Szerző: Rok Klemše
Fotók: Rok Klemše
Az interjú dátuma: 2007. november 14.
Az Interceptor név a szlovén metalosok számára nagyon is ismerősen cseng. A legendás szlovén zenekar, amely 90 és 99 között élte virágkorát, három lemezen adott ki minőségi death/thrash metalt – The Beginning (1993), Fade (1996) és Mora (1998) –, majd az 1999-es búcsúturnéval a kultzenekarok közé tűnt el, idén nyolc év szünet után ambiciózusan tért vissza a szlovén színpadokra a II. Fuck Off Commercial turnéval. A sikeres turné lassan a végéhez közeledik, a csúcspontját 2007. november 30-án, pénteken éri el a maribori Štukban, ahol fellép az Aperion, a Curse of Instinct, a Sabaium és az Infidia, kisorsolják továbbá a mastermind Marjan Pader kultikus Dean gitárját is. Az Interceptorról és mindenről, ami vele jár, az énekessel, Gregor „master of disaster” Čulkkal beszélgettem a ljubljanai Metelkova mesto-beli Channel Zero-ban, a koncert előtt.
RockLine: A turnétok, a II. Fuck Off Commercial Tour lassan véget ér (ezen a pénteken, 2007. november 30-án zárul a mariborí Štukban – megj.). Mit érzel a közelgő vég kapcsán?
Čule: Hát, épp hogy elkezdődött, és máris abba kell hagynunk… (megcsörren a telefonja)… Na ne szórakozz már!
RockLine: Hehe, akkor maradjunk a turnénál…
Čule: Igen, nyolc éve hagytuk abba, és elég látványosan jöttünk vissza. Pályázatot írtunk ki a „support” zenekaroknak, amire 40 banda jelentkezett, és ezzel megmutatták, hogy értékelik a munkát és a fáradozást, amit ebben a kilenc-tíz évben, 1990-től 1999-ig letettünk az asztalra. A legtöbbjüknek mi voltunk a példaképeik, vagyis tényleg nyomot hagytunk a szcénán, és ez a turné, azaz a visszatérés csak idő kérdése volt. Igaz, lehetett volna több koncert is, de épp elég volt ahhoz, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. A következő lépés a hátralévő koncertek, meg a záróbuli Mariborban, a Štukban, ahol kisorsoljuk Marco Dean gitárját, amit a turné alatt végig hirdetünk. Pader ugyanis azt mondta, hogy jobb gitárt akar, azt meg is kapta, és megígérte, hogy ezt elajándékozza (nevet).
RockLine: A turnén már bemutattatok egy új dalt, a Homo Stupidus-t. A turné után nekiláttok az új album felvételének?
Čule: Talán nem rögtön a turné után, mert előbb meg kell írni a dalokat. De szerintem úgy fognak megszületni, mint a Homo Stupidus, „just like that”. Egyébként rettenetesen várom az új lemezt, mert a zenekar nagyon különböző emberekből áll, akik különböző műfajokat hallgatnak, és mindenki hozzá fogja tenni a saját stílusát, szóval szerintem tényleg jó lemez lesz, talán még jobb is, mint az eddigiek, pedig azok is mind a legjobbak voltak.
RockLine: Honnan szereztetek Marjannal új tagokat? Az eredeti felállásból ugyanis csak ti ketten maradtatok.
