Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Yes
Kiadó: Eagle Records
Megjelenés: 1999
Játékidő: 60:19
Értékelés: 3.5/5
A progresszív rock óriásai, a Yes 1999-ben úgy döntöttek, hogy a „The Ladder”-rel eljött az idő a meggyőzőbb visszatérésre a klasszikus hangzáshoz. Az „Open Your Eyes” (1997) ugyanis, amelynek eredetileg a Conspiracy projekt részeként kellett volna megjelennie, és amelyen első ízben fogtak össze az amerikai gitáros, billentyűs, énekes és producer Billy Sherwooddal (ex-World Trade), messze elmaradt a megszokott színvonaltól, és a hívek többségének várakozásaitól is. Még egy ilyen égéstől egyszerűen nem kockáztathattak, főleg akkor, amikor a színtéren megjelent egy sor minőségi és ambiciózus, szimfonikus progrockos újjáélesztő, akiknek a legfontosabb hatásai között éppen a Yes szerepelt. Úgy tűnt, a nagyra törő tanítványok „balról-jobbról” megelőzik a kifáradt mestereket.
A „vén rókáknak” ezért be kellett bizonyítaniuk a régi rajongóknak, hogy van még bennük elég erő egy olyan stúdióalbumhoz, amely hangulatában és atmoszférájában kapcsolódik az aranykorukhoz, bár nem a klasszikus felállásban léptek színpadra. A Yes új tagja ekkor az orosz billentyűs virtuóz, Igor Khoroshev lett, aki vendégzenészként már az „Open Your Eyes”-on is közreműködött. Khoroshev lehetővé tette, hogy Sherwood ettől fogva csak a gitárra és a háttérvokálra koncentráljon, ami a gitárlegenda és vén mogorva, Steve Howe mellett azt jelentette, hogy a zenekarnak (megint) eggyel több gitárosa volt a kelleténél. Howe szívesen átengedett néhány vezető gitártémát, amelyeket maga nem akart eljátszani, a ritmusgitáros szerepét pedig többnyire „nagylelkűen” Sherwoodra hagyta.
Billy Yes-beli pályafutása valószínűleg még rövidebb lett volna, ha nincs mögötte Conspiracy-s barátja, az alapító basszusgitáros, Chris Squire teljes támogatása. Az orosz billentyűsmester stílusa időnként a korábbi tagot, Rick Wakemant juttatta eszünkbe, így a Yes legalább részben visszahozhatta a klasszikus szimfonikus hangszereléseket és az „aranykor” hangzásvilágát. Máshol megtartották a könnyebben befogadható, kifejezetten dallamos szerkezeteket, amelyek a kilencvenes, és főleg a nyolcvanas évek munkásságának nagy részét jellemezték.
Jon Anderson a kilencvenes évek egészében remek énekesi formában volt, a „The Ladder” szövegei viszont a szokásos kerékvágásban maradtak: megint bőven akad „zöld nyelv”, fényhimnusz és az élet örömét hirdető pozitív prédikáció. Alan White rendesen elvégezte a dobos feladatait, bár már régóta nem a különleges ütőhangszeres újítások záloga. Ettől még hatásosan egészítette ki Squire hagyományosan dallamos basszusvonalait. Mind a hat Yes-tag részt vett a szerzésben és a háttérének-harmóniákban, amelyek ismét nagyon magas szinten szólnak.
Tragédia sajnos nem maradt el: a „The Ladder” felvételei közben elhunyt a neves kanadai producer és zenész, Bruce Fairbairn (leginkább a Bon Jovi, az Aerosmith és az AC/DC mellett végzett producermunkájáról ismert), aki még utoljára gondoskodott kiváló produkcióról. Anderson, aki elsőként értesült Fairbairn haláláról, a többi Yes-taggal együtt úgy döntött, hogy a „The Ladder”-t egy előszóban a néhai producermester emlékének ajánlják. Fairbairn első szavai a zenekarral való találkozáskor állítólag ezek voltak: „Csináljátok meg a lehető legjobb Yes-albumot, a többi már jön magától.” Ez újabb energiával töltötte fel a bandát, így kisajtolták magukból a legjobbat, és valóban lenyűgöző eredményekig jutottak.
