Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Camel Productions
Megjelenés: 2001
Értékelés: 3/5
A Camel a „Rajaz” (1999) című, keleti hangulattal átitatott remekművüket követő W2K-turné előtt és közben számos logisztikai problémával szembesült. Így az a döntés, hogy a turné végén koncertalbumot adnak ki, meglehetősen merésznek bizonyult. Bár nem a zenekar legjobb felvételeiről van szó, amiért elsősorban néhány nem túl szerencsés dalválasztás, valamint a felismerhető ének és a fuvola hiánya a felelős (a csapat központi alakja, Andy Latimer ezúttal kizárólag a mindig virtuóz és egyben érzékeny gitárakrobatikájának szenteli magát), mégis szolid anyag, amely kielégíti a régi rajongókat. Szerencsére a felvételeken többnyire az instrumentális szerzemények dominálnak, így az a néhány énekes rész, amelyen Colin Bass basszusgitáros és az új billentyűs, a francia származású kanadai Guy LeBlanc váltogatják egymást (utóbbi a közönséghez intézett szavaival az egyes számok között egy csipet humorról is gondoskodik), nem rontja el az összképet. Hiába végzi el mindkettő meglehetősen elfogadhatóan az énekes feladatát, sokkal szívesebben hallottam volna, ha ezt szokás szerint Latimer teszi, akinek nyilván nagyon jó oka volt rá, hogy addig először lemondott erről. Más szempontból a felvétel produkciós szempontból csiszolatlan, stúdiós szépítésnek nyoma sincs rajta. Hallani rajta néhány technikai hibát és zajt is, amelyeket a stúdiós „vasalás” után biztosan nem találnánk meg. A felvétel fő vonzereje így a legtöbb szám remek előadása mellett elsősorban ez a „természetes” koncerthangulat.
A koncertet meglepő módon az „Ice” (I Can See Your House From Here, 1979) érdekes előadása nyitja, az instrumentális remekműé, amelyet egyébként inkább az ideális koncertzárások egyikeként éltem meg, de nyitószámként is meglepően hatásosan szól. Ezúttal is a legjobb szerzemények egyikének remek előadását hallhatjuk, ahol szokás szerint Andy tovább bővített, melodramatikus szólói ragyognak LeBlanc szintijeinek űrbéli hangjai fölött. A „Chord Change” (Moonmadness, 1976) újabb kiváló instrumentális választás, ahol LeBlanc megenged magának néhány további szólót hammondorgonán. A „Fingertips” (Stationary Traveller, 1984) balladánál akusztikus megközelítést választottak, ami ehhez a meglehetősen átlagos számhoz még több melankóliát ad, bár balladaként kissé túl korán érkezik, és szinte megöli az egész felvétel hangulatát, mielőtt az igazán felmelegedne. A legendás „Slow Yourself Down” (Camel, 1973) sokkal érdekesebb választás. Ezt szinte teljes egészében akusztikus változatban játsszák el, ügyesen beleszőve még néhány további futamot. Kissé lehúzza csak LeBlanc énekes interpretációja, amely nem éri el az eredeti változatét. A kiváló instrumentális „Sahara” legnagyobb csalódásomra az egyetlen szerzemény az akkor aktuális, kiváló „Rajaz” albumról, pedig biztosan el lehetett volna játszani teljes egészében is, ahogy a két elődjével tették. Így viszont hiányolom az olyan remekművek előadását, mint például a „Three Wishes”, a „Rajaz” vagy a „Lawrence”, amelyeket sokan szívesen hallanának élőben is. Ettől függetlenül a „Sahara” a felvétel egyik csúcspontja, és egy hajszállal gyorsabban játsszák, mint az eredetit. Ezt követi a „Dust And Dreams” (1991) koncepcióalbum-remekmű klasszikusaiból összeállított csokor: a „Mother Road” és a „Little Rivers And Little Rose” standard változata, valamint a „Hopeless Anger” remek előadása. Utóbbi az eredetivel együtt talán még a legjobb verziója is ennek a számnak, amit eddig hallottam. Ahogy az album nagy részén, úgy itt is jól hallható a dupla lábdob hatásos használata, amelyről az új dobos, Denis Clement gondoskodott. Soha nem gondoltam volna, hogy ennek a ritmikai elemnek a bevezetése ilyen hatásosan illeszkedik majd a szerzeményeikbe. A felvétel fő részét a legnagyobb klasszikusuk, a „Lady Fantasy” (Mirage, 1974) zárja, amely legalább némileg enyhíti a klasszikusok krónikus hiányát. Ahogy az illik, az eredetihez híven játsszák el, azzal együtt, hogy végig hiányzik Latimer éneke, amely nélkül ez itt egyszerűen nem megy. Bónuszszámként még ott van a „Slow Yourself Down” egy újabb, ezúttal teljesen akusztikus változata, amely csak akusztikus gitárra és zongorára épül, ám Latimer énekével szól, és már ezért is jobb, mint a fő részben szereplő.
A „The Paris Collection” enyhe befejezetlenség- és „klubhangulat”-érzetet kelt a hallgatóban (utóbbiról az akusztikus pillanatok nagy aránya is gondoskodik), amihez a hangzásperfekcionista Camelnél, amely általában kristálytiszta hanggal kényezteti a hallgatóit, nem vagyok hozzászokva. Ez egyébként egyáltalán nem lenne rossz, sőt kifejezetten üdvözlendő változás lenne, ha a dalválasztás legalább kicsit változatosabb volna, és nem telne el az egész felvétel mindig ilyen gyorsan. A „Rajaz” szerzeményeinek igen gyenge képviselete mellett különösen hiányolok néhány számot a „The Snow Goose” (1975) albumról, élükön a „Rhayader” klasszikussal, amelyet semmiképp sem lett volna szabad kihagyni a repertoárból, mert ez nagyjából olyan, mintha a Yes kihagyná a „Roundabout”-ot vagy a Pink Floyd az „Time”-ot. A „The Paris Collection” a fent felsorolt hiányosságok miatt biztosan nem a zenekar legjobb koncertpillanatai közé tartozik, mégis eléggé érdekes minden rajongójuk számára, akiknek talán sosem lesz meg, vagy már nem volt meg az a szerencséjük, hogy személyesen részt vegyenek a szimfonikus progresszív rock eme örökké mellőzött legendáinak valamelyik koncertjén.
Felállás
Andy Latimer – gitár
Colin Bass – basszusgitár, ének
Guy LeBlanc – billentyűs hangszerek, ének
Denis Clement – dobok
Produkció
Andrew Latimer
Számlista
1. Ice (8:47)
2. Chord Change (8:52)
3. Fingertips (6:40)
4. Slow Yourself Down (4:30)
5. Sahara (6:51)
6. Mother Road (6:07)
7. Little Rivers and Little Rose (1:55)
8. Hopeless Anger (5:43)
9. Lady Fantasy (16:04)
Bónuszszám:
10. Slow Yourself Down (5:34)
Az album hossza: 71:03
