni, hogy az Isten szerelmére, milyen pizzát is rendeltél? Úgyhogy Peterrel elfütyültük a szlovén örökzöldet, a „Kje so tiste stezice”-t, kifizettük az italt, és kedvesen megmondtuk a „kedves asszonynak”, hogy visszamegyünk a fesztiválra „doggy bag food”-ért, mert elment a kedvünk a pizzától. 17:30-kor megjelentünk a pultnál, ahol Wal örvendeztetett meg minket két VIP-jeggyel a Deep Purple koncertjére, amire álmunkban sem számítottunk. Hihetetlen, micsoda élmény a nyugat-európai promóterekkel dolgozni.
NO BROS: 20.00 – 20.45
A No Bros előzenekarként nyitotta az estét! Elég sok szimbolika volt ebben: a zenekar ugyanis 20 évnyi teljes hallgatás után állt újra össze. Tavaly megjelentették a „Mighty And More” (2005) című comeback mini EP-t, jelenleg pedig az új album felvételein dolgoznak. A svéd… nem, az osztrák hard rock mestereket – akik joggal viselhetik az igazi legendák rangját – rögtön felismertem: a kemény hard rock riffek, a remek adag dallamosság, a hibátlan, dallamos ének, amely lüktető erővel izzott, és a ágyúszerű ritmusszekció azonnal meggyőzött. Hihetetlenül klasszikusan angol a megszólalásuk. Ha nem tudnám, honnan jöttek, a Brit-szigetekről valónak hinném őket, az énekes kiváló angol akcentusáról nem is beszélve. A klasszikusan faragott hard rock riffek mellett ott vannak a billentyűk, főleg az orgona, és így elkezdődött a kolbász- és káposztakedvelők, pontosabban északi szomszédaink heavy mulatsága. A No Bros összesen 45 percig tolta. A koncertjük intenzív és hihetetlenül átélt volt. Könnyű volt kiolvasni belőlük, hogy éheznek a fellépésre, és energiával, megalkuvás nélküli odaadással nem fukarkodtak a színpadon. A hazai közönség viharos reakciói persze még tovább szították őket, és gyönyörű volt nézni a kb. 4000 fős, tömött placcot, amint lelkesen skandál és tapsol kedvenceinek, akik 20 év után végre feltámadtak a halálból. A felállás – Enzinger (ének), Schubert (gitár), Opperer (billentyűk), Ausserhofer (basszusgitár) és Heumader (dob) – remek hangzást és hibátlan összeszokottságot mutatott. Az anyagból különösen lendületesen szólt a lassabb tempójú Be My Friend. A fiúk percről percre fokozták a koncertet, és a csúcspont a végére jött, amikor eljátszották a Hungry For A Good Times-t, utána Bob Dylan Mighty Quinn feldolgozását, a remek koncertet pedig a ráadásként játszott Heavy Metal Party zárta. Röviden: a No Bros-szal olyan zenekar tér vissza az életbe, amelyet a hard rockhoz való klasszikus, nagy riffekre építő hozzáállás, ízléses bombasztikusság és epikusság jellemez, amit a dallamos hard rock díszítései hoznak be, érezhető kacsintással a jó öreg N.W.O.B.H.M. felé – ami pontosan megmutatja, mikor születtek a No Bros tagjai. A srácok mára megállapodott urak, a Spandexbe bújt kócosokat a színpadon rövidre nyírt férfiak váltották fel szépen begombolt ingecskében, de azt azért nem felejtették el, hogyan kell igazi riffeket odacsapni! Kiváló választás volt a szervezőktől az előzenekar, és a No Bros alaposan felmelegítette a fülünket!
DEEP PURPLE: 21.15 – 23.05
Hűha! Ilyen lázas eufóriát a Legends Of Rock előző esti egyik zenekara előtt sem lehetett érezni. A sátor alatti tér teljesen megtelt, biztosan 5000 fő volt ott. Ha hozzávesszük azokat, akik a gyepről és hálózsákokból nézték a koncertet, a fák között kukucskálva a helyszín tetején, meg a „VIP-eseket” az erkélyen, nagyjából 6500 ember jött el összesen, hogy szurkoljon a legendáknak. Érezni lehetett, hogy a Deep Purple-t (megint) az igazi, megrögzött, a zenekarhoz örökké hű rajongók fogadják. Bárhová néztél, jócskán 50 év feletti emberek töltötték meg a teret, ami csak megerősítette a ragaszkodást és a hűséget a rockzene történetének egyik legendásabb zenekara iránt, amely tulajdonképpen nagyrészt maga építette fel a rockot.