Čule: Úgy volt, hogy a másik gitáros, Simon Cukjati felhívott azzal, hogy énekeljek fel neki vokálokat a projektjéhez. Felmerült az ötlet, hogy csináljunk valami kommersz metalt Limp Bizkit vagy Kid Rock stílusban, ami rögtön érdekelt. Nem is annyira a kommersz miatt, hanem mert egyszerűen szeretek zenélni, a színpad embere vagyok, akinek rengeteget jelent a zene. Megmutatta a dalötleteket, tetszettek, és össze kellett rakni a csapatot. Mivel mindkettőnknek van valami neve, azt mondtuk Marjannal, hogy csak a legjobbakat keressük meg, vagyis meghallgatás nélkül. A csapat már összeállt a fejünkben, csak még egyik tag sem mondta ki a végleges igent. Úgyhogy mindegyikhez külön elmentem, és elmondtam, hogy ez meg ez már benne van, és mindenki azonnal rábólintott. Rögtön hívtam Marjant is, aki épp szabadságon volt, és nem vette fel, de küldött egy SMS-t, hogy sürgősen beszélnünk kell valamiről. Rögtön a szabadsága után találkoztunk, egy sör, kettő, metalos klasszikus, és eldöntöttük, hogy tenni kell valamit. Mivel elég sokáig volt a Tabuban, nyilván nem hagyta nyugodni a metalos lelke. Azt mondtuk, hogy csináljunk egy Tribute to Interceptor projektet, de idővel kiderült, hogy ez nem lehet csak tribute, mert olyan kémia van a csapatban, hogy ez csak az Interceptor 2007 lehet. Ezzel mentünk tovább, és lettünk újra Interceptor. Hiszen az első felállásban is csak mi ketten voltunk Marjannal, közben nyolc-kilenc ember cserélődött. Marjan mindig is a zenekar feje volt, én meg a lelke, és amikor ez újra összeállt, nem maradt más hátra. Aztán megmaradt az összes tag, a végén jött még a basszusgitáros. Nekem a Tabu basszusgitárosa, Izi tetszett, vadul érdekes, kicsit őrült, alternatív, bulizós fickó, és ráadásul jó basszer is. Meghívtuk, rögtön benne volt, de idővel kiderült, hogy túl sok a munkája. Mi hajlandók lettünk volna megvárni, de basszus nélkül azért nem tudtunk próbálni, ezért Dragan Bagaričot kértük meg, hogy segítsen. Már az első próba után kiderült, hogy ő az igazi, ő maga is jelezte, hogy maradni szeretne a zenekarban, és nem gondolkodtunk tovább azon, hogy várjunk valakire. És őszintén szólva, ő a legjobb a bandában. Neki köszönhető, hogy tényleg szétcsapunk, aztán kellett még Dado is. Amikor felhívtam, és elmondtam, hogy megvan a csapat, és hogy visszajött Marjan, rögtön benne volt. Mivel egyébként a Kaoz dobosa, egyeztetünk vele, hiszen neki a Kaoz az első, és ezt nem is rójuk fel neki. Ennyi az egész!
RockLine: Milyen volt a visszatérés nyolc év után, és egyáltalán miért hagytátok abba?
Čule: Uff… Nagyrészt azért hagytuk abba, mert elértük a csúcsot, többet tényleg nem lehetett kihozni belőle: nem volt senkink, aki külföldön elintézte volna nekünk a dolgokat, Szlovéniában pedig mindent elértünk, amit el lehetett érni. Az a tény, hogy te vagy a legjobb és a legnagyobb, mégsem kapod meg azokat az alapvető eszközöket, amik ahhoz kellenek, hogy egy zenekar működjön, annyira ostobának tűnt, hogy nem tudtuk folytatni. Mi voltunk az a zenekar, amelyik az egész szcénát húzta, mentünk a „mainstreambe”, és ezzel rést ütöttünk az új bandáknak. Szcéna van, de nincs összekötve, nincs megszervezve, leszámítva néhány egyént, akik viszont a szcénáért mint olyanért semmit sem tesznek. Menjünk metalozni, menjünk kapitalizmust játszani, menjünk metalt eladni, gyertek koncertekre, hogy kifizessem a költségeimet, hogy legyen tejem, buréknak és joghurtom, szlovén bandák viszont nincsenek. Itt a probléma, és fontos feladatunk, hogy minél több zenekart segítsünk, ezért döntöttünk a pályázat mellett: hogy megjelenjenek a médiában, hogy kiderüljön, rengeteg jó zenekar van.
RockLine: A support zenekaraitokat már említettük. Mivel ezzel a pályázattal 30-40 bandát átnéztetek, milyennek látod a szlovén metalszcénát?
Čule: Túl kicsik vagyunk ahhoz a szcénához, amink van, a piac túl kicsi. Nehezen sorolok fel jó, illetve kiváló zenekarokat. A gond az, hogy nem tudok bekerülni. A szervezők inkább a kommersz bandákat hívják, hogy biztosítsák a közönség egy bizonyos létszámát, minden további költség pedig felesleges nekik. Rajtunk a sor, hogy újra visszaüljünk a trónra, lenyomjunk még egy-két fesztivált, és megmutassuk a színpadon, mit tudunk. Az első koncert nagyobb színpadon, nagyobb teremben volt, a pont az i-re pedig a Grand Rock Sevnica lett, ahol kiderült, hogy érettek vagyunk a nagy színpadokra. Tapasztalatot persze a kisebb színpadokon is gyűjtünk, ott gyűrjük a kilométereket a nagyobbakhoz.
RockLine: Milyennek látod a mai metalszcénát a 10, 15 évvel ezelőttihez képest?
