Slip of the Tongue
Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Whitesnake
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1989
Játékidő: 46:47
Értékelés: 3.5/5
A »Slip Of The Tongue« a legendás hard rock bajnokok, a Whitesnake nyolcadik stúdióalbuma volt, akik épp kereskedelmi sikerük csúcsán álltak, noha sok régi rajongó a mai napig úgy véli, hogy az ugyancsak legendás énekesnek és a zenekar főnökének, David Coverdale-nek ennek érdekében fel kellett áldoznia blues rockos lelkét. Az a felállás, amely a »Slip Of The Tongue«-ot felvette, a vérbeli sikeres elődje, a »Whitesnake« (1987) követőjeként, Coverdale-t leszámítva tényleg semmiben sem emlékeztetett arra a zenekarra, amely a múltban a valaha készült legjobb blues rock albumok közül párat megalkotott. A akkori Whitesnake-tagok többsége, akik az akkor divatos begöndörített „hair metal” frizurákkal és testhezálló bőrruhákkal „pompáztak”, egyáltalán nem rajongott túlzottan a bluesért, sokkal közelebb állt hozzájuk a kemény rock és a heavy metal.
A »Slip Of The Tongue« lemezen Coverdale megpróbálta feléleszteni az ultrasikeres »Whitesnake«-receptet, de a szándéka jórészt kudarcot vallott, mivel az új album nem volt olyan sikeres (a brit és amerikai listákon a tizedik helynél előrébb nem jutott), és ami jóval fontosabb, zenei tartalmát tekintve sem volt olyan minőségi. Akadt rajta ugyan jó pár ragyogó gyöngyszem a zenekar pályafutásának legkeményebb szerzeményei közül, valamint néhány egyenesen kiváló power ballada, amelyek a mai napig dicsőségükre válnak, de másfelől pár olyan dal is, amelyről Coverdale ma legszívesebben megfeledkezne, mint például a »Cheap an’ Nasty«, a »Kittens Got Claws« és a »Slow Puke Music«. A három nagy slágerkislemez, a »The Deeper The Love«, a »Now You’re Gone« és a »Ready an’ Willing« (1980) című album klasszikusának, a »Fool For Your Loving«-nak az újrafelvett változata látványosan bizonyította, hogy David és engedelmes bandája nem veszítette el az érzékét a hipnotikus dallamok és a hatalmas hangszerelések megalkotásához, amelyekkel a mai napig elsősorban a romantikus lelkeket nyűgözik le.
A »Slip Of The Tongue«-ot felvevő felállás valószínűleg a legfurcsább volt a Whitesnake egész pályafutása alatt. A ritmusszekciót ugyan egy remek páros alkotta, a kiváló basszusgitáros, Rudy Sarzo és a dobos „vadállat”, Tommy Aldridge, de a gitárosokkal megint gondok akadtak. Vivian Campbell már a »Whitesnake«-turné után távozott, miután Coverdale-lel áthidalhatatlan nézeteltérésekbe ütköztek a zenekar további zenei irányát illetően. Coverdale és a holland gitárvirtuóz, Adrian Vandenberg az Egyesült Államokban fogott bele az új album felvételébe, de Vandenberg csuklója súlyosan megsérült, és hosszú ideig nem nyúlhatott gitárhoz.
Coverdale eleinte türelmes volt, és várt a felépülésére, de ennek is megvoltak a határai, ezért meghozta valószínűleg a legfurcsább döntést a Whitesnake-pályafutásában: az album felvételére új gitárvirtuózként a „földönkívüli” Steve Vait hozta be (ex-Frank Zappa, David Lee Roth, Alcatrazz). Ez a sokoldalú, teljesen önálló gitárhős, aki merő véletlenségből keveredett a kemény rock világába, miután hat évig edződött a legendás zeneszerző- és gitárzseni Frank Zappánál, természetesen magával hozta a maga teljesen sajátos, fényűző és sokszínű játékstílusát, amely erősen elütött a várt blues rockos kerettől. Vai egyébként kiválóan végezte a dolgát, és a szólók közben a lehető legjobban tartotta magát a kijelölt korlátokhoz, nehogy túlzott színpadiasságával véletlenül elnyomja Coverdale hozzájárulását, ám sokan őt hibáztatták azért, hogy élénk színekben pompázó gitárjátékával a legtöbbet tett azért, hogy a „Slip Of The Tongue” a valaha volt legkevésbé hagyományos Whitesnake-album legyen.
Ezúttal is szükség volt a legendás billentyűs, Don Airey szolgálataira (ex-Colosseum II, Rainbow, Ozzy Osbourne, ma a Deep Purple tagja), akit Coverdale vendégzenészként kért fel, de a szeszélyes énekes láthatóan nem volt elégedett Airey minden billentyűs témájával, ezért bevonta David Rosenthalt (ex-Rainbow, később Happy The Man) és Claude Gaudette-et is. A háttérvokált vendégzenészként Coverdale régi Deep Purple-os cimborája, a legendás énekes-basszusgitáros, Glenn Hughes szolgáltatta, aki viszont akkoriban a drogfogyasztás miatt mély személyes válságban volt, és ez az éneklésén is meglátszott. A többi háttérvokált az alkalmi énekes Tommy Funderburk és Richard Page (Mr. Mister) énekelte fel. A divatos, AOR-lüktetésű hard rock produkcióról a »Whitesnake« producere, Keith Olsen és Mike Clink gondoskodott.
