Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hackett, Steve
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1978
Értékelés: 4/5
Három évvel a mesteri debütalbum, a „Voyage of the Acolyte” (1975) megjelenése után, egy évvel azután, hogy otthagyta a Genesist, amely már nem támogatta újító zenei ötleteit, Steve Hackett kiadta a „Please Don’t Touch”-ot, az első igazi szólóalbumát, amely szinte teljesen mentes a Genesis nevű jelenség zenei hatásától. Persze némi hatás még érezhető, de Steve a debütalbummal ellentétben ezúttal már nem működik együtt egykori társaival, hanem teljesen saját zenei utat kínál. A „Please Don’t Touch” a következő lépés a szólózenészi karrierjében, amely határozottan a jövő és az új kihívások felé néz. Hiszen mi értelme lenne önálló pályába kezdeni, és közben még mindig a régi haverokra támaszkodni?
Helyettük ezúttal más remek zenészek segítik Steve-et, a progresszív rock világából és más műfajokból egyaránt. Közülük kétségkívül Steve Walsh az éneknél és Phil Ehart a dobnál emelkedik ki (mindketten a Kansas nevű amerikai prog rock nagyágyú tagjai). Steve döntését, hogy ezt a két amerikai prog rock zenészt hívta meg, mindenképp dicsérni kell, és mindazok, akiket érdekelt, mi sül ki a Genesis és a Kansas néhány zenei elemének egyesítéséből, itt megtalálják a számításukat. A lemezen közreműködő többi zenész (akik szintén többnyire az Egyesült Államokból érkeznek) a Genesis koncertdobosa (és a Weather Report meg Frank Zappa egykori dobosa), Chester Thompson, Tom Fowler basszusgitáros (ex-Frank Zappa), Steve testvére, John fuvolán és billentyűkön, az amerikai folk rock énekesikon (még a woodstocki időkből) Richie Havens, valamint a rhythm & blues díva, Randy Crawford. Egy-egy prog rockeres vérprofi összeráncolhatja a homlokát Havens és Crawford láttán, de mindkét választás kiválóan sikerült.
Már az első hallgatásra egyértelmű, hogy az album teljesen más, mint az elődje, amelyen erősen érződött a Genesis hatása. Ehhez leginkább az amerikai énekesek járulnak hozzá, akik eltérő hangszínükkel és énektechnikájukkal egy kis pop-, soul- és rhythm & blues-hatást visznek a hagyományos angol szimfonikus prog rockba. Az elődöt meghatározó mellotronos zenekari színeket ezúttal kifinomult billentyűs hangszerek váltották fel, amelyek szintén hozzájárulnak az album másfajta, kereskedelmibb és könnyebben befogadható hangzásához. Ugyanakkor a lemezt messziről felismerhető Steve-féle gitártechnika és számos szimfonikus elem jellemzi, amelyeket főleg a gitár, a fuvola és a billentyűk dallamos harmóniáinak mindig ötletes összefonódása teremt. A „Please Don’t Touch” olyan album, amely nagyon gyorsan beszippantja a hallgatót, pedig szinte minden szám teljesen különbözik a többitől.
Már a nyitó „Narnia” is, amely Steve védjegyének számító akusztikus gitárral indul, majd csatlakozik hozzá Walsh dallamos, energikus éneke, teljesen új megközelítést hoz Steve zenéjébe. A dalban sikeresen találkozik a kivételes összeszokottság és energia az intenzív dallamossággal. Ha hozzáadnánk még hegedűket, igazi Kansas-szám lehetne belőle. Így viszont Steve akusztikus gitárja „helyettesíti” azokat a részeket, ahol egyébként hegedűk szólnának. A „Narnia” Steve keményebb, pompázatosabb prog rock-megközelítését képviseli, és az évek során az egyik kedvenc klasszikusává vált. Mellesleg a „Narnia” C.S. Lewis népszerű irodalmi művéből merít ihletet, amelyből nemrég filmet is forgattak. A „Carry On Up The Vicarage” rendkívül szellemes darab, amelyben különleges effektusokon át apró, huncut „gnómok” kórusát hallhatjuk, amint felpörögve éneklik a kis dalukat, miközben a billentyűk remek zenekari dallamot játszanak. Steve ezzel bizonyítja, hogy Peter Gabriel mellett ő is egyike volt azoknak a volt Genesis-tagoknak, akik bírták az őrült (fekete) humort. A „Racing In A” az a szám, amelyben ismét a remek Walsh-ének, Ehart változatos dobolása és Steve gitárja viszi a prímet, és amely a Kansasra emlékeztet, talán még a „Narnia”-nál is jobban. A számot változatos zenekari hangszerelések és Steve ötletes akusztikusgitár-szólói is jellemzik, amelyek mellett a kompozíció intenzitása soha nem lankad. Kétségkívül az album legjobbjai közé tartozik. A „Kim” nagyon szép instrumentális, a két Hackett fivér fuvolán és akusztikus gitáron végzett sikeres együttműködésének gyümölcse, és Steve feleségének ajánlották (aki egyben az albumai borítóinak többségét is készítette). A „How Can I?” akusztikus gitárra és Richie Havens, a woodstocki ikon bluesos hangjára épülő akusztikus ballada. Steve ez a