Vajon milyen felvezetést tartogat a mi jó öreg Paice-ünk? Megint szólóban fokozza a nyitóritmust, és elvisz minket a Highway Starba? Itt vannak! A nép zúgva köszönti őket! Paice „rolling”-ja és? A fiúk belecsapnak a Pictures Of Home-ba. A hangzás gyakorlatilag azonnal, elsőre tökéletes volt. A klasszikus nosztalgikusan szólt, és már a kezdet jelezte, hogy ez most az igazi találkozás lesz a legendákkal. A zenekar nem sokáig váratott az tavaly megjelent „Rapture Of The Deep” (2005) bemutatásával, és tűzzel folytatta a Things I Never Said-del. Jött a két klasszikus, a Hush és a Strange Kind Of Woman, és az első benyomás beigazolódott. Különösen Ian Gillan lepett meg, aki először is nagy személyes lépést tett: lefogyott, és hihetetlenül délceg lett, mintha 40 évvel kevesebb lenne, mint amennyi valójában. Idén tölti be a 61-et (2006.08.20., és egy rejtvény a boszorkányoknak: Maybe he is a leo,… or maybe he is not…), és remekül tartja magát. Igaz, hogy Gillan énekben már régóta nem a hetvenes évek Gillanje, de hát mindegy. Kicsoda a kortársai közül ma még hetvenes évekbeli formában? Glenn Hughes talán az egyetlen. Van még valaki? Szóval az ürge ügyesen kormányozta magát az énekes formákon át, és vigyázott, hogy a magas hangfekvésben is megtartsa a hang erejét, így jócskán lerövidítette a „sikolyokat”, vagy improvizatív érzékkel mélyebb hangnemben oldotta meg őket. Ügyes, rutinos, tapasztalt munka. A mindig mosolygós Ian Gillan a koncert alatt párszor alaposan megnevettetett a megjegyzéseivel, főleg amikor a Lazy alatt, majd később (talán a Space Truckin’ közben) a „sikolyok” helyett „kotkodácsolt”. Remekül szólt a Rapture Of The Deep, amely afféle megfelelője, újkori Perfect Strangers. Jókora adag szimfonikus epikussággal, arab dallamvilágba öltöztetve először komolyította el a jelenlévőket, és rövid transzállapotba repítette őket, főleg a kifutásban. Aztán jött a visszatérés a valóságba a lehető legjobb választással. A legendás, feszes ágyúzás, a Fireball tíz év után újra felkerült a setlistre. Ez volt a koncert első mini-csúcspontja. Steve Morse is felélénkült a dal alatt, és a jókedvét innentől a koncert végéig csak fokozta. Glover folyamatosan szította a közönséget, és a srácok úgy tűntek, mintha tényleg azért jöttek volna, hogy megigézzék és porrá zúzzák Wiesent. Teljes erőbedobással játszottak, és látványosan élvezték a színpadon a zsúfolt csarnok látványát, ahol a klasszikus ütemeik alatt mindenfelé bólogattak a fejek. Hogy a Purple ma is mennyire népszerű és kedvelt, azt főleg Ian Gillan bizonyította, akinek minden gesztusára és mozdulatára sikerült bevonnia a színpad alatti tömeget. A nép együtt énekelt a zenekarral, és Gillan jelére összehangoltan lengette a karját a levegőben, valahányszor Gillan úgy döntött (főleg Airey vad billentyűs szólói közben).
A zenekar a Lazy és a When A Blind Man Cries beiktatásával színesítette a setlistet. Ezekkel a koncert lassan átfordult a második felébe. A Lazy alatti példátlan hülyéskedés után Don Airey szólója hozott kijózanodást, amit az ürge a Star Wars főtémájával zárt. Persze, ahogy a Deep Purple-nél lenni szokott, a dolog Skywalkernél és Yodánál nem ért véget: Airey a végén finoman, kiszámíthatatlanul átcsúszott a Perfect Strangers Hammond-bevezetőjébe, ami valószínűleg a koncert hangulati csúcspontja volt. Ehhez nagyban hozzájárult a dal alatti különleges, „fehéren pulzáló transzcendentális” reflektorvilágítás is, Ian Gillan pedig a szóló alatt a színpadon a legügyesebb hastáncosnő stílusában pörgött, ezzel is megfűszerezve az előadást. A dal bombasztikussága és epikus nagysága a Purple koncertjein a Perfect Strangersben mindig maximálisan felerősödik.
