Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Tuatara
Kiadó: Sunyata Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 67:48
Értékelés: 4.5/5
A Tuatara egy seattle-i modern instrumentális formáció, amelynek tagjai az R.E.M., a Critters Buggin, a Screaming Trees, a The Chills és a The Minus 5 soraiból érkeztek. Szokatlan nevüket az újzélandi basszusgitáros, Justin Harwood javaslatára vették fel egy nem kevésbé szokatlan újzélandi hüllő után, amelyet élő kövületként tartanak számon. Az „Underworld” már a nyolcadik stúdióalbumuk, amelyen ismét érdekes módon vegyítik a jazz rock fusion, a világzene, a funk, az alternatív rock és a post-rock elemeit – vagyis tovább erősítették kísérletező zenei küldetésüket, amelyről már korábbi lemezeiken is tanúbizonyságot tettek.
Korai albumaikat többnyire a világzene hatásai ihlették, az utóbbi években viszont egyre inkább kacérkodnak a jazz rock fusionnel, és ezzel tovább gazdagították hagyományosan „szivárványszínű” hangzásukat. Az „Underworld”, amelyen a Pearl Jam gitárosa, Mike McCready is közreműködik, tele van kitűnő, egymástól is jól elütő instrumentális zenével: a nyugati és keleti világzene hatása alatt álló, rendkívül dinamikus ütőhangszerektől a tüzes fúvós- és vonósaranzsmanokon át a hosszabb ambientális szakaszokig, amelyeknek van néhány jellegzetes post-rockos vonása. A Tuatara nagyon szórakoztató, ritmikailag hihetetlenül változatos banda, amely gyakran lepi meg kiszámíthatatlan hangszereléssel és szellemes ütemváltásokkal, és ettől a kísérletező hajlamú instrumentális zene minden rajongója el lesz ragadtatva.
Az albumon húsz szerzemény kapott helyet, és mindegyik külön ambientális kaland, megismételhetetlen hangélmény. A „Calling the Spirits” ütőhangszerekkel színezett, ritmikailag rendkívül változatos nyitány törzsi zenei elemekkel, amely az észak-amerikai őslakosok táncának hangi kíséretét idézi. A „Ghost of the City” kompromisszumok nélkül házasítja a jazz fusion és a funk elemeit szellemes szaxofonszólamokkal, amelyek kulcsszerepet játszanak a rejtélyes hangulat megteremtésében. A „Dueling Shamans” című számban a világzenei ritmusok uralkodnak, a kópé szaxofonvariációk pedig ismét fontos ambientális színt visznek a dologba. A közbeékelődő billentyűs hangszerelések éppen megfelelő adag kifinomultságot csempésznek bele, hogy az egész ne hasson túl bonyolultnak.
A „Streetwalkin’” az egyes ritmikai kanyarok és a szaxofonszólamok szerkezetét tekintve az energikus jazz fusionhöz áll közelebb, amelynek gyökerei a múlt század hetvenes éveibe nyúlnak. A „The Spider Pimp” vibrafonra épülő, rendkívül szellemes ütőhangszeres játékot tartalmaz, ami kissé a kultikus jazz fusion formáció, a Pierre Moerlen’s Gong aranykorát idézi, miközben a játékos szaxofon- és basszusgitárvariációk teljesen a Tuatara fiatal titánjaira jellemzőek. A „She Dreams of Snow”, ahol ismét méltatni kell az ütősök lenyűgöző munkáját, titokzatos és kissé melankolikus hangulattal operál, elsősorban a vonósokkal megsózott zenekari függönyöknek köszönhetően. Mellékhatásként igazi csendélet-jellegű, téli hangulat kerekedik belőle.
A „Gremlin Chain Song” a jazz fusion és a világzene ötvözésének újabb kitűnő példája, ahol a szaxofon és az elektromos gitár szellemes párbeszéde áll az előtérben. A „The Hard Swing”, ahogy a címe is jelzi, swinges elemeket tartalmaz, míg át nem alakul a szaxofon és a többi hangszer kaotikus összecsapásává, a Tuatara azonban szinte csodaszerűen megőrzi a dallamos ritmikai szerkezetet. Az „Even Demons Fall In Love” címéhez illően romantikus, ambientális felhangot kapott, ahol a trombita és a gitárvariációk ismét rendkívül finoman fonódnak egymásba. Az „Enchantment”-et fenséges zenekari függönyök jellemzik, gyönyörű vonósaranzsmanoknak köszönhetően.