teljesen más megközelítése meglepő módon működik, annak ellenére, hogy a dal meglehetősen amerikaian szól. Két zenei ikon tehetségének igen szilárd egyesítése. A „Hope Love Will Last”, Randy Crawford remek soul énekével, minden bizonnyal a legkevésbé tipikus szám a lemezen, amely a „progresszív” fülnek külön kihívást jelent, hiszen alapjában véve soul ballada. Steve érdeme, hogy mégis elég szimfonikus és jazz elemet tartalmaz ahhoz, hogy ne váljon egyszerű pop balladává. Ezt követi a rövidebb instrumentális, a „Land of Thousand Autumns”, amely billentyűkkel és akusztikus gitárral kelta hangulatot teremt. Idővel átfolyik a címadó „Please Don’t Touch”-ba, amely kétségkívül az album csúcspontja, és a hagyományos brit szimfonikus prog rock minden rajongójának, vagyis a legtöbb Hackett-rajongónak is igazi gyönyörűség lesz. A pusztíthatatlan Chester Thompson dobjainak és Tom Fowler basszusának remek ritmusalapja, valamint a billentyűk és a gitárszólók összefonódása megteremti azt a titokzatos, feszült hangulatot, amely a legjobb progresszív rock művek többségére oly jellemző. Az album számai közül így ez emlékeztet leginkább Steve Genesis-os alkotásaira. Közvetlenül ezután jön a „The Voice of Necam”, rendkívül kifinomult billentyűkkel, amelyek kivételesen asztrális hangulatot teremtenek. Ez még mélyebbé válik, amikor csatlakozik hozzá Steve akusztikus gitárja, amely a számot teljesen más dimenzióba emeli. Az album végén pedig Steve pályájának egyik legjobb dala áll, az „Icarus Descending”, amelyben az éneknél ismét rendkívül mély átéléssel Havens ragyog. Kivételes hangulatú, változatos szimfonikus elemekben gazdag szám (különösen a Steve szólói és a billentyűk közötti csodás harmóniák az instrumentális részben), a korábbi album felejthetetlen „Shadow of the Hierophant” című számának stílusában, és ezek díszítik ezt a mitológiai repülő tragédiájáról szóló mini-EP-t.
A 2005-ben megjelent újrakiadás három bónuszszámot is tartalmaz. Ezek a „Narnia” két különböző változata. Az elsőn John Perry énekel (egyébként a The Only Ones gitárosa), a második az eredeti Walsh-énekkel szól, csak kissé eltérő hangszerelésben. Mellettük egy élő változat, pontosabban egyveleg is helyet kapott: „Land of Thousand Autumns/Please Don’t Touch”.
A „Please Don’t Touch” Steve legjobb hagyományai szerint rendkívül sokszínű album, amely ötletes zenei elemek széles palettáját kínálja a hallgatónak, ezúttal viszont (az átlaghallgató számára) valamivel könnyebben megközelíthető módon. Az album ugyanis végig nagyon sikeresen vegyíti a hagyományos brit szimfonikus progot olyan műfajok elemeivel, mint a rhythm & blues és a pop rock. Steve ezzel bebizonyította, hogy a Genesisszel közösen kialakított, megszokott hangzáson kívül is képes jó albumot készíteni. Ezzel fontos lépést tett az önálló zenei útja megerősítése felé. Bár a „Please Don’t Touch” valahogy nem éri el azt az időtlen mesterségbeli tudást és fenséges atmoszférát, amely a megismételhetetlen „Voyage of the Acolyte”-ot jellemezte, mégis nagyon jó lemez, amely egyaránt testhezálló a Genesis- és Kansas-féle klasszikus szimfonikus prog rajongóinak és azoknak a klasszikus rock-kedvelőknek, akik a rockzenéhez egy kicsit „közvetlenebb” hozzáállást szeretnek, és így Steve jobb munkái közé tartozik. A lemez kereskedelmi sikerének köszönhetően Steve zenekart alakított maga mellé, és intenzív koncertezésbe kezdett, bár ezzel nem ért el akkora kereskedelmi sikert, mint amekkorát elérhetett volna (végül is az album még mindig túl összetett volt a tömegeknek, és Steve túlságosan is „különc angol zenész” volt a szemükben). Ahogy Steve soha nem ismételte meg a debütáló albuma mesterművét, úgy a „Please Don’t Touch” is megismételhetetlen album, amely Steve egyik legérettebb lemeze.
Felállás
Steve Hackett – gitár, ének, billentyűk, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
John Hackett – fuvola, piccolo, basszuspedál, billentyűk
Steve Walsh – ének
Richie Havens – ének, ütőhangszerek
Randy Crawford – ének
Dave LeBolt – billentyűk
John Acock – billentyűk
Tom Fowler – basszusgitár
Chester Thompson – dob, ütőhangszerek
Phil Ehart – dob, ütőhangszerek
James Bradley – ütőhangszerek
Graham Smith – hegedű
Hugh Malloy – cselló
Produkció
Steve Hackett és John Acock
Számlista
1. Narnia (4:06)
2. Carry On Up the Vicarage (3:11)
3. Racing In A (5:07)
4. Kim (2:14)
5. How Can I? (4:40)
6. Hoping Love Will Last (4:09)
7. Land of a Thousand Autumns (1:57)
8. Please Don’t Touch (3:39)
9. The Voice of Necam (3:11)
10. Icarus Ascending (6:21)
Az album hossza: 38:38