Gillan magára húzta a jól ismert, régi, színes ujjatlan ingét, és ebben megint a szlovén népszokásokra emlékeztetett, vagy inkább a mi öreg nagymamánkra „fertahban”, aki épp a szobában főzi a görhét. A Perfect Strangers nyitotta meg a záró általános koncertmulatságot! Utána ugyanis az „Machine Head” (1972) albumról jöttek a megkérdőjelezhetetlen, végső klasszikusok. Köztük a Space Truckin’ és a Highway Star, amelyekben a Deep Purple csak megerősítette a remek hangulatát, hiszen igazán szórakoztak a színpadon játék közben, és közben lenyűgöző kidolgozottsággal és intenzitással játszottak, mintha az utolsó ítélet napja lenne. Főleg ezekben a dalokban hívta fel magára a figyelmet Ian Paice, aki különösen határozott intenzitással és lendülettel esett neki a dobnak. Ohoho! Glover a szünetben a Vigier basszusgitárt a legendás Rickenbeckerre cseréli, arra az eredetire, amellyel a „Machine Head” lemez készült. Füstszag lett. Kerülgetés nélkül! Első ütésre. Az felejthetetlen riff, a riff, amit valószínűleg a legtöbbször játszottak el a Föld nevű bolygón. Tanóra. Minek is nevezném. „Smoke on the Water”. Felejthetetlen! A rendes műsor vége.
A fiúk elég hamar visszatértek a színpadra. Néhány percnyi, mókás, egymás közötti improvizatív hangolódás után ez spontán átment a várt klasszikus előadásába. Black Night vagy Speed King? Az előbbi. Várható lezárás volt, ami a már amúgy is teljesen megőrült közönséget a végén még egyszer megörvendeztette.
A Deep Purple engem személy szerint meglepett. Rutint vártam. De ez több volt annál! A srácok szó szerint „égetnek”! Úgy égetnek, mint a kölykök. Úgy tűnik, szerencsénk volt a látogatással, mert két nappal korábban Innsbruckban eső kísérte a koncertjüket, és a Deep Purple ott egy csomó savanyú arcot hagyott maga után, a saját savanyú arcával (értsd: koncertteljesítményével). A kémia a közönség és a zenekar között a koncert alatt kivételes volt. Egyetlen mellényúlást sem lehetett hallani. A Purple (mint mindig) elállította a lélegzetünket a jól ismert védjegyeivel. Hibátlan szólók és átfolyások a dalok között, szellemes improvizációs betétekkel. Egyedülálló energia és erő, amit csak az egyedülálló és felejthetetlen Deep Purple tud megteremteni. Ez egyszerűen olyan esemény volt, ahol nyilvánvalóan megvolt a lehetőség, hogy minden összeolvadjon a koncert optimumában. A Deep Purple egyszerűen uralkodott teljes pompájában. Remélem, hamarosan újra találkozunk, srácok. Talán jó lenne, ha megint meglepnétek valamelyik „elfeledett” klasszikussal az „In Rock” (Living Wreck, Blood Sucker, Flight Of A Rat) vagy a „Fireball” (Mule, No, No, No vagy No One Came) lemezekről. Áldott légy, „Rock” istensége! Gyakorlatilag az egész „Machine Head”-et eljátszottátok! Előttetek a kalapom.
Setlist
NO BROS:
1. Ready For The Action
2. Good Morning Sir
3. Manifest Your Destiny
4. Hello Hello
5. Be My Friend
6. Blind
7. Hungry For Good Times
8. Solo Drums
9. Mighty Quinn
10. Metal Thanx
—ráadás—
11. Heavy Metal Party
DEEP PURPLE:
1. Pictures of Home
2. Things I Never Said
3. Hush
4. Strange Kind of Woman
5. Rapture of the Deep
6. Fireball
7. Wrong Man
8. Steve Morse’s solo
9. The Well-Dressed Guitar
10. Junkyard Blues
11. When a Blind Man Cries
12. Lazy
13. Don Airey’s solo
14. Perfect Strangers
15. Space Truckin’
16. Highway Star (with Steve & Roger jam leading intro)
17. Smoke on the Water
—ráadás—
18. Black Night
Képgaléria
