Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Emerson, Lake & Palmer
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 1970
Értékelés: 4.5/5
Amikor Keith Emerson, a billentyűk varázslója feloszlatta a The Nice-t, az egyik legjobb proto-prog zenekart, mert azok túl szűkössé váltak rendkívüli tehetségének, pontosan tudta, hogy teljesen új zenei kalandba vág bele. És amikor az együttműködésre felkérte a korabeli rockzene egyik legtehetségesebb énekesét, a King Crimson prog rock-jelenségből érkező Greg Lake-et (aki egyben basszusgitáros és gitáros is), valamint Carl Palmer dobost, aki korábban az Atomic Roosterben köszörülte a tehetségét, a rocktörténet első igazi szupergrupjának alapjai végleg lerakattak. Az említett zenekarok hatása az első albumukon tisztán kivehető. Az „Emerson, Lake & Palmer” olyan lemez, amely mindhárom korábbi formáció erényeit kiváló elegyben ötvözi (vagyis a The Nice ötletes klasszikus zene–rock házasítását, a King Crimson kiszámíthatatlanságát, újító kedvét, misztikumát és avantgárd vonását, valamint az Atomic Rooster jazzes árnyalatú pszichedelikáját). Az album mindhárom, már befutott zenész számára új művészi kezdetet jelentett, amit jól szemléltet a borító is: egy galamb (vagy lélek) emelkedik ki egy alvó (halott?) ember fejéből.
A zenészeket külön bemutatni nem kell, de néhány lényeges szót azért érdemes ejteni róluk. Emersont az album megjelenésére már a billentyűk „varázslójaként”, a billentyűs hangszerek Hendrixeként tartották számon, aki akkoriban, főleg technikai téren, a rockbillentyűsök között egyszerűen verhetetlen volt. Az Emerson, Lake & Palmer, vagyis röviden az ELP megalakulásával végre kinyithatta a szelepet, hogy felszabadítsa a benne rejlő összes potenciált. Ráadásul az album szerzői hozzájárulását tekintve is messze ő van a legjobban képviselve. Lake a zenekarnak dallamos, gazdag hangját hozta, de egészen jó basszus- és gitárjátékot is. Bár a gitárjátéka (ahogy a zenekar későbbi lemezein is) az albumon nem igazán érvényesül, és csak mutatóba hallani, el kell mondani, hogy kitűnő érzéke volt a megfelelő dallamokhoz és a finom szólókhoz a megfelelő helyeken (már amennyi ilyen volt). Basszusgitárosként pedig már a King Crimsonban bizonyította a tehetségét, abban a zenekarban, amely mindig is kiváló basszerekről volt híres. Carl Palmer jazzes dobtechnikájával akkoriban az egyik legkeresettebb fiatal dobostehetség volt. Ezek a különböző zenei hatások és játékmódok az albumon rendkívüli stílusbeli kontrasztot teremtenek, és hozzájárulnak a lemez összetettségéhez és hangzásbeli hullámzásához. Az „Emerson, Lake & Palmer” egyebek mellett azt is megmutatja, milyen kivételesen tudott Emerson klasszikus zeneszerzők műveit sikeresen értelmezni, főleg a 20. század elejiekét (aki ismeri e klasszikus művek eredeti változatát, és összeveti a zenekar feldolgozásaival, gyorsan észreveszi, hogy lényegi különbség nincs köztük, bár a zenekar kétségkívül hozzáadja a saját báját).