Az album a címadó dallal indul, amely rendes kis keményrockos nyitány. Egy rövidebb szintetizátoros nyitány után az élesre fent gitártéma révén sodró tempóba csap át, amelyben Aldridge jól adagolt crash-cintányérokkal mindent maga alá gyűr. Coverdale énekstílusa ezúttal rendkívül változatos, és a hatalmas refrénben éri el a csúcspontját. Vai az egyes ütős részek között talál elég időt a maga „világűri” gitárvariációira, amelyek a dalt egy kis időre egészen más, atmoszférikus vizekre viszik. A szövegek Coverdale egész pályafutásának legszexuálisabban csibészes darabjai közé tartoznak, és sokszor átlépik a jó ízlés határát, ahogy ez az erotomán önparódián, a »Cheap an’ Nasty«-n is történik, ahol a kígyós énekes minden vonzó külsejű nőt szívesen ugyanabba a kalapba dobna. A fajsúlyos hülyeség itt a fő, de nem az egyetlen gond, hiszen a arrogáns gitárfrazeológia, élén a szuperszonikus szólókkal, amelyeket a ritmusszekcióra rákényszerítenek, inkább egy átlagos akkori hair metal bandára hajaz, mint a Whitesnake-re. Coverdale is igyekszik „koszos” énekstílusával a lehető legdivatosabban szólni.
Az újrajátszott »Fool For Your Loving«, az album első kislemeze, szóra sem érdemes az eredeti atmoszférikus mélységéhez és finomságához képest, mert kifejezetten keményrockos változatában, Vai szivárványszínű gitárvariációival úgy szól, mintha a lelke fele hiányozna, a kiemelt szintetizátorfutamok pedig gyenge pótlékai Lord eredeti orgonafutamainak. Ennek ellenére jobb helyezést ért el a slágerlistákon. Coverdale egyébként az album első kislemezének a »Judgement Day«-t szánta, de az amerikai kiadó, a Geffen vezetői ráálltak, hogy a „Here I Go Again” hatalmas sikere után „divatos színekben” dolgozzon fel még egy régi Whitesnake-klasszikust.
Jóval meggyőzőbb a következő slágerkislemez, a »Now You’re Gone«, amely pompázatos, arénarockos refrénjével valóságos szexepilesen fűszerezett energiakatalizátor, és a lehető legjobb módon emeli ki a zenekar tagjainak fő erényeit. David éneke itt epikus-vallomásos erejével a csúcson van, miközben Vai színes, fűrészelő gitárjátékát lédús billentyűs hangszerelés és Aldridge zúzós crash-cintányérjai kísérik, ami együtt még jobban kihangsúlyozza e klasszikus általános dallamos jellegét. A szöveg az egyén vágyakozásáról szól egy nő visszatérése iránt, akitől régen vagy nemrég vált el. Coverdale akkoriban egyébként az amerikai modellel, Tawny Kitaennel volt házas, aki a „Slip Of The Tongue” több videoklipjében is feltűnt.
A soviniszta hangulatú »Kittens Got Claws« kifejezetten hülye szövegével egy újabb meglehetősen felesleges kirándulás a hair metal vizekre, ahol Coverdale társasága mindenáron veszélyesnek és koszosnak akar hangzani. Ebben a törekvésben az egyetlen, ami legalább egy kicsit a valódi Whitesnake-re emlékeztet, David éneke, amely e teljesen felejthető alkotás divatos jellegéhez igazodik, és amely fogazott, arrogáns gitárfutamokra és a dobfelszerelés masszív püfölésére épül. Annál jobb az epikus »Wings Of The Storm«, valószínűleg a zenekar pályafutásának legütősebb szerzeménye, amelyben jó nagy merítéssel megkapjuk azt, amit ma a többség epikus heavy metalnak/power metalnak hív. A száguldó ritmus a háttérben számos kifinomult hangszerelést rejt, míg a kataklizmikus gitárfutamok, amelyek a hatalmas, fenséges refrénben érik el a csúcspontjukat, valóságos epikus hangulatot teremtenek, amelyet az akkori metalzenekarok többsége sem szégyellt volna. Vai szuperszonikus gitárvariációi ezúttal változatosság kedvéért nem hatnak helytelenül, David fenséges éneke pedig a képességei csúcsán van. Igaz, itt is kevés a rokonság a hagyományos Whitesnake-kel, mégsem lett volna baj, ha a »Slip Of The Tongue«-on több hasonló szerzemény kapott volna helyet.
