Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pendragon
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 1985
Értékelés: 3.5/5
A Pendragon a Marillion, az IQ és a Pallas mellett egyike annak a négy legfontosabb zenekarnak, amelyek az 1980-as években „felfőzték” a progresszív rock úgynevezett új hullámát, és ezzel újra felélesztették a közönség érdeklődését a kihalófélben lévő műfaj iránt, amelyet a 70-es évek végén a punk, a diszkó és a new wave gyakorlatilag a túlélés szélére szorított. A Pendragon mindig is kissé megosztó csapat volt, akiről még ma is igencsak eltérő vélemények csapnak össze.
Míg a rajongók a zenekar mindent átható revitalizmusát ünneplik, amely a 70-es évek szimfonikus progrock örökségéből táplálkozik, a gazdag, dallamos szimfonikus hangszerelésekért és az egyes tagok magas szintű technikai tudásáért, főleg a gitáros/énekes és a zenekar vezetője, Nick Barrett mindig lenyűgöző gitárjátékáért rajonganak, addig az ellenzők előszeretettel szemrehányják nekik az eredetiség alacsony fokát, sőt azt is, hogy egyes prog klasszikusok egész hangszereléseit másolják. Bizonyos mértékig ez utóbbi igaz is: az eredetiség a Pendragon sosem volt erős oldala, de ugyanez elmondható a neo prog zenekarok többségéről, hiszen ez a műfaj mindig is a 70-es évek progresszív rockjának hagyatékából merítette az ihletét, ahogy például a progresszív metal a 80-as évek heavy metaljából veszi a hatásait.
A „The Jewel” című debütalbum – amely a Marillion és a Pallas bemutatkozásával ellentétben nem okozott mélyebb földrengést az új hullámos progresszív rockban, és ehhez az is hozzájárult, hogy viszonylag későn jelent meg, főleg annak fényében, hogy a Pendragon (eredeti nevén Zeus Pendragon) a 70-es évek közepén indult, vagyis valószínűleg a legrégebbi neo prog formáció – sok mindenben lefektette az alapokat a későbbi lemezeikhez. A legnagyobb különbség, hogy a „The Jewel” Barrett gyakori heavy rockos riffjei révén érezhetően keményebb volt az utódainál, és a billentyűk megközelítése is más. Rik Carternek ez volt az első és egyben utolsó lemeze a zenekarral, mert nem sokkal a megjelenés után a billentyűs varázsló Clive Nolan (Arena, ex-Shadowland) váltotta, aki Barrett mellett a csapat két oszlopának egyike lett. Bár Carter nem veheti fel a versenyt „Wakemanes” utódjával és annak sokrétűségével, a hangszerelések olykori ismétlődései ellenére nagyon szolidan végezte a dolgát. Bombasztikus szimfonikus hangszerelései, összefonódva Nick melankolikus slide-szólóival, a lemez egyik fő erényét adják, és a zenekar felismerhető hangzásának fontos kiindulópontját jelentik. Ez némi space rockos felhangot kölcsönöz nekik, és sikeresen megkülönbözteti őket a Marillion-tól, amellyel a legtöbb hasonlóság köti össze őket. Nem szabad megfeledkezni Nigel Harris nagyon jó dobolásáról sem, akit a lemez megjelenése után hamarosan egy még jobb dobos, Fudge Smith váltott, sem Peter Gee rétegzett basszusvonalairól.
A Pendragon legfőbb erénye mindig is a könnyen befogadhatóság és az éles érzék volt a rendkívül ízléses, dallamos, gyakran bombasztikus szimfonikus hangszerelések megformálására, amelyek az igénytelenebb hallgatót is azonnal megragadják, míg a legtöbb más neo prog zenekarnál több hallgatás kell, mire az igazán beleíródik az emberbe. Ettől ebben a színes társaságban már-már igazi pop rockerek, bár a hangszerelések többségének magas komplexitása soha nem kérdéses. Érdemes megemlíteni azt is, hogy míg a Marillion, az IQ és a Twelfth Night ihletért rendszerint az emberi lét sötétebb tájaira kalandozott, a Pendragon a felsoroltakhoz képest világosabb témákkal foglalkozott, így már-már igazi vidám fiúknak számított.
A fő kérdés, amely rendszerint eldönti, hogy valakinek bejön-e a zenekar, Barrett vékony hangja, amely olykor elég taszító tud lenni. Ez a nagyon szűk hangterjedelmet hangsúlyozott vidéki akcentussal próbálja legalább tűrhetően ellensúlyolni hiteles átéléssel, újabban pedig kísérővokálokkal is. Ha olyan rendkívül karizmatikus és teátrális énekesekhez mérik, mint Fish vagy Peter Nichols, gyakran igazságtalanság éri, hiszen Nick elsősorban gitáros, és csak azután énekes. Hangjának hatásossága sokban függ a dalok jellegétől is. Míg az erőteljesebb pillanatokban énekesként nagyon szolid, a balladásabb részeknél, ahol több elbeszélői véna és érzelem kellene, gyakran nagyon sápadtan szól. Szerencsére a zenéjükben az ének mindig háttérben marad, és nincs is belőle sok.
Ahol az énekhang és a szövegírás kevés, azt kiválóan pótolja a gitárjátékkal. Szigorúan technikai szempontból talán a legjobb az összes neo prog gitáros közül, hiszen játszi könnyedséggel vált a skálák és a változatos szólók között. Kifejezésmódjában különösen hűen követi David Gilmour (Pink Floyd) és Andy Latimer (Camel) örökségét, és sokat használ slide gitárt. Ezen a lemezen viszont szívesen alkalmazta a számára szokatlan, nehéz riffelést is.
