Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1987
Játékidő: 50:38
Értékelés: 4/5
A „Perfect Strangers” (1984) elsöprő sikere után, amely újra összehozta a klasszikus, Mark II Deep Purple-felállás tagjait, a brit hard rock nagyágyúk 1987-ben, a stúdióba vonulás előtt úgy döntöttek, hogy változatlan lendülettel folytatják az egykor már „leírtak” hihetetlen visszatéréséről szóló, igen sikeres történetet. Az egyetlen gond az volt, hogy a karizmatikus énekes, Ian Gillan és a feketébe öltözött gitárvirtuóz, Ritchie Blackmore közt a hagyományosan feszült viszony ismét erősen megromlott, és olyan mélypontra jutott, hogy a két legendás zenész már szóba sem állt egymással. A „The House of Blue Light” megszületése, amelynek még tovább kellett volna növelnie a művészi és eladási szempontból is felülmúlhatatlan elődje kereskedelmi sikerét (ez végül nem sikerült), nehézkes volt, részben az új dalszerzői ötletek hiányát okozó alkotói gátak miatt is.
A végén olyan döntés született, amely miatt ez a lemez a mai napig nem örvend különösebb becsben az azon közreműködő tagok körében: megegyeztek ugyanis, hogy hangzásban alkalmazkodnak a kor dallamos rock/AOR produceri és dalszerzői trendjeihez. Különösen Lord bánta meg később a nagyobb adag AOR-elemet és a hagyományos, ódon Purple-hangzástól való eltávolodást, pedig ezúttal a szintetizátoroknál szinte aktívabb volt, mint a Hammond-orgonánál, a megszokott hangszerénél. Ezt az irányt leginkább Blackmore szorgalmazta, aki a Rainbow „amerikai” változatával megkísérelt, de kudarcba fulladt epizód után – amellyel az amerikai fiatalok szívét akarta meghódítani – még mindig nem tudott betelni a nagy stadionok elektromos hangulatú fellépéseivel. Gillan türelme eközben lassan (megint) fogyott a feketébe öltözött férfi gyakran bizarr szeszélyeivel szemben, ami egyrészt a „The House of Blue Light” szövegein is látszik: ezek a szokásosnál kicsit cinikusabbak, egyébként pedig ugyanúgy az iszákos kalandok és a szerelmi tévelygések keverékei, másrészt Gillan éneklésén is, amely a lemezen többször is csupa harag.
Az alkotási folyamatot végigkísérő negatív energia ellenére, és annak ellenére, hogy a dalok többsége a keletkezésük korának tükre, a „The House of Blue Light” korántsem rossz album, egészében nagyon szilárd, sőt akad rajta egy-két gyöngyszem is, amelyeket simán ki lehet kiáltani Purple-klasszikusnak. Való igaz, hogy a Purple-hagyománytisztelők hideg zuhanyt kaptak vele, hiszen kevesebb benne az ódon Hammond-orgonahang, a bonyolult hangszeres variációk pedig meglehetősen szégyenlősek, de cserébe minden számon végigvonul az erős dallamosság, Blackmore megalkuvást nem ismerő gitárriffjeinek áradatával, és az album egésze alig-alig ütős kevésbé, mint a „Perfect Strangers”.
Ezt bizonyítja már a nyitó hard rock bomba, a „Bad Attitude” is, amely a Purple-hagyomány és a nyolcvanas évek szintetizátor-technikájának szerencsés ötvözete, és amelyben Lord hajlékony ujjai alatt a háttérben ott tollászkodik a billentyű. Blackmore izzó gitárriffjét Paice megzabolázhatatlan dobfutamai támogatják meg, míg Gillan dühös énekével igyekszik a lehető legpiszkosabban szólni. A dallamos energiabomba, „The Unwritten Law” ritmikailag még egy fokkal keményebb alkotás, Blackmore újszerű gitárfrázisai itt képszerűen olvadnak össze Lord szintetizátoros betéteivel. Ritchie ravasz gitárszólója még mélyebbé teszi a titokzatos atmoszférát. Gillan ismét próbára teszi hangszálai állóképességét, Paice pedig a végén sámánisztikus ritmusokkal fűszerezi meg az egészet.
A dallamos rocker „Call Of The Wild”, amely az album egyetlen kislemezeként jelent meg, promóvideóval, messze a lemez legkereskedelmibb száma, kifejezett AOR-refrénnel, szinte ideális az amerikai rádióknak, ahol azonban a várakozásokkal ellentétben nem aratott említésre méltó sikert. A bombasztikus refrén, a határozott ritmus és a szinte táncos lüktetés pillanatok alatt befészkeli magát az átlaghallgató hallójárataiba. Hellyel-közzel nehéz is felismerni a zenekart, mert a kor hangzási trendjeit hajszolják, bár a védjegyszerű hangszeres elemek végig jelen vannak. A „Mad Dog” egy újabb próbálkozás a késő nyolcvanas évek dallamos rock-sztenderdjeihez való alkalmazkodásra, miközben megmarad az ismerős hangzásvilág finomsága, főként Blackmore hatalmas gitárfrázisainak és Gillan lehető legenergikusabb, rikoltozó csúcsokkal teli éneklésének köszönhetően. Ezúttal elsősorban Lord billentyűs kombinatorikája nyűgöz le, amelyben a legendás billentyűs és zeneszerző sikeresen ugrál a szintetizátoros újítás és az orgonás hagyománytisztelet között.
