Előadó: Battlestations
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2012
Játékidő: 44:37
Értékelés: 4.9/5
Hideg ölelésben. A Battlestations nevű post-rock újítók új albumának címe a sötét, melankolikus és kétségkívül kísérletező zene újabb hullámát vetíti előre. A zenekar azonos című bemutatkozó lemeze az egész post-rock színteret meglepte azzal a semmihez sem hasonlító, atipikus módszerrel, ahogyan a különféle műfaji elemeket egyetlen post-rock masszává gyúrta, amely tele van kaotikus diszharmóniával és antimelódiával. A banda második kiadványa, a Return / Mr. Abject című EP afféle híd az első lemez kaotikus állapota és az a világosabb koncepció között, amelyet a legfrissebb In a Cold Embrace igyekszik megvalósítani.
A Battlestations a mai napig titokban tartja a tagok kilétét. Ezzel a zenét emelik piedesztálra mint az egyetlen dolgot, ami érdemes a figyelmünkre – a tagok ráadásul semmiféle önreklámot nem szeretnének. Az arc nélküli belgák a zenéjükön keresztül tükrözik misztikumukat, de nemcsak azt: valami azonosíthatatlant, ismeretlent, valami újszerű elemet, amely még nem fedte fel magát teljesen.
Az In a Cold Embrace öt részre oszlik – „Prologue : Nature morte // You’re not welcome here”, „Comrade // The way we grieve, Interlude : Time stands still”, „Breaking bad news // The faces we remember”, „The semblance of fate // Epilogue : Citizen creep // The end” –, mégis, akárcsak az azonos című debütálás, egyetlen kompozícióként, egyetlen zenei történetként működik. Emiatt az egyes számok boncolgatása nemcsak szükségtelen, hanem értelmetlen is.
Az egész In a Cold Embrace a sokszínűsége ellenére valahogy egyenletesen folyik. Nem csupán a klasszikus értelemben vett „történet” fűzi össze, a zenét valami mélyebb tartja egyben. Nehéz lenne azt állítani, hogy végig hasonló modorban komponálták, hiszen ehhez túl dinamikus és túl változatos. Egyfajta mély összekapcsolódásról van szó, amit kevés zenekar tud ilyen világosan és hatásosan, ugyanakkor ennyire transzcendens módon megteremteni. A kaotikus minimalizmus, amely a nemeuklideszi térben is megtalálja a maga egyenesét, a pszichedelia és a post-rock tágabb koncepciójába, a klasszikus zenei építkezés hatásaiba és a modern elektronikus produkciós technika lehetőségeibe van beleszőve. A zene egyszerűen annyi különböző, első hallásra összeegyeztethetetlen stílusból merít, hogy zenekritikai szempontból nehéz meghatározni. Így csak az érzéseimre hagyatkozhatom, és megpróbálok találó szavakat keresni hozzájuk.
Az In a Cold Embrace minden bizonnyal olyan album, amely a lehető legerősebben játszik a hallgató érzelmeire. Az egyes részek felépítése főként a visszafojtott dinamikának, valamint a szokatlan és változatos szerkezetnek köszönhetően hat ilyen erővel, és ezek legalábbis kényelmetlen érzéssel hagyják a hallgatót attól, amit éppen hall. Váratlan zenei fordulatokról van szó, amelyek elkerülhetetlenül magukra vonják a figyelmet. Apró zenei textúra-darabkákról, egy hatalmas pókháló szálairól, amelyek felkeltik az érdeklődésünket. Ezekből a precízen elhelyezett darabkákból szinte megszámlálhatatlanul sok van, és aztán mindenféle módon összekapcsolódnak egy szó szerinti értelemben vett ambient konstrukcióvá. A hangulat az, ami a belga formáció egyértelmű erőssége. Egy olyan hangulat, amely valójában olyan elemekből áll, amelyeket aligha tartanánk egy ambient alkotás építőköveinek. Fehér zaj, éles dallamszilánkok, disszonáns hangok… A Battlestations a legcsúnyábbat és a leghangosabbat veszi, újraalkotja, és a halkan suttogó post-rock minimalizmus szép mozaikjává rakja össze.
Az In a Cold Embrace ismét egy olyan Battlestations-album, amely annyira meglepi a hallgatót, hogy az ember azon tűnődik, hogyan csinálják ezt egyáltalán. A legérdekesebb zenei textúrák, hangzások, dallamok és ritmusok megkomponálásának képessége valóban hihetetlen, még meglepőbb viszont, hogy a zenekar gyakorlatilag semmilyen már ismert irányvonalra nem támaszkodik. A 21. század, és vele az új korszak zenéje csak olyan zenekaroké lehet, amelyek tisztában vannak vele, hogy szüntelenül az újításra, a feltalálásra, az új megközelítésekre kell törekedni. Arra, hogy az emberekhez a lehető legérdekesebb módon közel hozzák a kozmosz legtisztább absztrakcióját. Ez a korszak biztosan az olyan zenekaroké, mint a Battlestations. És ezzel ez a korszak már a Battlestations korszaka.