Az album a szerzeményeket tekintve nem teljesen egységes, nem mindhárom zenész közös munkája minden szám. A lemez első felében ez csak a nyitó „The Barbarian”, Bartók Béla „Allegro Barbaro” című művének végletekig felhevített feldolgozása. A szám barbár ritmusába pillanatok alatt berántja az embert Emerson Hammond-orgonáinak és szintetizátorainak energikus összefonódása, Palmer vad dobolása, és mindezt Lake vaskos basszusvonala követi. Az első menet után Emerson gyors ujjú zongoraszólói jönnek, majd a végén drámai szóló zárlat következik orgonán és dobokon. Az elvadult barbár képe magától megrajzolódik a hallgató előtt. A „The Barbarian” rendkívül ambiciózus felvezetés az albumhoz. A zenekar láthatóan igazi robbanással akarta nyitni az elsőlemezét, és ez maradéktalanul sikerült is. Csakhogy minden robbanás után jön a csend és egy kis megnyugvás. A „Take A Pebble” bonyolult felépítésű Lake-ballada, amely jókora stílusbeli kontrasztot képez az előző számmal, hiszen teljesen lecsendesíti annak „barbár” hangulatát. A pszichedelikus intróval, amelyben a hang a zongorahúrokon végigcsúszó pengetőkre emlékeztet, és a megnyugtató ritmussal a hallgatót gyorsan kellemes révületbe ringathatja. Itt halljuk először Lake dallamos, tiszta és erős hangját (amellyel már a King Crimsonban híressé vált). Ezt törékeny dallam követi, amelyet Emerson zongorája és Palmer finom cintányérozása épít fel. Lake éneke nem tart sokáig, utána terjedelmes zongoraszólók jönnek Emersontól. Aztán a ritmus megint kissé lecsillapodik, és olyan rész következik, amelyben valamiféle csobogás és szappanbuborékok pattogása hallatszik, ami ismét pszichedelikus hangulatot teremt. A középső részben a szerzemény folk rock számmá változik, amely Lake akusztikus gitárjának apalache-i hangjaira épül, kézcsapkodás kíséretében. Rendkívül eredeti ötlet, amely átmenetileg egészen más zenei vizekre viszi a számot. Újabb zongoraszólók következnek, Lake éneke és Palmer jazzes dobfogásai. Kiváló szerzemény, amelyben először érvényesül mindhárom zenész tehetsége, és amelynél a hallgató könnyedén átadhatja magát egy kis révült álmodozásnak. Hogy ez a rendkívüli stílusbeli kontrasztok albuma, azt a felhevített „Knife-Edge” is igazolja, Emerson értelmezése egy újabb klasszikus zeneszerző, a cseh Leoš Janáček és „Sinfonietta” című művének, Lake énekével kiegészítve. Ez is az album csúcspontjai közé tartozik. A zenekar ezúttal még a „The Barbarian”-nél is hevesebben szól, és megmutatja, milyen súlyos hangzást tudtak kicsalni Emerson szintetizátorai. Lake éneke itt rendkívül dühösen szól, és vokális tehetsége itt jut a legnagyobb szerephez az egész lemezen. Emerson Hammond-orgonaszólója a szám utolsó részében az album egyik legjobbja, miközben a szintetizátora az idő nagy részében templomi orgonaként szól. A dal az évek során a zenekar egyik legkedveltebb és legismertebb számának hírnevét szerezte meg, főleg azért, mert Emerson a koncertváltozat alatt rendszeresen késeket szúrt az orgonája billentyűi közé. Palmer dobolása ezúttal is nagyon jó. A szám igazi gyilkos, hallgatás közben mintha „a fejünket egy kés hegyére tűznék”. Lake sötét és szarkasztikus szövege is van benne (újabb a számos tehetsége közül). Az album második felében azok a szerzemények vannak, amelyek mindhárom zenész egyéni alkotásai. Mindegyikük azt a számot mutatja be, amelyben a legerősebb. Elsőként Emerson határtalan tehetségének demonstrációja jön a „The Three Fates”-ben, a három részre osztott szvitben, amely a sors három görög istennőjét, Clothót, Lachesist és