Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Ritual
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2007
A svéd Ritual progresszív folk rock bandaként indult. Ezalatt három szolid albumot adtak ki, amelyek a legtöbb ortodox progresszívrock-rajongónak valószínűleg egy hajszállal túl folkosnak, illetve poposnak tűntek volna. A csapat egyik nem elhanyagolható erénye, hogy a tagok az évek során végig ugyanazok maradtak, élükön Patrik Lundström énekes-gitárossal (aki egyben a Kaipa tagja is, a svéd prog rock színtér nagy öregjeié), és ez ezen az albumon sincs másképp. Ugyanazt a hagyományos akusztikus hangszerarzenált is megtartották (akusztikus gitár, mandolin, bouzouki, fuvola, szájharmonika stb.), amellyel tovább viszik régimódi folk rockos hagyományukat.
A „The Hemulic Voluntary Band” üdvözlendő stílusváltást hoz a hangzásukban. A zenekar egyébként folytatja a dallamos, komplex szerkezetek szövését, amelyek minden eddiginél könnyebben befogadhatók „első hallásra”. A hangzásuk összességében még fülbarátabb lett, anélkül hogy ezzel a legtöbb hangszerelés komplexitását feláldozták volna. Ezúttal még egy lépéssel tovább mentek: a szimfonikus hangszerelések dallamos finomságát ötvözik az egyes ritmusszekciók komplex természetével. Olyan legendás zenekarok hatása, mint a Jethro Tull, a Gentle Giant és a Yes, folyamatosan jelen van a zenéjükben, és sok, a prog rockban már jártas fül gyorsan kiszúrja őket. A Ritual azonban sosem lép ki a saját, felismerhető keretei közül, és nem másol már hallott motívumokat, amelyekkel könnyen lemásoltnak minősíthetnék őket. A barátságos dallamok és a laza, pozitivista hangulat kapcsán eszembe jut a Kaipa legutóbbi albuma, az „Angling Feelings”, amelyen Lundström is közreműködött, és akit a modern prog rajongóinak többsége a mai skandináv prog színtér egyik legjobb énekeseként dicsér. Engem személy szerint a hangszíne mindig is kicsit idegesített, bár technikai szempontból kétségtelenül jó énekes, aránylag széles hangterjedelemmel, aki más műfajokban is megállná a helyét, például a progresszív metalban vagy a hard rockban. Összességében a zenekar tagjai kiváló hangszeresek, ami a modern skandináv prog rock bandák túlnyomó többségének egyik védjegye, élükön a The Flower Kingsszel.
A Ritual a „The Hemulic Voluntery Band” kapcsán a progresszív rock egyik védjegyéhez nyúlt, és az albumot koncepcióalbumnak szánta, a finn író, Toye Jansson „Dangerous Journey” című fantasy története nyomán. A sztori részleteit nem ismerem, de állítólag az Alice Csodaországban jut róla az ember eszébe: egy kislányról szól, akinek a macskája elszökik egy szürreális, fantasztikus világba. Amikor elindul megkeresni, útja során mindenféle furcsa lénnyel találkozik, köztük a hemulenekkel, akikről az album a nevét kapta (hiába böngésztem kitartóan a netet, még mindig nem tudom, mit jelent ez a szó, valószínűleg megint valami szóalkotás). Ezek a lények az album borítója alapján vakond és bálna keverékének tűnnek, és első látásra elég komikusan hatnak. Az album számai közül egyébként csak az első és az utolsó szövege kapcsolódik közvetlenül a koncepcióhoz.
A címadó „The Hemulic Voluntary Band” a zenekar tagjait a fent említett hemulenek szerepében mutatja be: nem túl intelligens lényekként, akik saját zenekart alapítottak a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band stílusában. Elég energikus felvezetés, rengeteg ízléses klavinet-futammal, a refrénben pedig drámai, olykor kicsit idegesítő énekdallamokkal. A komplex ritmikák ellenére, amelyekben főleg a Gentle Giant hatása érződik, a kompozíción belül végig megmarad a dallamos komponens. Szolid, de semmi különös. Az „In The Wild” jóval egyenesebb szám, nagyobb ritmikai kalandozások nélkül. A drámai, elég éles gitárvonalak és a gyönyörű zongoradallamok szépen áttűnnek egymásba, miközben az energikus ének a központi koncepciót meséli el. A progresszív metalos gitártémák jól illeszkednek az ízléses szimfonikus hangszerelésekhez. A „Late In November” szép akusztikus ballada jó barokkos fuvola- és klavinetszólamokkal. Lundström kifejező énekteljesítménye dicséretet érdemel, jók a kiegészítő vokálharmóniák is, amelyek az akusztikus dallamokkal együtt misztikus hangulatot teremtenek. A „The Groke” kissé borúsabb hangulatú, valami téli depresszió cseng ki belőle. A vonósok remekül illeszkednek a finom szimfonikus dallamok közé, ahol az oroszlánrészt a zongora viszi. A „Waiting By The Bridge” könnyedebb, szinte popos szerzemény, rengeteg funk-elemmel. A második részben hallható, nagyon jó basszus–zongora instrumentális szakaszt leszámítva szerintem messze a leguntatóbb darab az albumon, amely komikusnak készült, de a Ritual a humorgyártásban végleg lebukik (mint a legtöbb skandináv zenekar).