A remek power ballada, a »The Deeper The Love«, az album egyik ritka igazi Whitesnake-klasszikusa, újabb nagy slágerkislemez lett. Az éteri billentyűs hangszerelés ízlésesen harmonizál a kifinomult gitárfutamokkal, miközben Coverdale szívet tépő énekteljesítménye a garancia az átfogóan megható, epikus-lírai hangulatra. Ez a kiváló szerelmes power ballada a »Slip Of The Tongue« igen ritka darabjai közé tartozik, ahol hinni lehet az énekes legmélyebb érzelmeinek őszinteségében és mélységében, és a legcsekélyebb nyoma sincs benne a megszokott erotomán provokálásnak. Az ütős »Judgment Day«, az elmaradt kislemez, szilárd keményrockos szerzemény kiemelt, égető gitártémával és hipnotikus szintetizátoros hangszereléssel, amely segít titokzatos, egészen szokatlan, kissé sötét hangulatot teremteni. Coverdale hangterjedelme és a belefektetett érzelem ismét lenyűgöz, az epikus központi hangszerelést pedig Aldridge heves dobátvezetései támogatják meg.
A »Slow Poke Music«, egy újabb kirándulás a koszos hair metalba, megint egy gyorsan felejthető teljesítmény, amely Coverdale-nek semmiképp sem válhat dicsőségére. Az infantilis szöveget hülye, kifejezéstelen refrén kíséri, és ezt a csődöt Vai szokásos „világűri” gitárjátéka és Aldridge kompromisszumot nem ismerő, masszív dobátvezetései sem tudják megmenteni. A végső benyomást szerencsére nagyban helyrehozza a megható záró power ballada, a »Sailing Ships«, amelyben Vai pásztoridillel fűszerezett akkordokkal mutatja meg ezen az albumon ritkán megnyilvánuló, kifinomult gitáros oldalát is, miközben David éneke hagyományosan a személyes vallomásos balladákban a legmeggyőzőbb. A második részben a megható ballada kissé váratlanul ütős, keményrockos vizekre fordul, ahol Coverdale énekstílusa erősen megváltozik, ami egy újabb „világűri” gitárimprovizációval együtt még tovább fokozza e remek szerzemény általános epikus hangulatát. Legvégül Coverdale még egy számára meglehetősen szokatlanul magas énekregisztert is megüt, ami azt jelenti, hogy a hangja akkoriban még mindig a képességei csúcsán volt.
A »Slip Of The Tongue«, a híres »Whitesnake« album nem túl sikerült folytatása azzal együtt is, hogy Coverdale-nek hatalmas kereskedelmi csalódást okozott, hiszen nem ismételte meg elődje sikerét, három tökéletes mellélövéstől eltekintve teljesen szilárd és egyedi teljesítmény. Igaz, kemény rockos-metalos jellegével, amely az akkori zenei trendek tükörképe volt, a legkevésbé hagyománytisztelő Whitesnake-termék, amelyről rendkívül nehéz kitalálni, hogy a legendás zenekar egykor blues rock formációként indult, de éppen ez teszi a maga módján érdekessé és sajátossá.
A turné, amellyel a »Slip Of The Tongue«-ot népszerűsítették, sikeres volt, és a zenekar eddigi legambiciózusabbja számos nagy stadionos fellépéssel, de a végén annyira kimerítette Coverdale-t, hogy úgy döntött, lezárja a Whitesnake sikertörténetét, és határozatlan időre visszavonulni készült. A visszavonulása nem tartott sokáig, hiszen már 1991 végén visszatért a zene világába, amikor rövid együttműködést kötött a legendás Led Zeppelin-gitárossal, Jimmy Page-dzsel, és vele rögzítette a »Coverdale and Page« (1993) albumot. A Whitesnake-et 1994-ben élesztette újra, bár ez az első „feltámadás a halálból” csak 1998-ig tartott, míg a második újraegyesülés 2002-ben jóval sikeresebb volt.
Felállás
David Coverdale – ének
Steve Vai – gitár
Adrian Vandenberg – gitár (az album közreműködői között szerepel, bár gitártémái nincsenek rajta)
Rudy Sarzo – basszusgitár
Tommy Aldridge – dobok
VENDÉGZENÉSZEK:
Glenn Hughes – háttérvokál
Tommy Funderburk – háttérvokál
Richard Page – háttérvokál a „Now You’re Gone” című dalban
Don Airey – billentyűs hangszerek
David Rosenthal – billentyűs hangszerek a „Slip of the Tongue” című dalban
Claude Gaudette – billentyűs hangszerek
Produkció
Mike Clink és Keith Olsen
Dallista
1. Slip of the Tongue
2. Cheap an’ Nasty
3. Fool For Your Loving ’89
4. Now You’re Gone
5. Kittens Got Claws
6. Wings of the Storm
7. The Deeper the Love
8. Judgement Day
9. Slow Puke Music
10. Sailing Ships