Atroposzt jeleníti meg. Klasszikus zenei szerzemény, amelyben Emerson az orgonán és a zongorán is felvonultatja minden varázslatát, többnyire szuperszonikus sebességgel, de mindig tisztán érezve a szerzemény folyamatos ívét. Az első részben, a „Clotho”-ban különleges, orkesztrális orgonán játszik, amely rendkívül gazdag hangzást ad. Aztán átvált a „Lachesis”-re, ahol zongorán nagyon szép dallamokat játszik, ezek a modern klasszikus zene első osztályú példái. Az „Atropos”-ban Emersonhoz Palmer is csatlakozik, és jazzes ütőhangszerekkel gazdagítja a zongorajátékot. Annak ellenére, hogy Emerson kivételes módon mutatja meg billentyűs technikáját (egyesek szerint ez már a saját egójának ünneplése), a szerzemény semmiképp sem veszíti el a fejét és a farkát, ami hasonló esetekben általában megtörténik, így élvezhetjük a mélységét és szépségét is, azt, amit csak a klasszikus zene mesterei képesek megidézni. A „Tank” Palmer pillanata, aki a tehetségét főleg gazdag dobszólókkal mutatja meg. Nem holmi elnyújtott dobszólókról van szó, hanem egy hosszabb fusion instrumentálisról, amelyben Emerson szellemes betétekkel végig kíséri Palmer dobjátékának egész menetét, és megfelelően tovább is építi azt. A fináléban Lake halhatatlan balladája, a „Lucky Man” jön, ami tiszta győzelem, a legtöbb hallgató által ismert szám, és egyben a zenekar legnagyobb slágere.Ez az örökzöld ballada, amely egy emberről szóló ironikus szöveggel szól, akinek eleinte mindene megvolt bőségben, de katonaként mégis eltalálta egy golyó, kétségkívül az albumról ennek a számnak sikerült a legtöbb pontot szereznie a zenekarnak. Teljesen véletlenül született, és eredeti formájában Lake gyerekkori műve volt. A „Lucky Man” egyébként is kivételesen értékes alkotás és az album csúcspontja, jóllehet messze ennek a legegyszerűbb a szerkezete, és ez a legkevésbé progresszív szerzemény a lemezen. De éppen ezért jellemzi mérhetetlen szépség és kiemelkedő üzenetgazdagság, ami a legtöbb többi számból hiányzik. Lake akusztikus gitárjára, énekére és egyszerű ritmusra épül. Művészi elektromos gitárszólója a megfelelő helyen, a megfelelő pillanatban érkezik. A végén Emerson teljesen váratlan szóló improvizációja következik moogon, amely állítólag teljesen spontán született, és a számot a lezárásnál még magasabb szintre emeli.
Az „Emerson, Lake & Palmer” három monumentális zenész lenyűgöző debütálása, tele energiával, friss ötletekkel és bizonyítási vággyal. Az album a zenekar egyes tagjainak rendkívüli érettségét is sugározza (amit egyébként már korábbi zenekaraikban megszereztek). Bár nem mestermű, a rockzene egyik legjobb debütáló albuma, és felbecsülhetetlen jelentőségű a progresszív rock számára. Ez ugyanis az a lemez, amely döntően hozzájárult ahhoz, hogy a műfaj, sőt a klasszikus zene is népszerűvé váljon a megrögzött rockerek körében. Ugyanakkor a zenekar igazi potenciálja még nem bontakozott ki teljesen. Az „Emerson, Lake & Palmer” kétségkívül a legendás trió egyik legjobb albuma, amellyel rendkívül sikeresen kezdte meg villámgyors (bár rövid életű) rohamát a műfaj csúcsa felé. Az album kiváló betekintést nyújt a zenekar jövőjébe is.
Felállás
Keith Emerson – billentyűk
Greg Lake – ének, basszusgitár, elektromos & akusztikus gitár
Carl Palmer – dobok, ütőhangszerek
Produkció
Greg Lake
Számlista
1. The Barbarian (4:33)
2. Take A Pebble (12:34)
3. Knife-Edge (5:08)
4. The Three Fates (7:45)
a) Clotho (Royal Festival Hall Organ)
b) Lachesis (Piano Solo)
c) Atropos (Piano Trio)
5. Tank (6:52)
6. Lucky Man (4:36)
Az album hossza: 41:30
