Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Whitesnake
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1987
Játékidő: 53:00
Értékelés: 4.5/5
A „Whitesnake” (Európában „1987” címen jelent meg, Japánban pedig „Serpens Albus” néven) a legendás énekes-kígyó, David Coverdale vágyálmának diadalmas beteljesülése volt: ezzel végleg meghódította a világ rádiós slágerlistáinak csúcsait, és bevette a vágyott amerikai zenei piacot. A tervet, hogy a szívhez szóló blues rock bandából stadionok keményrockos/metalos hőseit faragja, már három évvel e hatalmas kereskedelmi diadal megjelenése előtt kezdte kovácsolni. A lemez az MTV-slágereivel – „Still Of The Night”, „Give Me All Your Love”, „Is This Love”, „Crying in the Rain’87” és „Here I Go Again ’87” (ez utóbbi kettő az amerikai ízlésre szabott klasszikus a „Saints & Sinners” albumról, 1982) – minden idők legsikeresebb és legnépszerűbb rocklemezei közé került, miután Coverdale az előző album, a „Slide It In” (1984) amerikai változatával eladta a lelkét a „vállalati ördögnek”.
Pedig a „Whitesnake” felvételei előtt még úgy tűnt, hogy Coverdale lezárta a Whitesnake-történetet. A szívhez szóló blues rock bandából, amelyet Coverdale „réges-régen”, 1978-ban alapított a legendás gitárossal, Micky Moodyval, 1985-re nem maradt semmi. A helyén egy keményrockos attrakció állt Coverdale-lel az élen, az eredeti basszusgitáros Neil Murrayvel, a fiatal gitárvirtuóz John Sykesszal (ex-Tygers Of Pan Tang, John Sloman’s Badlands, Thin Lizzy) és a legendás dobmesterrel, Cozy Powell-lel (ex-Rainbow). A „Slide It In” felvételein még közreműködő gitáros/énekes Mel Galley hivatalosan egy kézidegsérülés miatt repült a zenekarból, nem hivatalosan pedig azért, mert kiakasztotta Coverdale-t, amikor egy interjúban elárulta, hogy a háta mögött újraindítaná első zenekarát, a Trapeze-t.
A „Slide It In” 1985-ös turnéjának végén Powell és Coverdale viszonya nagyon megromlott, és a kultikus dobos úgy döntött, távozik, mert alaposan elege lett az énekes diktatórikus bandavezetési stílusából (Cozy később társalapítója lett a rövid életű Emerson, Lake & Powell szupergruppnak, majd egy időre a Black Sabbathhoz csatlakozott). Coverdale ekkor be akarta fejezni a Whitesnake-sztorit, de a Geffen kiadó vezetői, akikkel az amerikai piacra szóló szerződése volt, rábeszélték, hogy Sykesszal együtt folytassák. Coverdale és Sykes Dél-Franciaországban kezdett új dalokat rögzíteni. Állítólag néhány hangszerelésnél Murray is segített nekik. Az új Whitesnake-projekt első két száma a „Here I Go Again’87” mellett az album legnagyobb slágerei lettek: az epikus, dübörgő „Still Of The Night”, amelynek gyökerei még Coverdale és Ritchie Blackmore közös, Deep Purple-os időszakáig nyúlnak vissza, és a megható power ballada, az „Is This Love”.
Ezután Coverdale, Sykes és Murray Los Angelesbe költözött, ahol dobosválogatást tartottak, és hatvan jelölt közül brit honfitársukat, a legendás Aynsley Dunbart (ex-Frank Zappa, John Mayall & the Bluesbrakers, David Bowie, Journey, Jefferson Starship) választották. Miután kialakult az új felállás, a kanadai Vancouverbe utaztak, ahol Sykes Coverdale régi ismerőse, a hangmérnök Bob Rock segítségével elérte a kívánt „amerikai” keményrockos gitárhangzást. Ekkor jöttek az első bonyodalmak: Coverdale melléküreg-gyulladást kapott, ami a tervezett határidőn túlra húzta az új album elkészítését. Coverdale-nek műtétet, majd rehabilitációs programot kellett kiállnia, amitől a fiatal, bizonyítási vágytól égő Sykes türelmetlen lett. Önfejűsége odáig fajult, hogy az új Whitesnake-albumot, amelyhez addigra már minden gitársávot felvett, egy másik énekessel akarta rögzíteni, és ezzel végzetes hibát követett el. Amint Coverdale felépült, Sykes ezért a hevenyészett tervéért kirepült a bandából. Ugyanez történt Sykes „haverjával”, Mike Stone producerrel is, akit Coverdale Keith Olsenre cserélt.
