Előadó: Strapping Young Lad
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2006
Értékelés: 5/5
Strapping Young Lad? Jaj, de még mennyire: a metál őrült tudósa, vagyis a metál szétcsúszott doktora, Devin Townsend! Ki ne ismerné? Az ipar egyik legbátrabb lénye, és egyben a zeneipar legnagyobb különcei közé tartozik, amit sajátos, rettenthetetlen, zseniális elméjének köszönhet, amely újra és újra kiszámíthatatlanul levesz a lábunkról. Ez az S.Y.L. ötödik stúdióalbuma, és a hírek szerint valószínűleg az utolsó is! Devin Townsend állítólag feloszlatja a zenekart, és az apai teendőknek szenteli magát! Hja, eljön az ideje,…
A „The New Black” már alapjaiban is tágra nyitja Devin Townsend zenei látókörét, amelyet a Strapping Young Lad víziója határoz meg: lenyűgözően kifinomult módon olvasztja egybe az ipari metál, a melodikus death metal, a jazz és a funk rock kiszólásai, sőt még a dance és a techno fűszerei iránti vonzalmából fakadó hatásokat. Az albumon két vendég is komoly nyomot hagyott: a komikus death metalos GWAR-os Oderus Urungus (ének) és az indie/punk énekesnő, Bif Naked. Ez már önmagában is eltérés az S.Y.L. megszokott szabványaitól, amelyeket az új lemez hoz!
A „The New Black” egyszerűen megint egyike azoknak a remek lemezeknek, amelyeknél egy másodperccel előre sem tudod, mit húz elő Townsend a kalapjából. Megint úgy üvölt, mint a legőrültebb őrült, mint egy vámpír, aki egész kitörő haragjával éppen szét akar cincálni, majd trágyaként szétszórni a McDonaldsok kukoricaföldjein, hogy jobban teremjen a disznók takarmánya, aztán váratlanul igazi operaénekessé változik át, a rá jellemző melodikus robbanékonyságon keresztül. A The New Black alapjaiban továbbra is teljesen őrült metállemez. Emellett a klasszikusan elmebeteg humor mellett ezúttal minden eddiginél erősebben szúrja a fület a lázadó hozzáállás agressziója, amely Townsend nemtetszéséből fakad: nem tudja elfogadni, mennyire megvető a zeneipar és a média viszonya a metálzenéhez. A különböző műfajok összeolvasztása a „The New Black” lemezen a mai zeneipar és üzletelése paródiája.
A nyitó Decimator valójában ártatlan nyitány a lemez folytatásához képest. Már a nyitányban egy zseniálisan összeragasztott összeütközésbe futunk a thrash és az operettes szimfonikusság között, amelyet olyan, mint a gyümölcstál tetején a szamóca, egy szellemesen megválasztott átmeneti „barocco” gitárdíszítés egészít ki: ez a végzetesen romboló hangulatot átbillenti egy idilli, látszólag átmeneti ártatlanságba, a „helyesen” megszólaltatott hangok sorába. Jön a You Suck! Thrash/death metal blastokra építve. Üzenete, hogy mindenki az S.Y.L.-lel kezdve, az egész zeneiparon át „büdös”: „Hell yeah you(we) fuckin’ suck!!!” Győződjetek meg róla szívből. Egy percre előre sem tudod, hogy a szám „groove”-ja őrülten tovább fokozódik-e a feltartóztathatatlan, kaotikus méretek felé, vagy egy szelíd átmeneti pont fejre állítja. Egyedülálló fúzió, amitől édesen rosszul leszel ettől a káosztól! Az Anti Product a legszebb példa arra, amikor Townsend a Zappa zsenialitásához közelít, mikor az S.Y.L. a semmiből egyszer csak rézfúvós-sorozatokkal támad. Devin dühödten visít, és persze megint minden hangszert túlkiabál! Hogyan lehet egyáltalán még ennél is túltenni az őrületén? A „insane metal” műfaj királya. A Far Beyond Metal, amelyben Oderus Urungus is feltűnik az éneken, valószínűleg a lemez legőrültebb dala, és a legközvetlenebb metálparódia. Minden benne van. Lángoló riffek, dühös üvöltés, szintetizátorok, amelyek elektronikájukkal igazi tagadást