A „Descension” post-rockos kaland ismétlődő ambientális motívumokkal és teljes gitárminimalizmussal, miközben a közbeékelt hanghatások és a változatos ütőhangszerek a szellemesség fő forrásai. Az „At The Crossroads” az appalache-i dulcimer disszonáns hangjait tartalmazza, ez a rövid szerzemény kakofón szerkezetének fő forrása. A „Bass Beat Blues” öt percével a leghosszabb és talán a legjobb szám az „Underworld”-ön, hiszen a banda itt sikeresen egyesíti néhány legjobb hangzásbeli elemét. A disszonáns hangfüggönyök, az általános melankólia és a gitárminimalizmus enyhén a korai Porcupine Tree-t idézik, bizonyos ambientális és ritmikai árnyalatok viszont a modern post-rock zenekarokhoz állnak közelebb, a jazz fusion és a világzene felhangjaiból pedig sincs hiány.
A „The Skeleton Getdown” ismét egy kissé energikusabb alkotás ingerült trombitaszólamokkal és törékeny gitárszeszélyekkel, miközben ezúttal szinte leginkább a dobok lenyűgöző munkája ragadja magával a hallgatót. A „Snakecharmer” ritmikailag zseniálisan felépített szerzemény rendkívül szórakoztató szaxofonimprovizációkkal, amelyek mindig alaposan feldobják az „Underworld” változatos természetét. A „The Creeper”, az album újabb varázslatos pillanata, az előtérben a dinamikus ütős szekcióval szolgál, a fő ambientális izgalmat pedig leginkább a haragosan morgó basszusvonalak és a játékos szaxofon adják.
Az „El Brujo”, ami magyarul varázslót jelent, a szokásos élénk szaxofont és minimalista gitárvariációkat tartalmaz, miközben a lenyűgöző ütős szekció sikeresen fenntartja a világzenei elemeket. A „Lost in Shinjuku”, amely talán Jon Fieldnek, a kultikus Jade Warrior fuvolásának/ütősének is tetszene, melankolikus hangulatával tűnik ki, az ütőhangszerek pedig kulcsszerepet játszanak a kelet-ázsiai (ebben az esetben japán) zenei hatások fenntartásában. A „Bonfires on the Avenue” komor hangulatú alkotás tompa basszusvonalakkal és temperamentumos dobátvezetésekkel, miközben a mindig dinamikus ütőhangszerek gondoskodnak egy csipetnyi finomságról. Az album a „The Realm of Shades”-szel zárul, amely tele van számtalan minimalista hanggal, a szaxofon pedig ezúttal szinte depresszívnek hat
A Tuatara az „Underworld”-del stílusát tekintve rendkívül sokszínű instrumentális kalandot alkotott, amely annyi lucid hangszerelést és kiszámíthatatlan ritmusfordulatot tartalmaz, hogy a legválogatósabb zenei kalandorok számára is érdekes lesz. Egyúttal ismét bebizonyították, hogy mesterei a változatos, de mindig intenzív ambientális árnyalatok megteremtésének. Mindenképpen rendkívül érdekes csapatról van szó, amelyre a kísérletező hajlamú instrumentális zene rajongóinak gyakrabban oda kellene figyelniük – ezt a fajta zenét a legjobb irracionálisan hallgatni, vagyis lélekkel, nem fejjel –, hiszen a Tuatara minden új albummal valami frissítővel lep meg, miközben meggyőzően fenntartja kiszámíthatatlan természetét.
Felállás
Barrett Martin – dobok, nagybőgő, gitár, vibrafon, marimba, billentyűs hangszerek, ütőhangszerek
Justin Harwood – elektromos basszusgitár
Skerik – szaxofon, szintetizátor
Peter Buck (REM) – elektromos gitár
VENDÉGZENÉSZEK:
Mike McCready (Pearl Jam) – elektromos gitár
Cedric LeMoyne – basszusgitár
DJ Megman – elektronikus szekvenciák
Produkció
Barrett Martin
Számlista
1. Calling the Spirits (2:16)
2. Ghosts of the City (4:03)
3. Dueling Shamans (3:24)
4. Streetwalkin’ (3:54)
5. The Spider Pimp (3:27)
6. She Dreams of Snow (3:29)
7. Gremlin Chain Gang (3:02)
8. The Hard Swing (3:04)
9. Even Demons Fall in Love (3:06)
10. Enchantment (2:52)
11. Descension (4:52)
12. At The Crossroads (3:07)
13. Bass Beat Blues (5:30)
14. The Skeleton Getdown (2:57)
15. Snakecharmer (2:56)
16. The Creeper (3:03)
17. El Brujo (2:27)
18. Lost in Shinjuku (3:51)
19. Bonfires on the Avenue (2:47)
20. The Realm of Shades (3:41)
