The Physics Of Fire

Két év telt el azóta, hogy az atlantai technikás, kiforrott progresszív death metal hurrikánja végigsöpört a metálszínterén. Két éve ismerkedtünk meg a Becoming The Archetype kvartettel, amely már a Terminate Damnation című debütalbumával tények elé állított: a kompromisszumok nélküli zenéjük mellett, ha egyszer meghallod, nehéz közömbösnek maradni. És alig két évvel később, egy kimerítő promóciós turné után friss lemezzel térnek vissza, amely egy tapodtat sem marad el az inspiráló bemutatkozótól. Hölgyeim és uraim: ideje megismerkedni a tűz fizikájával – The Physics Of Fire.

A csembalóval és gyengéd gitárpengetésekkel induló, klasszicista hangulatú intró után alig több mint egy perccel, az érzékek grandiózus csiklandozásának közepén az ‘Epoch Of War’ brutális, ősi death core kitöréssel hasít be. A dallamosan kifinomult kontúrokat szépen egészíti ki Jason barázdált hangja, briliánsként pedig Seth tökéletes szólói zárják egésszé a dalt. Nem szabad megfeledkezni Brent precíz dobritmusairól sem, sem Alexről, aki az esetleg még üresen maradt réseket dallamos énekkel és gitárharmóniákkal tölti ki. Ez a Becoming The Archetype a legfényesebb formájában. A tűz szabadon. Az ‘Immolation’ szinte black metalos szimfonikus betéteivel, amilyeneket például a Dimmu Borgirtól szoktunk meg, az addig fényes kontúrokra fekete gyémántot fűz. A dal második felében, a betonnehéz torzításoktól megszabadulva, már-már Dream Theateres motívumokhoz közelít lágyabb vokálokkal és epikus gitárszólókkal, de a metálmágusok négyese nem nyúl sztereotípiákhoz, így az értelmezés tiszta mezői meglehetősen szűkek és széttöredezettek, mégis magabiztosan vezetnek végig a psziché labirintusán. Ariadné fonalát egészen a személyes pusztulásod teréig szövik. Az ‘Autopsy’ sebészi pontosságú szikevágással hasít egyenesen a kisagyig, és még egyszer, szinte váratlanul enyhül a brutális tempó: a gránitkemény Jason Wisdom és a pehelykönnyű Alex Kenis vokáljainak párbaja, valamint Seth Hecox és Alex ötletessége, gyorskezű kirándulásai a gitárnyak teljes hosszán. A srácok értik a módját, hogyan kell megfékezni a totális pusztítás vad iramát. A ‘The Great Fall’ az album első harmadának utolsó állomása, ahol még érezni az emberit, az élőt. A ‘Nocturne’ instrumentális szerzemény, amely szinte a halál és valami epikusabb újjászületésének érzetét kelti. Mintha a főnix farkából lángok csaptak volna fel, és elpusztították volna a groteszk, semmis régi világot. Az új világ csírázását és kibontakozását pedig éppen szavak nélkül lehet a legjobban ábrázolni. Forma és tartalom itt strukturális tökéletességgé forr össze: fekete, éjszaka, fehér, világosság, fény. Ragacsos, sűrű gitárok szövik a ‘Monolith’ felvezetését, amely kétségkívül a lemez egyik legkülönlegesebb pillanata, és úgy lépi túl az elvárásokat, ahogy azt a svéd Opethtől megszoktuk. A teremtés archetipizálása fokozódik. Az orgonahang a valami szinte istenihez közeledés érzetét erősíti. Az istenek építenek és rombolnak. A ‘Construct And Collapse’ progresszív módon játszik a ritmikával és a dallamokkal, de egy tapodtat sem veszít a vadságból és a totális nihilizálás acélölelésének megalkuvást nem ismerő erejéből. A mostani felismerés útja csak a legkitartóbbaké. Csak ők értik meg, mi a tűz lényege. ‘Endure’. Valamivel kevesebb mint három perc pusztító, groteszk vignetta. Kissé kimerítenek, hogy aztán elvezessenek a klasszikus death metalos istenséghez, amely úgy szól, mintha Chuck Schuldiner írta volna, az agyvelő helyett viszont tiszta kerozint öntenek a gerinccsatornába – ‘Fire Made Flesh’. Alex dallamos éneke ezúttal szinte felesleges. Szükségtelen. A záró torzított gitárokat varázslatosan egészíti ki egy spanyolgitár-motívum. A gyengéd akusztikus rész pedig csupán interlúdium a totális pusztításhoz, amely vad tempóval nyitja meg a kaput az újabb halál előtt – ‘Second Death’. A címhez illően a zenei motívumok itt jóval epikusabbak, elnyújtottabbak és émelyítően édesek. De csak az elején, mert tényleg megéri végighallgatni a dalt az intró patetizálásának első néhány üteme után is. Hogy ne kapj súlyosabb cukorbetegséget, nem kell tartanod semmitől: nagyon nehezen emészthető, cseppet sem édesített technikás death metal csomagot kapsz. Meglenne a szép dallamok nélkül is, amelyek úgy szólnak, mintha a srácok a lemez hátsó felében kenőcsöt kerestek volna, és a mesélnivalót kicsit hosszabbra akarták volna nyújtani. Hat percben egy overdose-nyi érzést kapsz: a felhők feletti földöntúli kóválygásét, annak a felismerésnek a teljes keménységét, hogy tévedtél mindenben, amiről azt hitted, tudod, és még sok minden másban. A ‘The Balance Of Eternity’ kissé megszelídítettebb változatban ismétli a már hallott epikus dallamvilágot, a srácok pedig a nagy fináléig viszik a lemezt, ahol időnként ismét a zongora dominál. A világot végig kell égetni. A békét morzsoló pusztító sikolyok utolsó sortüzei és a témák balasztjából meg a húsvágó gitárokból épített, meglehetősen elnyújtott hangfal után a szenvedélyek lecsillapodnak, a lemez pedig csendbe és sötétségbe halkul.

Az első hallgatás után a lemez könnyen túl kemény falatnak tűnhet a gyorskaját megszokott emésztésnek. De kétségtelen, hogy éppen ezért a Becoming The Archetype olyan banda, amelytől sokkal többet lehet várni, mint a legtöbb kortársától, akik a gyomorbarát dallamosság és a kiszámítható, vezényelt vadság instant keverékére esküsznek. A Becoming The Archetype jóval több, mint egy a már hallott dolgok sablonos klónjai közül. Kipróbálják azt, amit még senki. Tágítják mondanivalójuk horizontját, hogy az eredeti ősképek, az archetípusok még nagyobb választékával szolgálhassanak. Ezúttal a tűzről alkotott víziójukkal álltak elő. Elemi erővel. Semmi eltúlzottan avantgárd, de teljesen a maguk módján elmesélve. Skizofrén és töredezett. Számos árnyalat mozaikja tárul eléd, amelyeket nehezen tudsz egyszerre befogadni. Értékelés: feltételesen kiváló lemez, amely csak a második-harmadik hallgatásra kezd igazán jólesni.