jelentenek! Egy csipetnyi GWAR, Townsend őrületének aurájába öltöztetve! A kísérlet egész vonalon sikerült. A brutális üvöltés: „Don’t you fuck with metal!?” hirtelen operettes, melodikus refrénné változik, amelyben Devin Townsend bolondosan utánozza a mai trendi power metalosok kötelezően tiszta énekhangját. A Fuckert Bif Naked punkos női éneke is megjelöli. Paródiájában és határtalan gúnyolódásában a kaotikus riffeken és a „Game – Boy” hangzású gitárszólón át, no meg Townsend őrjöngő éneke mellett az album egyik legérdekesebben kitalált és legvonzóbb dala. Kiváló atmoszferikus kontrasztot kínál az Almost Again, melodikus „clean” énekkel, amely egy vad, „thrashy” ritmusból épített háttéren úszik (ezt a produkció a háttérbe tolta, hogy a finom ének mélyebb hangulatot kapjon). Most már csak arra vársz, mikor őrül meg újra Townsend, ami hamarosan meg is történik. Kiváló keveréke az üvöltésnek és a dallamos éneknek, a háttérben pedig „black metalos” szimfonikus színezetű szintetizátorok árasztják el az éneket. A Baladna Plyphony, amelyet egy koszos, félakusztikus motívum nyit, és amelyre Devin finom éneke épül, voltaképpen felvezetése a záró címadó dalnak, a The New Blacknek. A bevezető egyenesen militáns ütembe fordul, egyre fokozódó pusztító rombolással, a hangulat leírhatatlanul apokaliptikus, a teljes őrület ballisztikus atmoszférája. A lemez legpusztítóbb száma, amitől leszakad a fejed! És ez is meglep egy melodikus „grooveval” a refrénben! Egy lemez, amelynél a csodálkozásnak hallgatás közben se vége, se hossza!
Ez az album szó szerint őrült, eszement, vagy bármi, amit csak el tudsz képzelni ezen fogalmak alatt! Sokan a magasabb fokú kísérletezés miatt persze talán hiányolni fogják a régi Strapping Young Ladet. De a „The New Black” őszintén szikrázó, leírhatatlanul eleven, egyedülállóan és felismerhetően sajátosan ragyogó produktum, amiből manapság nagyon kevés van, vagy nagyon nehéz találni. Devin Townsend egyedülálló zsenije díszíti, aki így ma is az egyik legbátrabb zenész, a zene nagy guruja marad. A „The New Black” meggyőzően éles, arrogáns és megalkuvást nem ismerő gúnyolódás a zeneiparon, Townsend pedig ebben a párharcban nagy győztesként lép ki a ringből, aki prédikációjában akár a „modern metál Zappa” címet is felvehetné. Townsend rendkívüli műfaji fúziót kínál, természetesen a forró „treshelés” és a hihetetlen „blast beatek” ölelésében. A zenészek robbanékonyságtól, adrenalinos nyüzsgéstől, technikai hibátlanságtól és verhetetlen összeszokottságtól izzanak, hiszen ezen a lemezen olyan sok minden történik rövid idő alatt egyszerre, hogy közülük csak kevés ragad meg a fejben. Ennek eljátszásához igazi atlétának kell lenni! Viszonylag igényes albumról van szó, amelynek kell egy kis idő, hogy leülepedjen, ugyanakkor azonnal vonzón magával ragad, mert olyan elsőrangú, ütős riffes adrenalinlöketet kínál, mint kevés másik. Ez az album mindenkinek szól, aki mást, frissebbet, alternatívat keres, és mindenekelőtt „kicsit eszelős” őrületet! Igazi kár, hogy az alkotó Devin a „The New Black” után hosszú szünetet jelent be a zenekarnak! Konkurencia nélküli eszelősség!
Felállás
Devin Townsend – ének, gitár
Jed Simon – gitár
Byron Stroud – basszusgitár
Gene Hoglan – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Bif Naked – ének (8)
Oderus Urungus – ének (7)
Produkció
Devin Townsend
Számlista
1. Decimator
2. You Suck
3. Antiproduct
4. Monument
5. Wrong Side
6. Hope
7. Far Beyond Metal
8. Fucker
9. Almost Again
10. Plyophony
11. New Black
Az album hossza: 42:45