A friss Yes végterméke a „The Ladder” lett, amely érezhető előrelépés volt a helyes irányba, és részleges visszatérés a korábbi hangzási mércékhez, főleg az „Open Your Eyes”-hoz képest, amelyet minél előbb el akartak felejteni. Arra, hogy a „The Ladder” megint nagyobb mértékben a klasszikus Yes-hangzáshoz tér vissza, már a kissé semmitmondó borító is utal, amelyet a régi munkatárs, a legendás grafikus, Roger Dean tervezett, és aki a zenekar teljesen új, jóval minimalistább logóját is megalkotta. Az utóbbi a rajongók körében nem lett különösebben népszerű, és csak ennek a rövid életű felállásnak a széthullásáig élt. Az is érdekes, hogy Jon szövegeinek többsége az egyes dalokban utalásokat tartalmaz a zenekar távoli és közelmúltbeli dalaira. Másfelől a Yes lépést akart tartani az akkori trendekkel, amikor a kilencvenes évek végén különféle zenekarok akartak nyomot hagyni a szórakoztató elektronika világában (a leghírhedtebb ilyen példa az Iron Maiden volt). Éppen ezért nem meglepő a Yes együttműködése a Relic Entertainment fejlesztőcéggel. Az utóbbi egy sci-fi stratégiai videojátékot fejlesztett „Homeworld” címmel, amelyhez a Yes tagjai azonos című dalt írtak: ez a stáblistában és záró témaként csendült fel.
A „Homeworld” egyben a „The Ladder” nyitódala is, amelyen rajta kívül már csak egyetlen hosszabb szám van („New Language”), de egyik sem éri el a tíz percet, ami a Yes esetében afféle minimum egy szimfonikus progrockos eposzhoz. A „Homeworld”-öt rövid ambient bevezető indítja, majd Steve „Mr. Bagoly” Howe dallamos gitárfutamai és Jon szikrázó énekteljesítménye segítségével a melankolikus, atmoszférikus árnyalatokból jóval derűsebb vizekre evez. Az éteri énekharmóniák és a pozitív refrén a „The Ladder” egyik legjobb dalának fő erényei; Khoroshev féktelen billentyűs csínytevései révén a régi időket idézi, miközben Squire dinamikus dallamvezetéssel, Rickenbacker basszusgitáron játszva továbbra is lenyűgöz. Howe rejtélyes akusztikusgitár-futamai egyengetik az utat a pozitív befejezéshez, amelyben a „nagy spirituális tanító” énekes játékának csúcsán van. Az ambiciózus eposzok hiánya ellenére a „The Ladder” sok jót tartogat, amelyek legalább részben felidézték azokat az időket, amikor a Yes a progresszív rock mozgalom csúcsán állt.
Az „It Will Be A Good Day (The River)” ritmusában gyorsan fülbemászó szerzemény, amelynek szövegében újabb ébresztő jellegű Jon-mantra szerepel; ha egy kicsit szarkasztikusak vagyunk, olyasmit, amit lelkesen leginkább az prédikálhat, akinek anyagilag minden megvan, és akinek így tényleg minden napja jó. A pozitív hangulatot vidám refrén koronázza meg, amelyből nem hiányoznak az epikus többszólamú részek, miközben Howe néhány egyedi gitárvariációt mutat be. A világzenei elemekkel átszőtt „Lightning Strikes” vendég fúvósszekciót is tartalmaz, vagyis a „The Ladder” egyik legfurcsább kísérlete, a felszabadult hangulatot pedig Howe változatos gitárfutamai és a vidám többszólamúság tovább fokozzák. Szerencsére a Yes nem vágott bele több hasonló kísérletbe, amelyek inkább valamelyik Jon-szólóalbumra illenének.
A „Can I?” rövid ének-ritmikai improvizáció a „We Have Heaven” stílusában, sőt egy többszólamú versszakban utal a már említett „Fragile” (1972) egyik klasszikusára. Közvetlen átmenet követi a „Face To Face”-be, amelynek kissé „cowboyos” hangulatú elektronikus szintetizátoros bevezetője és dinamikus, dallamos basszusvonalai vannak. Jon vidám énekes vezetésével a zenekar dallamos hangszerelést épít fel, amelynek csúcspontja az emelkedő, többszólamú refrén, Howe gitárvariációinak és jól időzített dobátmeneteknek a szárnyán. Ez azon „The Ladder”-dalok egyike, amelyekben a Yes megpróbálta egyesíteni a hangzásbeli hagyománytiszteletet és a kissé modernebb megközelítést, ami ebben az esetben részben jó eredménnyel sikerült is. Az Anderson feleségének ajánlott szerelmes power balladán, az „If Only You Knew”-n Howe a mandolin finom használatával csillog, a központi dallamot főként Jon gyengéd éneke viszi, aki ezúttal még az átlagosnál is jobban a felhők között jár. Khoroshev ünnepélyes zenekari hangszerelésekkel még tovább mélyíti a romantikus hangulatot.
