Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Bowie, David
Kiadó: Mercury Records
Megjelenés: 1970
Játékidő: 40:37
Pontszám: 4/5
Harmadik stúdióalbumán, a „The Man Who Sold the World” című lemezen a nagy zseni, David Bowie – ahogy gyönyörű pályája során oly sokszor – ismét „kaméleonként” váltott stílust, és elbúcsúzott az akusztikus vonalú prog folk rocktól és a pszichedelikától, amely az előző, „David Bowie” (más néven „Space Oddity”, 1969) albumát jellemezte. A stílusváltásban szerepet játszott az is, hogy barátja és olykor zenei riválisa, Marc Bolan (T. Rex) épp ekkoriban változott akusztikus-pszichedelikus álmodozóból tüzes glam rockerré. Bowie nem akart lemaradni, de a következő hangzásbeli fejlődést egészen sajátos módon vitte végbe. Figyelmesen követte az aktuális zenei trendeket, és a saját receptje szerint „gyúrta át” őket. 1970-ben a rockrajongók érdeklődésének csúcsán éppen a kemény rock állt, olyan zenekarok vezetésével, mint a Black Sabbath, a Deep Purple és a Led Zeppelin, és ez döntően meghatározta Bowie új hangzásirányát is.
A „The Man Who Sold the World” elsősorban azért fontos album, mert Bowie itt kezdett először aktívan együttműködni a The Spiders from Mars tagjaival, élükön a hatalmas gitártehetség Mick Ronsonnal. Ez döntően befolyásolta a lemez stílusát, amely szinte teljes fordulatot jelentett az elektromos gitáros kemény rock felé, némi blues-, glam- és art rock-ízzel – a pszichedelikus-folkrockos álmodozással teli „Space Oddity” után ez igazi hangzásbeli szellőztetés volt. Bowie kísérőzenekarát ekkor még Mick Woodmansey dobos és a producer-basszusgitáros Tony Visconti egészítette ki. Viscontit nem sokkal az album megjelenése után Trevor Bolder váltotta a basszusgitárnál, aki később az legendás Uriah Heep tagjaként is szép zenei karriert futott be.
Ronson energikus, dinamikus elektromosgitár-futamai olyannyira uralják a „The Man Who Sold the World” hangzását, hogy páran az early heavy metal szép példájának kiáltották ki, bár a kemény rock találóbb megjelölés volna. Ronson és Visconti – Bowie mellett, akinek épp akkoriban sok dolga akadt újdonsült feleségével, Angie-vel – kulcsszerepet játszott az hangszerelések megírásában.
Figyelmet kapott az album borítója is, amelyen Bowie – aki a hangzás mellett a vizuális megjelenését is folyton változtatta, és ezzel kezdte nyitogatni az ajtót a későbbi glam rock korszak felé – női ruhában pózol. Ez a korabeli viszonyok között persze meglehetősen provokatív lépés volt, és különösen felháborította az amerikai önjelölt közerkölcs-őröket. Az amerikai piacra a borítót le is cserélték valami másodrangú tákolmányra. A „The Man Who Sold the World” tehát a nemi irányultsága körüli bújócska kezdetét jelentette, amellyel az androgün külsejű férfi főleg a glam rock korszakában őszítette a akkori konzervatív közvéleményt – bár évekkel később nyilvánosan heteroszexuálisnak vallotta magát, és közvetve azt is megbánta, hogy a hetvenes években ekkora „cirkuszt” csapott körülötte.
A „The Man Who Sold The World” hangulata sokkal komorabb, mint az elődé, ami jól illett az egyes szerzemények ütősebb természetéhez, a szövegekben pedig a korábbinál is erősebben jelentek meg a disztópikus témák, mint a paranoia, az elidegenedés, a skizofrénia és a túlzott tudományos fejlődés veszélye. Minőségben négy dal emelkedik ki: a „The Width of a Circle”, az „All the Madmen”, a címadó szám és a „The Supermen”. Az új, ütős stílus már a nyitányban, a hard rockot és az R&B-t keresztező „The Width of a Circle”-ben ragyog, amely Ronson tüzes gitárművészkedését tartalmazza, élén egy kiváló szólóval, míg a rejtélyes szöveg egy angyali, illetve démoni nővel megélt szexuális tapasztalat körül forog a mennyben, illetve a pokolban. Még jobban kiállta az idő próbáját a gótikus hangulatú „All the Madmen”, amely Bowie korai remekművei és egyben karrierje legkeményebb munkái közé tartozik: megalkuvást nem ismerő gitárfutamokra, Ralph Mace kezelte moog modularra és Woodmansey masszív dobátvezetéseire épül. Különösen jól sikerültek a háromszólamú harmóniákba átmenő részek, amelyek még tovább mélyítik az emberi őrület mélységeiről szóló drámai üzenetet.