Hogy a Ritual a zenéjük nagy részét átható szinte gyermeki játékosság és naivitás ellenére ambiciózus srácok, azt az „A Dangerous Journey” bizonyítja, pályafutásuk első hosszabb EP-je, amely meglepő módon végig megtartja a folyamatos fonalat: a kompozíció teljes, 26 perces hossza alatt egy pillanatra sem válik monotonná, és élvezet végighallgatni az elejétől a végéig. A finom, melankolikus, folkos dallamok sikeresen ötvözik a miszticizmust és a drámaiságot. Az első szakasz gyengéd akusztikus dallamot tartalmaz balladás beütéssel. A klavinet nagyon jól illeszkedik az akusztikus gitár főtémái közé, míg a szájharmonika adja annak a misztikus-vidékies beütésnek a zömét, amely egy jó folk rockra jellemző. Csodálni való, hogyan sikerül érzékenyen ötvözniük a Gentle Giant-féle szokatlan poliritmikát a dallamos, szinte popos témákkal. A kompozíció vége felé meglepően brutális progresszív metalos szakasszal állnak elő, ahol teljesen beigazolódik az elméletem, hogy Patrik hangja a prog metalban is jól mutatna. Hogy pedig meg ne tagadják pozitivista hagyományukat, azt a záró misztikus szakasz gondoskodik, szép szimfonikus-folk rockos hangszerelésekkel. Ez a kompozíció, amely közvetlenül a fent említett fantasy novella címére utal, legalább egy szinttel feljebb tolja az album színvonalát, és a legkétkedőbbeket is meggyőzi e viszonylag obskúrus zenekar nagy alkotói potenciáljáról.
A „The Hemulic Voluntary Band” szép szimfonikus hangszereléseket, komplex variációkat, szokatlan hangszerhasználatot, sokféle ritmikát és naiv, szinte gyermeki beütést tartalmaz, amely az ember fülében gond nélkül megidézi Jansson fantasy novellájának hangulatát. Aki a skandináv progresszív rock sötétebb, obskúrusabb szimfonikus stílusát kedveli, például az Anglagard vagy az Anekdoten típusát, valószínűleg fintorogni fog a Ritualtól és ettől az albumtól, míg az örök pozitivisták és a szép dallamok megalkotóinak rajongói, mint például a Kaipa és a svéd szimfo prog jelenlegi bajnoka, a The Flower Kings, szinte biztosan el lesznek ragadtatva. Azokat pedig, akiket aggaszt, hogy a produkció a skandináv (prog) rock bandákra oly jellemző „kisimított”, szinte steril hangzást hozza, megnyugtathatom: nincs ok pánikra, mert a Ritual igyekezett, hogy az album megkapja az aranyló 70-es évek báját. Bár nem venném fel az idei legjobb prog albumok szűk listájára, és messze nem hibátlan, a „The Hemulic Voluntary Band” kétségkívül kellemes meglepetés a tisztességes prog kiadványok hiányában, amelyek folk rockos komponenst is hordoznak. A Ritual tehát csodálatos utazásra és találkozásra hív minden skandináv mesék szerelmesét, aki nem szégyelli a benne rejtőző gyereket, olyan lényekkel, akik szokatlan külsejük ellenére olyan zenét játszanak, amely elég gyorsan megérinti az átlagos emberi fület.
Felállás
Patrik Lundström – ének, akusztikus és elektromos gitár
Fredrik Lindqvist – basszusgitár, bouzouki, mandolin, fuvola, kísérő ének
Jon Gamble – billentyűs hangszerek, harmónium, szájharmonika, kísérő ének
Johan Nordgren – dob, ütőhangszerek, nikelharpa, kísérő ének
Produkció
Ritual, Hans Fredriksson
Számlista
1. The Hemulic Voluntary Band (4:53)
2. In The Wild (5:53)
3. Late In November (4:56)
4. The Groke (6:05)
5. Waiting By The Bridge (4:36)
6. A Dangerous Journey (26:33)
Az album hossza: 52:56