A személyi változásoknak persze ezzel még nem lett vége, hiszen Davidnek vendég billentyűsre volt szüksége, aki felvonultatja az album billentyűs részeit, valamint új gitárosra a „Here I Go Again’87” szólójához és a koncertturnéhoz. Az utóbbit a holland gitárgyöngyszemben, Adrian Vandenbergben (a saját keményrockos bandája, a Vandenberg főnöke) találta meg, aki nemcsak elsőrangú Sykes-pótlás volt, hanem a zenekar vizuális oldalán is segített, hiszen egy újabb gitáros „szépfiú” érkezett, aki sóhajokat csalt ki az ún. MTV-generáció minden hölgytagjából. A billentyűket a „Whitesnake” lemezen az edzett rókaróka, a legendás Don Airey (ex-Colosseum II, Rainbow, Ozzy Osbourne, később Deep Purple) játszotta fel, a még legendásabb Jon Lord lehető legjobb helyettese. Néhány billentyűs résznél Bill Cuomo is közreműködött, aki a „Slide It In” amerikai változatán Lord részeinek kontárkodásával nem vésődött be a régi Whitesnake-hívek legszebb emlékei közé. Vandenberg eredetileg csak alkalmi zenésznek készült, de a „Whitesnake” váratlan, óriási sikere után állandó taggá vált, akivel Coverdale még évekig együtt dolgozott.
Az új, az MTV-generáció ízléséhez igazított Whitesnake, amely elegánsan járta a határvidéket a kemény rock, a melodikus rock és a metal között, nemcsak az amerikai rádióállomásokat hódította meg, hanem Európát és a világ többi részét is. Az album amerikai változatának más volt a számsorrendje, mint az európainak, és nem tartalmazta a remek „Looking For Love” és „You’re Gonna Break My Heart Again” dalokat, ezért az európai kiadás ismét felülmúlta az amerikait, és ebben a kritikában is főleg erről lesz szó. Az epikus, nehézmetalos nyitány és óriási sláger, a „Still Of The Night”, amelyben egyaránt érezni a blues rockos gyökereket és a modernebb keményrockos hatást, a Whitesnake egész pályafutásának egyik legütősebb alkotása, szigorúan technikai szempontból pedig Coverdale legjobb teljesítményét tartalmazza a „fehér kígyókkal” eltöltött évei alatt: a legendás énekes itt számára meglehetősen szokatlan, rendkívül magas és nehéz fekvésekig jut el, közben persze nem hiányoznak a jellegzetes szenvedélyes sóhajai sem.
David tomboló vokálja az intróban Sykes ingerült gitárfrázisaira és Dunbar kompromisszumot nem ismerő dobfordulataira épül. Az Airey-féle éteri, szimfonikus hangszerelés tovább mélyíti a melodramatikus, rejtélyes hangulatot, amely az epikus „metalos” részbe való kataklizmikus átmenetnél éri el a csúcsot, ahol Sykes, aki Coverdale állítása szerint utálta a bluest, ínycsiklandó gitárszólóban tombolja ki magát. Ennek az epikus örökzöldnek, a Whitesnake-pálya egyik legjobb alkotásának a főszereplője persze a legendás énekes-kígyó, aki erotikus előadásmódjával a lenyűgöző gitár- és billentyűharmóniák mellett a nehézrock fenségének és a lírai melodrámának teljesen új mérföldköveit éri el.
A „Whitesnake” avagy „1987” óriási sikeréhez sokat tettek az erotikával fűszerezett klipek is, amelyekben Coverdale akkori élettársa és leendő (mára már rég volt) felesége, az amerikai modell Tawny Kitaen szerepelt, és segített megszilárdítani David imázsát a nehézrock javíthatatlan Benny Hilljeként.