A „Black Country Rock” pozitív hangulatú blues rock, amely éles ellentétben áll az album egészét átható sötét atmoszférával, stílusában pedig igencsak rokon bizonyos T. Rex-megmozdulásokkal, főként Bowie megváltoztatott, szokatlan éneklésmódja miatt, amely itt erősen Marc Bolan megszokott énekstílusára emlékeztet. A komorabb „After All”, amelyben Bowie ismét Nietzsche „felsőbbrendű emberével” játszik, okkult felhangokkal fűszerezve, talán a legfurcsább kísérlet az egész lemezen, és egyike azon kevés daloknak, amelyeknek pszichedelikus jellegük van. A „Running Gun Blues”, amely nyilvánvalóan az amerikai fegyverkultúrát gúnyolja, rámenős blues rock: ütős gitárriff, szájharmonika és Bowie szinte bolondos éneklési stílusa jellemzi.
A drámai prog/hard rock dalban, a „Saviour Machine”-ben, amelyet ütős gitárfutamok és moog modular futurisztikus hangjai szőnek át, Bowie újabb disztópikus gondolatot érint: a közeljövőben a számítógépes mesterséges intelligencia átveszi az uralmat az emberek felett. Ez Bowie pályájának egyik ritka dala, amelyben stílusban a Genesis-féle progresszív rockhoz közeledett. A „She Shook Me Cold” újabb Led Zeppelin-stílusú kemény rock, amelynek szövege számos szexuális utalást tartalmaz, és több mint nyilvánvalóan egy közös hangszeres jam köré épült. Erre a kevésbé ihletett pillanatra a felejthetetlen címadó dal következik, amelyet „űrbéli” hangulata, sajátos gitárriffje és romantikus központi hangszerelése tesz kiemelkedővé. Bowie itt csodálatos módon szövi egybe a glam rock, a pszichedelika és az art rock elemeit, és rendkívül intenzív atmoszférát teremt, miközben a szöveg a skizofréniáról, azaz a megosztott személyiségről szól, egy képzelt hasonmással együtt – ez újabb Bowie-kedvenc téma.
A kemény rockos klasszikus, a „The Supermen” joggal az album legismertebb dala, bár nagyobb visszhangot csak néhány évvel később kapott, amikor Bowie legnagyobb sikereinek idején, a glam rock korszak közepén újra felvették. Szövege H.P. Lovecraft műveiből merít ihletet a „nagy öregekről” (a másik dimenzióból érkező borzongató lények különös fajtájáról), amit a háttérben szóló drámai vokális harmóniák még fokoznak, míg a hatalmas refrén végletekig elmélyíti az általános disztópikus hangulatot. Bowie szavai szerint a „The Supermen” központi gitárriffjét Jimmy Page ajándékozta neki.
A „The Man Who Sold the World” című lemezzel, karrierje legkeményebb dobásával Bowie, aki már a következő hangzásváltáson törte a fejét, megtette az első nagy lépést a glam rock korszak felé, és egyúttal kialakította legsikeresebb kísérőzenekarának magját. Az új, „felpörgetett” hangzással hatalmas előrelépést tett a „Space Oddity”-hez képest, és ezzel elkezdte klasszikus, a rajongók nagy része szerint legnagyobb becsben tartott korszakát. A „The Man Who Sold the World” hazai, brit földön ugyan nem hozott igazán nagy kereskedelmi áttörést, de Bowie első olyan albuma lett, amely az amerikai listákon is feltűnt. Már a következő évben megalkotta első stúdiómesterművét, és arany betűkkel írta be magát a 20. és 21. század legnagyobb zenei ikonjai közé.
Ez a recenzió David Bowie (1947-2016) emlékére készült.
Felállás
David Bowie – ének, gitár, stylophone, szaxofon
Mick Ronson – gitár, háttérvokál
Tony Visconti – basszusgitár, zongora, gitár, furulya, producer, háttérvokál
Mick Woodmansey – dob, ütőhangszerek
Ralph Mace – Moog modular szintetizátor
Produkció
Tony Visconti
Számlista
1. The Width of a Circle (8:05)
2. All the Madmen (5:38)
3. Black Country Rock (3:32)
4. After All (3:51)
5. Running Gun Blues (3:11)
6. Saviour Machine (4:25)
7. She Shook Me Cold (4:13)
8. The Man Who Sold the World (3:55)
9. The Supermen (3:38)