A „To Be Alive (Hep Yadda)” Howe éteri pedal steel futamait tartalmazza, amelyek a gyönyörű háttérvokál mellett döntő módon kísérik Jon újabb, magasan szárnyaló énekteljesítményét. A lebegő, emelkedő hangulatú dallam ismét tökéletesen kapcsolódik a spirituális szöveghez, amely nem más, mint Anderson újabb himnusza az élethez. A felpörgetett tempójú „Finally” változatosság kedvéért energikusabb vizekre kanyarodik, a ritmusszekció is, White dobjaival az élen, ismét dinamikusabb, és Sherwood gitárvonalai is legalább egy kicsit érvényesülhetnek, pedig a legtöbb dalban végig Howe mögött állnak. A hatalmas énekharmóniák és a gyönyörű szimfonikus függönyök, amelyek felidéznek valamit a régi varázsból, kulcsszerepet játszanak egy újabb pozitív, ambient lezárás megvalósításában.
A Bob Marleynak ajánlott „The Messenger” érdekes basszusvonalakat és kissé funkos hangulatú gitárfutamokat tartalmaz, Jon pedig megint az éteri énekes lendület kellős közepén van. A remek, többszólamú refrén miatt ez az album egyik legjobb dala, ezúttal pedig főleg Howe és Squire hangszeres variációit kell dicsérni, amelyekkel sikeresen gondoskodnak az egyes hangszerelések harmonikus egyensúlyáról.
A „New Language”, amely az orgona és a gitár érdekes összefonódásával nyílik, egész jó közelítése egy klasszikus Yes-eposznak, White pedig végre teljesen kiélheti magát a dobok mögött, így ritmikailag a „The Ladder” egyik csúcspontja. Külön fejezet Khoroshev őrült hammondorgona-szólója a bevezető, viszonylag összetett hangszeres rész közepén. Jon énekének beszállásával a dallamos-éteri hangszerelés kerül előtérbe, amely az epikus refrénnel éri el a csúcspontját. A záró részben hatalmas hangszeres szekció következik, amelynek közepén a Yes tagjai bizonyítják, hogy még mindig maradt bennük némi kísérletező kedv, bár ez a korábbi remekművekhez képest meglehetősen szégyenlősen jön ki. A „The Ladder” a rövid „Nine Voices (Longwalker)” című számmal zárul, amely az akusztikus gitár pásztorias akkordjaira épül, és egyben újabb spirituális Jon-óda „a minket körülvevő erőkhöz”, miközben a hipnotikus többszólamúság még tovább mélyíti az éteri hangulatot.
A Yes a „The Ladder”-rel megalkotta a kilencvenes évek legjobb stúdióalbumát, már ha nem számítjuk a koncert- és stúdiófelvételeket vegyítő „Keys to Ascension” mindkét részét. Ezzel legalább részben jóvátették a kihunyó évtized néhány kevésbé meggyőző próbálkozását. Sherwood már az 1999-es koncertek során felesleges lett Howe számára, mivel többnyire a gitárvonalak lefedése volt a dolga a Trevor Rabin-korszak ritkán játszott számainál. Ezt maga is érezte, és még a következő, „Masterworks” turné előtt távozott, amelynek során a Yes Szlovéniában is fellépett. Khoroshev távozása közvetlenül a „Masterworks” turné után viszont meglehetősen szégyenteljes volt: egy mind a mai napig nem teljesen tisztázott, bizarr szexuális incidens miatt bíróság elé került, ami azonnal az állásába, a Yes-tagságba került, a zenekarnak pedig mindig is a magasabb erkölcsi értékekre való esküdözés volt a védjegye. Így került a Yes pályafutása során először billentyűs nélkül.
Felállás
Jon Anderson – ének
Steve Howe – szólógitár és akusztikus gitár, pedal steel, mandolin, háttérvokál
Billy Sherwood – gitár, háttérvokál
Chris Squire – basszusgitár, háttérvokál
Alan White – dobok, ütőhangszerek, háttérvokál
Igor Khoroshev – billentyűs hangszerek, háttérvokál
VENDÉGZENÉSZEK:
Randy Raine-Reusch – fúvós hangszerek
Rhys Fulber – tánczenei digitális minták
The Marguerita Horns:
Tom Keenlyside – piccolo, tenorszaxofon a „Lightning Strikes”-on
Derry Burns – trombita a „Lightning Strikes”-on
Rod Murray – harsona a „Lightning Strikes”-on
Tom Colclough – altszaxofon a „Lightning Strikes”-on
Neil Nicholson – tuba a „Lightning Strikes”-on
Produkció
Bruce Fairbairn
Számlista
1. Homeworld (The Ladder) (9:33)
2. It Will Be A Good Day (The River) (4:53)
3. Lightning Strikes (4:34)
4. Can I? (1:32)
5. Face to Face (5:03)
6. If Only You Knew (5:42)
7. To Be Alive (Hep Yadda) (5:07)
8. Finally (6:01)
9. The Messenger (5:13)
10. New Language (9:19)
11. Nine Voices (Longwalker)(3:20)
