Előadó: Status Quo
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 2005
Pontszám: 2.5/5
A briliáns „Heavy Traffic” (2002) után nagyon várták az utódját. A „The Party Ain’t Over Yet” is tipikus Status Quo-album! Megvannak rajta a jellegzetes Quo-hozzávalók: a verhetetlen Parfitt/Rossi páros „Quo boogie drive”-ja, a klasszikus „Quo”-s dallamépítés, a megszokott Parfitt/Rossi-vokálduettek, szóval egy olyan lemez, amely azonnal fülbe mászik, és amelyhez nem nehéz „rock n’ roll” ütemben dobolni az ujjaiddal.
Akkor mi a gond vele? A „Heavy Traffic” szilárdan meggyőző egyenletességgel vitte végig az első dalától az utolsóig, az albumot pedig szétfeszítette az életkedv és a vadság a tüzesre hevített „boogie riffelésen” keresztül. A „The Party Ain’t Over Yet” ehhez képest néhány kellemetlen fordulatot tartogat, amelyek negatívan meglepik a Status Quo-ízek rajongóit. Az első, hogy határozottan túl sok dal van a lemezen. Innen nem nehéz kitalálni, hogy a mélyebb kifejezőerőben nagy a különbség köztük. Olyannyira, hogy némelyiket simán csak szimpla töltelékdalnak nevezhetjük, amellyel a zenekar az album játékidejét tölti, a hallgatónak viszont semmit sem ad. Valamit hoz ugyan, de csak annak, aki életében nem hallgatott Status Quót. Az új „quo” album ráadásul „puhább” is, mert nincsenek rajta igazán határozottan kifaragott ritmusváltások, és Mathew Lettley meg Rhino Edwards egyszerűen nem kapott olyan anyagot, amelybe ugyanazzal az erénnyel tudna beleharapni, mint a „Heavy Traffic”-on.
A címadó dal nagyon behízelgő nyitány és remek választás, a Gotta Get Up And Go még szilárdan tartja a lendületet, és az All that Count is Love is még mindig nagyon vonzóan bontakozik ki (gyönyörű vokális többszólamúság díszíti, és egy szépen kifaragott kelta motívum a „boogie” alapon), aztán viszont az album elveszti az ütőerejét és a lendületét a következő dalok középszerűsége miatt. Hej, az ég szerelmére! Hiszen egy Status Quo-albumról beszélünk! Ha valaki talpra tudja állítani a hallgatót, az éppen a Status Quo, csak most hiányzik az a bizonyos „kattanás” az egész lemezen át. A „kattanás”, amely felráz és felrúg a székből! Az egyik első ok erre a produkció. A gitárokat kicsit hátrébb vették, így az akusztika és a természetes hangzás kerül előtérbe. És itt rejlik talán a kellemetlen meglepetés. Éppen az ütős Parfitt/Rossi „riff-duett” veszíti el azt a megkövetelt, keresett nagyságot, és ezzel a Status Quo most elhanyagolja a védjegyét. Ez korántsem azt jelenti, hogy rossz az album, csak a klasszikus Status Quo ismertetőjegyei ravaszul annyira kifinomultak, hogy a „The Party Ain’t Over Yet” a Status Quo-életmű kevésbé élvezetes lemezének mondható. Valami most egyszerűen hiányzik. Egy kis plusz gáz, amely az örökifjú „Heavy Traffic”-ot ékesítette. A „Heavy Traffic” produkciós szempontból elveszett dala a Kick Me When I’m Down. Ez a sorrendben a 11. dal. A harmadik és a 11. szám között pedig, képzeld el, nem történt semmi megrázó. NA és itt végre szántanak a gitárok!!! Mintha csak meghallgattak volna a Status Quo-sok, a lemez végére rádugnak a gázra. Az utolsó előtti Cupid Stupid is egy újabb olyan dal, amelyet a kívánt „quo”-s hevület fűrészelt ki, és amely felemeli az albumot. Mindenesetre meglep a This Is Me – a lemez záródala! A szövegek alapján ez voltaképpen Parfitt személyes, önéletrajzi slágere, amely balladaként nyílik meg, a később belépő rock n’ roll lendítőerő pedig, amely továbbviszi a dalt, a The Beatles leheletét kapja. Remek zárás, igazán a Status Quóra nem jellemző szám, amely a felépítésével, a Status Quo-hoz képest „nagy dallamával” és a dalon át fokozatosan növekvő hangulatával (igen, a gitárok másodpercről másodpercre egyre hangosabbak) rendkívül atmoszférikus lezárásról gondoskodik. Érdekes, és ez egyenesen minden ütőerő nélkül való, amelynek hiányáról panaszkodtam a lemez legtöbb dalánál, csak az az egyszerű érzés, amit az edzett öreg rókák tálalnak
A „testvérek”, Francis és Rick még az új album borítóján is szétváltan néznek ki. Egyikük pihenésre vágyik, és megnyugodva néz valahová a távolba, miközben a másik már rángatja a vállánál fogva, és arra inti, hogy inkább forduljon vissza a „The Party Ain’t Over Yet” szlogenhez.
Egyszerűen a végső döntés arról, hogyan fogadják ezt az albumot, a közönség szavát illeti. Mégis többet várunk a Status Quótól! Legyen akár 35 perces a lemez, és legyen rajta 9 szám, egyenként három és fél percesek, csak égessenek egy kis plusz izzó „disztorzióval” és adrenalinnal, amitől most a Status Quo szándékosan megnyirbálta a szárnyait. Az eleje és a vége fűszeresen felhúzott és csábító, köztük viszont nyolc dal van, amelyek valahogy egymás után süllyednek bele az átlagba, mert nem varázsolják elő azt a jellegzetes adrenalinos Status Quo-mágiát, amihez hozzászoktunk. Ennek ellenére ez egy olyan album, amely abszolút megérdemli, hogy bekerüljön a gyűjteménybe, és többszöri hallgatásra különösen meghálálja. Egyszerűen sokkol a nagyobb nyugalmával és a kevésbé felhúzott gitárprodukciójával, ugyanakkor nagyrészt megint csak azért okoz csalódást, mert egyszerűen túl sok dal van a lemezen. A „kockák” korlátozottságát tekintve, amelyeket a Status Quo a Fender Telecaster gitárokon használ, úgy megelégeled az albumot, mielőtt háromnegyedéig lepörgetnéd. A „verhetetlen” Parfitt/Rossi páros azért egy kicsit megunta a keményebb „boogie-t” a (jubileumi!) 40 év alatt, amelyet a zenekar 2005-ben ünnepelt.
Felállás
Rick Parfitt – ének, gitár
Francis Rossi – ének, gitár
Andrew Bown – billentyűk
„Rhino” Edwards – basszusgitár
Matt Letley – dobok
Produkció
Mike Paxman & Status Quo
Dalok
1. The Party Ain’t Over Yet
2. Gotta Get Up and Go
3. All That Counts Is Love
4. Familiar Blues
5. The Bubble
6. Belavista Man
7. Nevashooda
8. Velvet Train
9. Goodbye Baby
10. You Never Stop
11. Kick Me When I’m Down
12. Cupid Stupid
13. This Is Me
Az album játékideje: 55:19