Čule: Tíz éve elsősorban kevesebb zenekar volt, voltak a különcök, a különcök közül pedig nagyon kevés volt a jó. Mi talán azért tűntünk ki, mert én voltam az a markáns egyéniség, aki valahogy húzta a zenekart, pedig kölyök voltam, wotrok, 15, 16 éves, de olyan mélyen benne voltam a dologban, hogy mindenki egyenrangúként kommunikált velem, a szervezőktől kezdve, mert olyan meggyőző voltam, hogy idősebbnek látszottam. Én olyan ember voltam, aki nem hagyta, hogy nemet mondjanak neki. Régen más volt a helyzet, a zenei szerkesztők akkor a barátaink voltak, olyan emberek, akiknek számított a zene, és előbb barátkoztál velük, csak utána használtad ki, hogy valamelyik médiumnál dolgoznak, és számít a szavuk. Ma meg kvázi-szerkesztőink vannak, akiknek fogalmuk sincs a dologról, és nem tudom, mit támogatnak. Gáz, beteg, értelmetlen! Kérdés, hogy sikerül-e ezen változtatnunk, mert a médiák politikája olyan, hogy csak a tömeges eladást támogatják. De dolgozunk rajta, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Hiszen a Siddharta is a semmiből indult, és idővel eljutottak a kultstátuszig. Rajongok értük, rajongok a Big Foot Mamáért, a régi Šank Rockért. Rengeteg alternatívot hallgatunk, Miladojka Youneedet, az új bandák közül pedig a Last Day Here-t. Ezeken a bandákon látszik, hogy van bennük valami több, nekik Szlovénia túl kicsi, ahogy nekünk is. Ha találnak valakit, aki előrébb lökje őket, a Last Day Here játszott az első koncertünkön, azt várom, hogy mi leszünk az előzenekaruk, ha már óriásiak lesznek (nevet). Bennük van a potenciál. Szomorú ez a szlovén mentalitás, hogy valami külföldi zenekar, amit a Metal Hammerben vagy a Headbangers Ballon látnak, többet ér nekik, mint egy hazai banda, például a Negligence. Ők voltak a supportunk Velenjében, és háromszor annyira meg kellett erőlködnünk, mint az est „sztárjainak”, mert szétszedték a színpadot. Nehéz feladatot adtunk magunknak, de nem bántuk meg, mert meg kellett mutatnunk, hogy jó zenekar vagyunk.
RockLine: Nálatok Pade írja a zenét, te pedig a szövegeket?
Čule: Tudod mit, én ebben a zenekarban nem csinálok semmit. Csak a bohóc vagyok. Nagyrészt Marjan dolgozott, gitárötletekkel, riffekkel állt elő, aztán utólag nőtt ki belőle az egész. Most viszont olyan zenekar ez, amelynek tagjai 10, 15 évnyi színpadi múlttal és tapasztalattal rendelkeznek, és szerintem az új zene tényleg különleges lesz, mert mindenki beletesz a saját ötleteiből. Lehet, hogy a dalok egyáltalán nem úgy fognak születni, mint régen, egy ember ötletéből, hanem közös jam sessionökön. Ez a zenekar lényege, a jó zenekarok lényege, a jó zene lényege.
RockLine: Hol látod az Interceptort 10 év múlva?
Čule: Jövőre Mariónál (nevet). Tíz év múlva? Valószínűleg azon a háttéren, ami nekünk van, az emlékművek mellett, valamelyikünk biztos már halott lesz, nem vagyunk már olyan harmatos fiatalok (nevet). Nem tudom, nehéz megmondani. Ha kitartunk, kultzenekarrá válhatunk, ami voltunk, és ami maradhattunk volna, ha akkor… nem is szétesünk, hanem csak abbahagyjuk. Most rajtunk a sor, hogy nyomot hagyjunk, ’99 és 2007 között rengeteg generáció cserélődött le, és ha a mai kölyköknek nincsenek olyan keresztapáik, akik bevezették volna őket ebbe, ebbe a zenekarba, akkor azt sem tudják, miről van szó. Ezek a kölykök azt hallgatják, amit eléjük tesznek… Az új metal jó, de régen jobb dolgokat csináltak, bár az új metal sem rossz.
RockLine: Oké, még egy utolsó üzenet a szlovén metalnak?
Čule: Találkozunk Mariborban. Hallgassatok a szívetekre, hallgassatok jó zenét, hallgassatok metalt, hallgassátok az Interceptort.
Képgaléria
