Előadó: Lumineers, The
Kiadó: Dualtone
Megjelenés: 2012
Játékidő: 42:19
Értékelés: 4/5
Érdekes dolog az, hogyan alakítják a trendeket a nagyvállalatok kíméletlen kezei. Topogsz a porban a múlt század harmincas éveinek szesztilalma idején, a tapsra ütöd a ritmust, és a telepesek első konvojának legkopottabb hagyományos dalát énekled, azokét, akik kitörölték a régi indián történelmet, és újat rajzoltak… Úgy bizony! A trend a tömegek nemzeti érzelmein való kopogtatás. Ha Nagy-Britannia földjén vérző szívével garázdálkodhat Marcus Mumford, akkor az Atlanti-óceánon túl is kell rá valami megfelelő választ találni, pedig egy Mumford is tökéletesen elég.
Americana és „back to the roots” hagyomány. A The Lumineers – afféle összekötő kapocs, amely az indie-t és a folkot egyesítette – nagyon jó ebben. Sőt, tulajdonképpen nagyon őszinte abban, amit csinál. Az elsőlemezen jóval naivabbnak, sebezhetőbbnek és hamisítatlanabbnak hat, mint a Mumford And Sons csillogásra kihegyezett harmadik albuma. Igaz, Mumfordék is hasonlóan naivak és sebezhetők voltak az első lemezükkel. A The Lumineers „amerikai módra” csinálja a dolgokat. Country, blues és Americana keveréke, az egész hagyományos hangszereken megszólaltatva, középre tett énekkel, amelyet szétfeszít a fájdalom. A szövegekben sok a menekülés a gondtalan ifjúság szép emlékeibe, sok a vérző szerelmi vallomás, végül pedig a prédikálás is, amely a spirituális, gospelszerű dallamokból merít, mint például a Dead Sea.
Polkaritmusok (Stubborn Love), odacsapott, dobos-katonás indulók vagy egyszerű kéztaps (Submarines, Ho Hey). Te választasz. Valóban csupasz, szabadkézzel formált ritmusok, ennél ősibb már nem is lehetne, ha az amerikai népzene hagyományos gyökereivel kacérkodsz. Míg az akusztikus gitárok néhány alapvető akkordfogással adják a kíséret zömét, az énekhez párbeszédben leggyakrabban hegedű, cselló vagy bendzsó csatlakozik (Flapper Girl, Charlie Boy). A Ho Hey, amely a mai napig nagy sláger maradt, és már az elsőlemezzel nagyon magasra repítette a zenekart, a győztes recept iskolapéldája. Ha megengeded, hogy egy kicsit gonoszkodjam: képzeld el, hogy elmész egy The Lumineers-koncertre, és szemtanúja leszel, ahogy Wesley Keith Schultz énekes a lelkes pásztor stílusában kettéosztja a tömeget bal és jobb oldalra. A bal a „Ho”, a jobb a „Hey”. Valószínűleg alig várod, hogy „Ho” vagy „Hey” lehess.
Na, de térjünk vissza a Ho Hey-hez egy kicsit komolyabb hangon. A dal ugyanis nagyon jó. Érezni, hogy a zenekar teljesen igénytelenül, sikerterv nélkül rakta össze, és eszébe sem jutott, hogy valaha sláger lesz belőle. A tömeg váltakozó kiáltásai, a „Ho” balról és a „Hey” jobbról a refrénben gyönyörűen illeszkednek egymáshoz, és tulajdonképpen ez a lényege annak, hogy a dal üzenete teljes erővel hat. Éppen ez a szám az album fordulópontja, mert utána az anyag üzenetben még gazdagabb és fertőzőbb lesz. A következő három dal, a Slow It Down, a Stubborn Love és a Big Parade kiváló példa arra, hogyan érvényesül Wesley Keith Schultz előadásának érzelmi temperamentuma: az énekes a fájdalommal teli történet hitelességének nagyságát sugározza, ám másfelől optimista, a jövőbe tekintő hozzáállást is magában hordoz.
A Ho Hey, amely később nagy sláger lett, őszinte természetét az is bizonyítja, hogy a többi szám ugyanazon az alkotói szinten mozog. A favoritokat neked kell majd kiválasztanod. Ez azt jelenti, hogy a zenekar tényleg az album számaiba öntötte a zene iránti őszinte szeretetét. És a termék hamisítatlanul, természetesen csengő hangzása ezt semmiképp sem tudja eltitkolni. Mindenesetre ez az album egyfelől minden Bob Dylan-rajongónak, másfelől a „blue grass” szerelmeseinek is érdekes lesz.
Az amerikai állampolgárok érzelmein való kopogtatás a Charlie Boy és a Flapper Girl című dalokban is tetten érhető: a sorok J.F. Kennedy alakját érintik, a Flapper Girl pedig még az utolsó útját is a nagy Cadillacben. A kritika elején valahol leíródott a „rock” szó. Abból nem sok akad itt, de a záró Morning Song-ban a gitár vág egy kicsit több elektromos decibelt, ez a szám pedig szemléletes példa arra, hogyan olvad össze a független attitűd Amerika folkgyökereivel. Arcade Fire? Á, semmi, semmi… csak egy villanás volt, he, he, he…
A The Lumineers tehát Bob Dylan új turnéjának következő előzenekar-jelöltje. Valójában a zenekart a nagy dobásig az juttatta el, hogy a Ho Hey-t többször is pörgették egy seattle-i nagyobb rádióállomáson. A zenekar egyébként egy kis független kiadóval, a Dualtone-nal kötött szerződést, de amikor aztán a Decca Records átveszi az elsőlemez világméretű terjesztését, akkor tudod, merre hány méter.
Reméljük, hogy a The Lumineers minél tovább megőrzi az elsőlemez hitelességét, és átviszi a későbbi kiadványokra is. Biztosan nagy szerencséjük volt, hogy a világ mainstreamjének csúcsa felé törtek. Egy dolog a nagy kiadók trendhajszolása, más dolog, hogy a Ho Hey-jel egyszerűen „kéznél” voltak. Az Egyesült Államokban ugyanis hemzsegnek a hasonló klubzenekarok, amelyek az amerikai folkhagyomány gyökereit ássák. Sok náluk jobb és érdekesebb is akad. De a sors őket választotta. És a „The Lumineers” nagyon szép lemez. Épp az őszintesége és a nagy, hiteles tartása miatt! Csak nehogy felhígítsák.
Felállás
Wesley Keith Schultz – ének, gitár
Jeremiah Caleb Fraites – dob, ütőhangszerek, mandolin, vokál
Neyla Pekarek – cselló, mandolin, zongora, vokál
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
Stelth Ulvang – zongora, harmonika, mandolin, vokál
Ben Wahamaki – basszusgitár
Lauren Jacobson -hegedű
Adam Trachsel – nagybőgő, elektromos basszusgitár
Maxwell Hughes – „fingerstyle” gitár
Produkció
Ryan Hadlock
Számlista
1. Flowers In You Hair
2. Classy Girls
3. Submarines
4. Dead Sea
5. Ho Hey
6. Slow It Down
7. Stubborn Love
8. Big Parade
9. Charlie Boy
10. Flapper Girl
11. Morning Song