A nyitó, vidám hangulatú „Higher Circles” nem épp valami lenyűgöző bevezető, de elég szolid keveréke a Saga és az Asia stílusú AOR-nak és a klasszikus neo prog trükköknek, élükön a szintetizátoron játszott, szökdécselő Wakeman-féle futamokkal, amelyeket energikus riffek és dinamikus dobátvezetések fednek be. Az alacsony eredetiségről a Marillion „Market Square Heroes” című klasszikusával való nyilvánvaló rokonság árulkodik. A „The Pleasure Of Hope” már jellegzetesebb Pendragon-alkotás, erősen épít a szintetizátorok rétegzett textúráira, amelyek dallamos szimfonikus hangszereléseket alkotnak Barrett melankolikus gitárszólóival összhangban, és számos hatást hordoznak a korai Camelből.
A „Leviathan” nagyon jó gitáros nyitást és érdekes militarista ritmikai betéteket kínál, de a szintetizátorok használata miatt túlságosan nyilvánvalóan emlékeztet a Marillion „Garden Party” című klasszikusára ahhoz, hogy igazán lenyűgözzön. A lemez messze legjobb darabja a drámai „Alaska” című eposz, amely három részre oszlik, és már előrevetíti a későbbi, sokkal jobb alkotásaikat. Az első rész, az „At Home With The Earth” számos finom szakaszt tartalmaz hullámzó billentyűkkel és melankolikus gitárakkordokkal az előtérben. A drámai csúcspont a következő részt, a „Snowfall”-t vezeti be, ahol izgalmas gitár–szintetizátor párbajok követik egymást, amelyek a számos, több mint nyilvánvaló Camel-utalás ellenére nagyon jól sülnek el. A szolid „Circus” szimfonikus hangszereléseivel és ritmikai díszítéseivel túlságosan kacérkodik a Genesis örökségével ahhoz, hogy különösebben relevánsnak lehessen nevezni, bár számos más erény is kíséri.
Az „Oh Divineo” egy nagyon jó nyitó gitárszólóval nynyűgöz le. A szintetizátorvonalak és a slide gitár kanyarjainak összjátéka a továbbiakban kiváló melankolikus hangulatot teremt. Csak Barrett egyes énekbetétei elég oda nem valók, amelyek sikeresen elveszik a kedvet a kompozíció egyébként fenséges voltától. A záró „The Black Knight” jó hangszeres bevezetésével és a Genesis „Wind And Wuthering” korszakát idéző atmoszferikus szakaszaival jó záró csúcspontot ad. Drámai átvezetések következnek, és egy motívum, amely erősen emlékeztet a „Fly High Fall Far” című klasszikusukra (amely az azonos című EP-n található). A zenekar számos fordulaton és szerteágazó szólón át pompás módon újra felidézi a nyitótémát a befejezésben.
A „The Jewel” mostani újrakiadása azzal is büszkélkedik, hogy négy bónuszszámot tartalmaz. Az első közülük a „Fly High Fall Far” az azonos című EP-ről, a zenekar történetének első kiadványáról, amely CD-n sosem jelent meg. Ez a csapat még obskúrusabb, „garázdább” arcát mutatja, különösen a pompás, himnikus anthemek és a szinte heavy metalos riffek terén, amelyeket védő billentyűs szintetikus réteg fed be. Ez a kiadás egyúttal javított produkcióval és új, szintén javított borítóval is dicsekedhet.
Néhányan a „The Jewel”-t egyenesen a neo progresszív rock mesterművének tartják, ami mindenképp erős túlzás, főleg ha a Marillion debütálásához mérjük, amely elérhetetlen mércéje marad az összes neo prog zenekarnak, de a Twelfth Night, a Pallas és az IQ első lemezeihez képest is, amelyek mind jobb termékek voltak. Ahol hiányzik az eredetiség, ott ízléses szimfonikus hangszerelésekkel és a bizonyítani vágyó zenekar végig sugárzó energiájával győz meg. Kétségtelenül az új hullámos progresszív rock történetének egyik legfontosabb albuma, és különleges lemez a zenekar történetében is, főleg a kiugró heavy rockos elemei miatt. Az 1980-as évek prog rajongóinak, akiket elkeserítettek kedvenceik új irányai, bizonyára nagyon jó desszert volt. A „The Jewel” hiányosságai ellenére is nagyon szolid album, amely sikeresen bemutatott egy újabb zenekart, amely a halálból támasztotta fel az érdeklődést a progresszív rock iránt. Bár a későbbi, a 90-es évekbeli albumok Nolannal a billentyűk mögött teljesen elhomályosították, főleg a hangszerelések érettségét tekintve, a „The Jewel” fontos zenei dokumentum marad minden (neo) prog rock-megszállott számára.
Felállás
Nick Barrett – ének, gitár
Rik Carter – billentyűk
Peter Gee – basszusgitár, gitár, basszuspedál
Nigel Harris – dob, ütőhangszerek
Produkció
Pendragon
Számlista
1. Higher Circles (3:29)
2. The Pleasure of Hope (3:43)
3. Leviathan (6:13)
4. Alaska (8:39)
a) At Home With the Earth
b) Snowfall
5. Circus (6:34)
6. Oh Divineo (6:51)
7. The Black Knight (9:57)
Bónuszszámok az újrakiadásról:
8. Fly High Fall Far (4:56)
9. Victims of Life (6:53)
10. Armageddon (6:15)
11. Insomnia (4:19)
Az album hossza: 57:15