_______________________________________________________________________________________
Hideg ölelésben. A Battlestations nevű post-rock újítók új albumának címe sötétséget és melankóliát kiált, és – mivel ismerjük a Battlestationst – zenei kísérletezést is. A zenekar azonos című albuma az egész post-rock színteret meglepte a közhelyektől mentes, atipikus műfaji keveredéssel, amelyet post-rock egésszé gyúrtak, tele kaotikus diszharmóniával és antimelódiával. A banda második felvétele, a Return / Mr. Abject című EP híd az első album kaosza és az új album, az In a Cold Embrace megfontoltabb koncepciója között.
A Battlestations tagjai még mindig ismeretlenek. Ezzel a lépéssel a zenekar a hangsúlyt az egyénekről és az esetleges hírnévről a zenéjükre helyezi. Az arc nélküli belgák a zenéjükön keresztül tükrözik misztikumukat, de ennél jóval többet is – a zenéjük továbbra is valami azonosíthatatlan, valami, amit nem lehet megismerni, valami olyan friss és új, hogy nem is igazán lehet ráhelyezni az ujjadat.
Az In a Cold Embrace öt részre oszlik – „Prologue : Nature morte // You’re not welcome here”, „Comrade // The way we grieve, Interlude : Time stands still”, „Breaking bad news // The faces we remember”, „The semblance of fate // Epilogue : Citizen creep // The end” –, de akárcsak a debütáló elődje, egységes egészként, mintha egyetlen kompozíció volna, folyékonyan működik. Ezért értelmetlen volna mind az öt számot külön részként leírni.
Maga az album a sokszínűsége ellenére is végig folyékony. Nemcsak valamiféle zenei történet köti össze, az, ami összefűzi, ennél mélyebbre nyúlik. Nehéz volna egyszerűen azt mondani, hogy az egész albumot hasonló modorban írták, mert ehhez túl dinamikus és túl változatos. A szövet, amely az album zenéjét összeköti, olyan mélyen gyökerezik, hogy túlmutat a megszokott koncepcióalbumokon. A kissé kaotikus minimalizmus mindig jelen van, és ez a pszichedelikus és post-rock hangzás tágabb koncepciójába van kötve, amelyet olyan különböző műfajok formálnak, mint a klasszikus zene és az elektronikus zene. A Battlestations zenéje egyszerűen annyi, látszólag teljesen egymástól független és összeegyeztethetetlen műfajból veszi az alapanyagot, hogy a zenekritikus dolga nehéz. Ezért csak az érzéseimre hagyatkozhatom zenehallgatás közben, és bízhatom a szóasszociációkban, amelyek a zenekar munkájának hallatán felbukkannak.
Magától értetődő, hogy az In a Cold Embrace olyan album, amely igazán a hallgató érzelmeire játszik. Az egész zenei építmény ekkora hatással a visszafojtott dinamikának és a valóban szokatlan, változatos kompozícióknak köszönhetően bír, amelyek legalábbis kényelmetlen érzéssel hagyják a hallgatót egy-egy rész hallatán. Rengeteg a váratlan zenei fordulat, amely valóban leköti a figyelmet. A legérdekesebbek viszont azok az apró darabkák a zenei szövetben, amelyek kiugranak. Ezekből a részletekből gyakorlatilag végtelen sok van, de úgy kapcsolódnak össze, hogy a végeredmény tökéletes ambient zene. Mert a Battlestations a hangulatról szól. A látszólag legcsúnyábbat és leghangosabbat veszik, és a post-rock minimalizmus suttogó szépségévé kombinálják.
Az In a Cold Embrace ismét egy olyan Battlestations-album, amely lesodor a lábadról. Az a képességük, hogy megkomponálják a megkomponálhatatlant, passzivitást fűznek a ritmusba, és a zajt suttogássá változtatják, nem e világi. A legmeglepőbb viszont az, hogy nincsenek nyilvánvaló zenekari hatások, semmi, amire hivatkozni lehetne. A Battlestations egyedül áll a zenéjével. Ők az újítások, a lehetőségek és a zenei felfedezések korának jövője. Mindaz, ami jó a mai zenei életben.
Felállás
Nem ismertek.
Számlista
1. Prologue : Nature morte // You’re not welcome here (13:17)
2. Comrade // The way we grieve (9:59)
3. Interlude : Time stands still (2:37)
4. Breaking bad news // The faces we remember (6:55)
5. The semblance of fate // Epilogue : Citizen creep // The end (11:48)