A kataklizmikus „Bad Boys” Sykes, a metalos nyers gitárszakaszaival, Dunbar száguldó dobfinomságaival és az énekesi erejének csúcsán lévő Coverdale-lel folytatja az album ütős természetét, és megszilárdítja a legendás zenekar új, keményrockos-metalos imázsát. A remek „Give Me All Your Love”, amelyben van még egy szenvedélyes davidi énekkitörés és számos pillanat Sykes virtuóz gitárakrobatikájának bemutatására, az album következő nagy slágere lett. Egyik legkedveltebb klasszikusukká főleg a melodikus rockos, rendkívül erőteljes refrénje miatt vált, amelyben David egy cseppet sem rejti véka alá hagyományos erotomán huncutságát.
A „Looking For Love”, a lenyűgöző power ballada éteri szintetizátoros hangszereléssel nyit, amelyhez hamarosan csatlakozik David szívszaggató énekes vallomása, és ez az erőteljes gitárszakaszok és masszív dobátvezetések segítségével rendkívül gazdag, atmoszférikus tágasságokba viszi a remek dalt. Sykes nem lenne Sykes, ha közben nem engedne meg magának egy felkavaró szólót, amilyen egy ilyen gitárhős arzenáljából nem hiányozhat. Dunbar záró basszusdobolása és még egy eszelős gitárszóló szépen gondoskodik a valódi metalos befejezésről. A „Saints & Sinners” klasszikusának, a „Crying In The Rain” újrafelvett változata legalább kétszer ütősebb az eredetinél, bár a régi, blues rockos Whitesnake-hívek számon kérhetik rajta a lélek hiányát, hiszen Sykes arrogáns, metalos futamai egészen mások, mint a legendás Micky Moody–Bernie Marsden páros bluesos finomsága, akik e változat hallgatása közben kétségkívül a fejüket fogták. Ettől függetlenül a Whitesnake a mai napig ezt a kereskedelmileg sikeres, „metalos” verziót játssza koncertjein. A Sykes és Dunbar közti vad dzsemmelés igazi balzsam mindazoknak, akik szeretik a technikailag magas színvonalú hangszeres bravúrokat.
Az „Is This Love”, amelyet Coverdale és Sykes állítólag eredetileg Tina Turnernek írt, nagy fölénnyel, a Tawny Kitaen főszereplésével készült látványos klipnek is köszönhetően a legsikeresebb power balladájuk lett. Fő bája a melankolikus központi hangszerelésben és David briliáns énekteljesítményében rejlik, amely az ikonoklaszta gitárfrazeológia segítségével az epikus refrénben csúcsosodik ki, ahol a javíthatatlan hedonista végleg szétszakítja sóvárgó szívét. Sykes „síró” szólója tovább mélyíti a dal mély vallomásos jellegét, amelyben egyszer az életben nyoma sincs David tipikus erotikus fantáziáinak, csupán őszinte szerelem van benne, ami valószínűleg döntő tényező volt hatalmas, „össznépi” sikerében.
A „Straight For The Heart” egyenesen előre törő kemény rocker, a fő refrénben hangsúlyos AOR-hangvétellel, amelyben Sykes ismét nem spórol a feltüzelt gitárfutamokkal, miközben Dunbar dinamikus dobjátékával újra és újra bizonyítja, miért játszott színes pályafutása során minden idők néhány legnagyobb zenészével. A hipnotikus, melodikus rockos hatást tovább mélyítik az ízes szintetizátoros hangszerelések, amelyek kiemelik az epikus, vokálisan harmonizált refrént. A „Don’t Turn Away” még egy megható power ballada, lenyűgöző, szimfonikus billentyűs hangszereléssel és feltüzelt gitárfrázisokkal, miközben Coverdale szenvedélyes vokális megközelítése remekül fokozza a varázslatos hangulatot. Itt sem hiányoznak a két hangszermester összetett gitár- és dobvariációi.