A „Black And White” szokatlan kirándulás a blues rockosabb vizekre, amiről már a nyitó szájharmonika-hang gondoskodik. A gyors tempójú „Hard Lovin’ Woman” afféle koncepcionális folytatása akar lenni az „In Rock” (1970) klasszikusának, a „Hard Lovin’ Man”-nek, amellyel szerkezetében ugyan semmi köze, a szöveg viszont megint egy tipikus gillani, erotomániás „vedelős dal” egy piszkos csajról. A „The Spanish Archer” szilárd hard rock szám, harcias hangulatú énekkel, erőteljes gitárpasszázsokkal, hatalmas dobos-rohamokkal és sistergő orgonahátterrel.
Az epikus mestermű, a „Strangeways” – hangulatában és a főriff rokonsága miatt a „Perfect Strangers” klasszikusának afféle utódja – messze a lemez legambiciózusabb és egyben legjobb alkotása. A hatalmas, melodramatikus atmoszféra felépítéséért leginkább Blackmore hiteles keleti melosszal átszőtt főgitárriffje felel. A szokatlan című „Mitzi Dupree” – magyarosan Mici Dupri –, ez a csípős blues rock kísérlet, amelyben ikonoklasztikus gitárriff uralkodik tollpehelykönnyű zongoraaranzsmánokkal párosulva, megint csak Gillan egyik iszákos vallomása egy azonos nevű ázsiai prostituáltról, akivel egy repülőúton ismerkedett meg. A záró, gyors tempójú, hard rockos, már-már metalos kis csemege, a „Dead Or Alive” váratlanul ütős fináléról gondoskodik, sorjázó, tarolós gitárpasszázsokkal, amelyeket a dupla lábdob záporozása támaszt alá, miközben Lord érdekes, szakrális orgonatextúrákkal fűszerezi az egészet.
A „The House of Blue Light”, amelyről manapság nem kerül szóba túl gyakran, méltó utódja volt a híres, művészileg kidolgozottabb elődjének, vagyis minőségét tekintve valahol a Deep Purple stúdióalbumainak aranyközépútján helyezkedik el. A Deep Purple (egykori) tagjainak többsége sajnos nem őrzött szép emlékeket erről az időszakról. Az örök maximalista Blackmore azon dohogott, hogy az album már elkészült dalainak nagy részét Gillan „érdeméből” újra fel kellett venni, Lord pedig úgy látta, hogy a zenekar ekkor egyszerűen eladta a lelkét a nyolcvanas évek AOR-trendjeinek, és túlságosan eltávolodott a hagyományos Purple-hangzástól, ami bizonyos mértékig minden bizonnyal igaz. A sikeres koncertturné után, amelynek közepén Blackmore megsérült az ujja, miközben a levegőben próbálta elkapni a gitárját, a feketébe öltözött férfi és Gillan állandó viszálykodása tetőpontra hágott. A legendás énekest Blackmore kezdeményezésére elbocsátották, ezzel pedig ismét vége lett az MKII-felállásnak. Gillan helyét az amerikai Joe Lynn Turner vette át, Ritchie régi cimborája a Rainbow-korszakából, így született meg a rövid életű, a rajongók körében a mai napig nem túl népszerű és sok mindenben skizofrén MKV-felállás, amely mindössze egyetlen albumot vett fel, a szolid „Slaves And Masters”-t (1990).
És még egy fontos figyelmeztetés: a „The House of Blue Light” valamennyi újrakiadásán megrövidített változatban szerepelnek egyes számok. Ez az eredeti LP-ről készült hangátmásolás. Ezért határozottan az 1987-es eredeti CD-változat beszerzését ajánljuk, amelyen a számok „igazi” (teljes és korrekt) verziói találhatók.
Felállás
Ian Gillan – ének, szájharmonika
Ritchie Blackmore – gitár
Roger Glover – basszusgitár
Jon Lord – billentyűk
Ian Paice – dobok
Produkció
Roger Glover és a Deep Purple
Számlista
1. Bad Attitude (5:04)
2. The Unwritten Law (4:54)
3. Call of the Wild (4:48)
4. Mad Dog (4:36)
5. Black & White (4:39)
6. Hard Lovin’ Woman (3:25)
7. The Spanish Archer (5:32)
8. Strangeways (7:35)
9. Mitzi Dupree (5:05)
10. Dead or Alive (5:01)
