Előadó: Metallica
Kiadó: Mercury Records
Megjelenés: 2008
Értékelés: 1/5
Hivatalos: a Metallica a hatalmas metalnagyságból, akire egykor áhítattal néztek fel a pályatársak, végleg olcsó garázszenekarrá változott. Aki abban reménykedett, hogy a siralmas Saint anger csupán afféle anomália volt, amely az alkotói lendület pillanatnyi hiányából született, vagy csak rövid életű, közel sem komoly kísérlet az önkeresés útján, alaposan tévedett. A csalódás annál nagyobb, ha felidézzük a nagy ígérgetéseket és a sokatmondó szavakat, amelyekkel a zenekar a gyökerekhez és a hagyományokhoz való visszatérést harangozta be, a végén pedig olyan terméket tett le az asztalra, amilyet otthon a pincében „összedobhat és világgá bocsáthat” bármelyik taknyos kölyök egy koreai Ibanezzel és egy laptoppal. De haladjunk sorjában.
Az album ugyan összetettebb és technikailag igényesebb, mint az elődje, bővelkedik riffekben, tempó- és dinamikaváltásokban, a híres régi stúdiótestvéreivel viszont sajnos nem sok közös van benne. A kicsit figyelmesebb fület persze rögtön az album produkciója zavarja meg. Ez a feltehetően az „archaikus” hangzástól való pánikszerű félelem miatt – amelyben a trendekhez való túlzottan átlátszó igazodás tükröződik – még mindig száraz, mint a bors, és főleg az énekhangnál meg a dobnál úgy ódzkodik minden reverbtől és delaytől, mint ördög a tömjénfüsttől. Ezek miatt a nehezítő körülmények miatt Lars snare-je még mindig olyan, mint egy joghurtospohár, Hetfield hangja pedig teljesen elfojtott és használhatatlan, ahogy sajnálattal már az előző lemezükön is megállapíthattuk (amelynek hallgatása közben mellesleg e recenzió szerzőjét is elfogta a szent düh).
A produkcióért kétségkívül nagyrészt Rick Rubin is felelős, akit leginkább a „stripped down soundjáról” ismerünk, jellemző a Slayer és a Danzig féle bandákra (hogy csak azokat a védenceit említsem, akik tartalmilag közel állnak a Metallicához), ebből pedig látszik, hogy a fiúk teljesen tudatosan léptek erre az útra. Csakhogy nem szabad elfelejteni: a Slayer tulajdonképpen minimalista hangzáson nőtt fel, amely az évek során a megjelenésük fontos részévé vált, a Metallica viszont ezzel az aszkézissel elvesztette annak oroszlánrészét, amitől egyáltalán híressé vált. A Reign in Blood ebből a szempontból fényévekre van a Mastertől, amelyet a híres Michael Wagener kevert, és ezzel végzetesen rányomta a bélyegét, de az And Justice for all kevésbé csiszolt hangzásától is. Igaz, hogy a idők változtak, mégis úgy tűnik, hogy ez a hozzáállás a Metallicának sokkal több kárt hoz, mint hasznot: a régi rajongók többségét elűzi, újakat pedig a jelenlegi szürke, lélekölő középszerben való elmerülés miatt aligha szerez.
A másik felrótt hiba, amelyet mindenképp érdemes megemlíteni, a harmónia elhanyagolása – a zenei pályafutásuk elején a néhai Cliff Burton ismertette meg vele a bandatársait. Hammett egyszer maga is bevallotta, hogy Burton egy teljesen új világba nyitott nekik kaput, és a zene olyan új horizontjait tárta fel előttük, amelyek a modern rockkal semmiképp sem ellentétesek, és amelyeknek köszönhetően a zenekar egyáltalán ilyen magasra emelkedhetett a többi thrasher fölé. Itt említem csak az Oriont, a Fade to blacket vagy a The call of Ktulut. Mondhatjuk tehát, hogy éppen a klasszikusan képzett zongorista, Cliff volt az, aki Jamesből, Kirkből és Larsból – a dühös, elégedetlen fiatalokból, akik az akkori elpuhult los angelesi szín iránti ellenszenvük miatt költöztek San Franciscóba – megbecsült zenészeket faragott. Ki tudja, hogyan alakult volna tovább a Metallica története, ha 1986 azon a szerencsétlen szeptemberi éjszakáján a buszsofőr figyelmetlenségével nem ítéli halálra az ígéretes basszusgitárost? Persze az ilyen kérdések értelmetlenek, de röviden összefoglalhatjuk a zenekar történetét e tragikus esemény után, és kimondhatjuk: Burton kifinomult harmóniáját, amely a lehető legjobb módon egészítette ki a nyolcvanas évek Metallicájának monumentális lírai világát, az utóbbi időben Hetfield kóros agresszivitása és artikulálatlan dühkitörései váltották fel, amelyeknek már nem sok közük van a zenéhez. Ez pedig az egykor legnagyobb metalintézmény bukásának egyik fő oka is.
A számokról csak röviden. A Death magnetic első három felvonása zavaros, suta keveréke mindannak, amit a Metallica a kilencvenes évek második felében és az ezredforduló táján kínált, a negyedik, a The day that never comes pedig valószínűleg inkább a videoklipjéről lesz ismert, mint a zenéjéről. Az All nightmare long magáért beszél, a The Unforgiven III pedig a korábbi lemezeken futó saga rendkívül kiszámítható folytatása. Néhány ígéretes riffet és átérzéssel játszott szólót csak a Suicide & redemptionön találunk, de ott is csak az első részben, és hasonlóképp hidegen hagy minket az utolsó szám, a My apocalipse is.
Mi, akik már átléptük a harmincas küszöböt, és volt alkalmunk megismerni a Metallicát, amikor a csúcson volt, és mérhetetlenül élveztük a (nyilván) megismételhetetlen albumokat, mint a Ride the lightning és a Master of puppets, már megbékéltünk a ténnyel, hogy az egyik legkedveltebb zenekarunk régen nyugdíjba vonult. A fiatalokat viszont nagyon sajnálom, akik csak azt a szomorúságot ismerik, amely különféle audiovizuális média képében követte a zenekar utolsó szolid művét, a mára már kultikus „Black albumot”.
Felállás
James Hetfield – vokal, kitara
Kirk Hammett – kitara
Rob Trujillo – bas kitara
Lars Ulrich – bobni
Produkció
Rick Rubin
Dallista
1. That Was Just Your Life
2. The End Of The Line
3. Broken, Beat & Scarred
4. The Day That Never Comes
5. All Nightmare Long
6. Cyanide
7. The Unforgiven III
8. The Judas Kiss
9. Suicide & Redemption
10. My Apocalypse