A „Whitesnake” szövegeinek többsége egyébként Davidnek a tetszőleges nőkkel átélt aktuális kalandjairól szóló, hírhedt hagyományát folytatja, de úgy tűnik, ezúttal az őszinte szerelem csekély előnyt élvezett az erotikus fantáziákkal szemben, mintha a férfi, aki ekkor 35 éves volt, végül mégiscsak egy kicsit megérett volna. A „Children Of The Night” lenyűgöző keményrockos-metalos hibrid, felgyorsított tempóban és kompromisszumot nem ismerő dobmenetekkel. Sykes recés gitárfrázisai Dunbar odaadó basszusdobolása mellett szorgosan kísérik David energikus énekteljesítményét, amelyből jól érezni, mennyire élvezte, hogy akkoriban „öreg rockerből” felturbózott hajú „hair metal kölyökké” változott.
Ezt követi az album legnagyobb slágere és a Whitesnake egész pályájának legnépszerűbb száma, az epikus power ballada, a „Here I Go Again” újrajátszott változata. A szintetizátoros bevezető egyengeti az utat David szenvedélyes, sóvárgó vallomásához, amely a keményrockos részbe való heves átmenet után, hangsúlyos, dübörgő gitárfrázissal a hatalmas refrénben csúcsosodik ki. Az ínycsiklandó gitárszólót kifejezetten ehhez a klasszikushoz Adrian Vandenberg játszotta fel. Az amerikai hair metalos fiatalság a „Here I Go Again” klipjétől, amelyet akkoriban szüntelenül játszott az MTV, végleg leigázva érezte magát, miközben Moody és Marsden a nézése közben kiakadt, és bizonyára azt gondolták, hogy egykori zenésztársuk, aki szemükben paródiát csinált az ő gitáros hozzájárulásukból, végleg elveszítette az eszét. A „You’re Gonna Break My Heart Again”, még egy keményrockos, kompromisszumot nem ismerő energiakatalizátor száguldó dobstampedékkel, erőteljes gitárfutamokkal és a „fehér kígyó” hatalmas énekteljesítményével, hatásos zárása ennek a kiváló, kereskedelmileg elképesztően sikeres, de egyben rendkívül ellentmondásos albumnak.
A „Whitesnake” avagy „1987” hatalmas diadal volt Coverdale „fehér kígyóinak” az „amerikai ízlésre” szabott, keményrockos változata számára, és a rádiós slágerek tömegével, élükön az újrafelvett „Here I Go Again” verzióval végleg a minden idők legsikeresebb rockzenekarai közé repítette őket. David vállalati mohóságát az album váratlan, óriási sikere után sem csillapította le, ezért úgy döntött, hogy tovább szilárdítja a zenekar új státuszát mint nagy stadionattrakció, és még egyszer újraalakította a felállást. A promóciós turnéra az albumot felvevő felállásból Coverdale-en kívül egyetlen tag sem maradt. Vandenberghez új tagokként csatlakozott a további gitáros, Vivian Campbell (ex-Dio, később Def Leppard), a basszusgitáros Rudy Sarzo (ex-Quiet Riot, Ozzy Osbourne) és a dobos Tommy Aldridge (ex-Black Oak Arkansas, Pat Travers, Gary Moore, Ozzy Osbourne), a „nyugdíjazott” nehézrock projekt, az M.A.R.S. ritmusszekciójának mindkét tagja. Ez a felállás lépett fel az új album népszerűsítő koncertturnéján, és ők szerepeltek a korábban említett klipekben a „Whitesnake” összes nagy slágeréhez.
Felállás
David Coverdale – ének
John Sykes – gitár, vokál
Neil Murray – basszusgitár
Aynsley Dunbar – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Don Airey – billentyűs hangszerek
Bill Cuomo – billentyűs hangszerek
Adrian Vandenberg – gitárszóló a „Here I Go Again” című számban
Produkció
Mike Stone és Keith Olsen
Számlista
1. Still of the Night
2. Bad Boys
3. Give Me All Your Love
4. Looking for Love
5. Crying in the Rain
6. Is This Love
7. Straight for the Heart
8. Don’t Turn Away
9. Children of the Night
10. Here I Go Again
11. You’re Gonna Break My Heart Again
